Most

   Andris ezt a hetet Bécsben és Berlinben tölti. Én itthon a gyerekekkel. Andris ma hazament a lakásunkba körülnézni, hogy ottfelejtettünk-e valamit, úgy szeretnék én is arra járni, látni a hóvirág- és téltemető-mezőt, vagy a krókuszokat, ha már ott tart a kert, bekukkantani a szobákba... Persze ezt mind itthon is megtehetem, talán jobban hozzánk tartozik a rengeteg emlék, amit bármikor felidézhetek, mint az üres lakás.  Azért nem könnyű otthagyni Bécset, lassan megy a lelki búcsúzkodás.

   Az idő nyugodtan folydogál, a hétköznapok a maguk medrében, kivéve, hogy hétfőn nem volt ovi, nagyot játszottunk itthon. Végre lehet biciklizni a kertben, Andris a homokozót is rendbe tette. A gyerekek élvezik a kint töltött időt, sötétedésig kint vannak, és reggel még amig én is összeszedem magamat és Jancsit. Ezalatt pont lehet menni három kört, eljátszani pár elesést, jó koszos térdeket szerezni.

   Az óvodások kezdenek beleszokni az új életmódba. Nagy váltás, hogy bent alszanak, még nagyobb, hogy külön vannak. Ez főleg Misinek nehéz, aki új a csoportjában, és kisebb is. Őt noszogatni kell, hogy bemenjen reggel, hősiesen tartja vissza a könnyeit. Aztán délután nem akar hazajönni, és rengeteg ötlete van, hogy mi mindent kellene otthonra is megvásárolni az óvodai játékok közül. Ma reggel két "Mama, maradj itt, vagy legalább a Jancsit hagyd itt..." között megjegyezte, hogy délután jöjjek minél később.
  Erzsó fejest ugrott az itthonmaradott barátnők közé, de csalódnia kellett. Sírva mesélte, hogy akiket ő úgy várt, és annyit emlegetett, elfelejtették őt. Nem játszanak vele, "csupa kedveset mondanak, de gorombán", egyedül van. Aztán fordult a kocka, egy kisfiú robbant be Erzsó életébe, ahogy elnézem, nem sok esélyt ad bárki másnak, hogy Erzsóhoz akár csak hozzászólhasson. Peti uralkodik, fogja a kezét, puszit ad neki, mindent együtt csinálnak, és házassági terveket szövögetnek. Én meg aggódom, mert így Erzsó mással nem barátkozik, pedig tudom, hogy többen szívesen közelednének hozzá, őket Peti megveri. Peti nem tetszik nekem. Még szerencse, hogy óvodásokról van szó, remélem, kamaszként kicsit jobban körülnéz majd a leányzó.
   Múlt pénteken az első füredi balettórát is kipróbáltuk, én is bent lehettem, sajnos nem táncolhattam velük, lett volna kedvem. A tanárnő hatvanas, nagyon jó mozgású, kedves, de szigorú hölgy, aki dícsérettel nevel, motivál, és javítgat nagyon hatásosan. Erzsónak tetszett az óra, csak a nagy termet és a rudakat hiányolja, mint ahogy én is. A mi nagyszobánk hasonló méretű, mint ez a terem, alig férnek el egymástól a lányok, még pár szobabicikli is szűkíti a teret. De a tanárnőért megéri, és a Peti-mentes időért is, amit a csoportból három másik kislánnyal tölt majd.

  Én pedig úgy tűnik, még mindig lábadozom. A fürdőszobamérleget régi kedves ismerősként üdvözöltem, Bécsben nem volt ilyen eszközünk. Aztán régi, egyáltalán nem kedves ismerősként megint kiábrándított, jól belefogytam a megpróbáltatásokba, a magamra épített kilóknak nyoma veszett, kezdhetem előlről. Vagy kb. onnan, ahol gimnázium elején tartottam. Úgyhogy most rengeteget eszem, és súlyzózom, és nyújtok, meglássátok, nyárra elérem a fél mázsát megint!

  Jancsi pedig egy édes. Nagyon szereti a Tücsökzenét, amin már kétszer részt tudtunk venni, végig vigyorod, és döbbenetes ritmusérzékkel csörgőzik, rugózik. Bútorok mellett járogat, ha közeledem, egyszerűen ugrik egyet, és elkezd felém esni, figyelni kell, hogy elkapjam. Szinte mindent eszik már, a nagyját pépesítve, de a kölesgolyókkal, kiflicsücskökkel megbirkózik. És végre elkezdett szövegelni is a maga babanyelvén, jóval később, mint a többiek, de roppant kifejezően. Ejdedejdededde, brrr. Ha szoptatásra vágyik, akkor "ennieeee" kiáltásokkal próbálja lerángatni az útjában álló rétegeket, erről próbálom leszoktatni. Ha pedig teljesen elkeseredik, akkor kiderült, hogy tudja már a bűvszót, ha mondani nem is, de sírni tisztán, és érthetően: "Mamaaa"! De ilyen ritkán történik, mert általában vidáman négykézlábal, és mindenkire rámosolyog. Lehetőleg szégyenlősen hozzámbújva, ami még jobban leveszi a lábáról a közönséget. Meggyógyulnia még mindig nem sikerült, szörcsög az orra, és sípol a tüdeje, azért szerencsére mindkettő egyre halkul.