Misi és a Szigetköz

A legjobb dolgokról nem (nagyon) készül fénykép. Annak idején amikor a váratlanul meleg januárban a Csobáncon aludtunk Erzsóval és utána hazabicikliztünk, Misinek meg kellett ígérnem, hogy még majd vele is elmegyünk egy hétvégére valahova. Aztán ugye rákattantam a kajakozásra, kiderült, hogy az egyik kedves kollégámnak van egy kis cége, akik kajakokat adnak bérbe, Misi meg már egész jól tud úszni, úgyhogy az lett a terv, hogy szerzünk egy kétszemélyes hajót, aztán elmegyünk valahova a Balaton körül, és majd vadkempingezünk a strandokon.
Misivel megpróbáltuk megbeszélni, hogy mit szeretne erre a hétvégére, és ő azt mondta, hogy a Szigetközbe szeretne menni. Még sosem volt ott, az egyetlen benyomása a Szigetközről egy '70-es évekbeli természetfotós könyvből van, amit még Roniék régi, Kuruclesi úti házának a kipakolásából mentett meg őkelme.
Jó, legyen Szigetköz: egy budapesti utamon vettem egy térképet, aztán múlt szombat reggel átvettük a hajót, felizmoztuk az autó tetejére, beraktam Misit az anyósülésre, és északnak fordítottuk a szerelvény orrát. Misi egyből a magnóra vetette magát, úgyhogy különböző Disney-rajzfilmek zenéi kísérték utunkat, miközben tanakodtunk, hogy hol ebédeljünk. Strandbüfé a Balatonon: laza, de nem olyan jók az ennivalók. Vendéglő útközben? Valószínűleg finom, de szépen kell enni. Végül amikor a zirci Tesconál megálltunk egy gyors bevásárlásra, akkor Misi meglátta a péksütiket, és azokból lett az ebédük, az áruházzal szemben a patak (árok) partján. Irány tovább, Győr, aztán Mosonmagyaróvárig a pályán, és este hat körülre értünk a Kisbodaki kempingbe. A Szigetközben elég sok lehetséges útvonal van, én annak idején a Mosoni-Dunán voltam kenuval, meg Lipót mellett egy állótáborban, de a legjobb rész a térképek szerint kétségkívül az Ásványrárói ágrendszer. Ennek a közepén van Kisbodak. Én azt terveztem, hogy felverjük a fán lógós sátrat, aztán esetleg vízre tesszük a hajót és tanulunk evezgetni, de Misi nagyon lelkes volt, úgyhogy ebből az lett, hogy bepakoltuk a hajó úgy, hogy egy napig önellátóak legyünk, kaptunk egy térképet meg némi útmutatást a kemping házigazdájától, otthagytuk az autót és elindultunk. Árral szemben, Dunasziget irányába. A víz nem folyik túl erősen, igazából egyedül mozgattam a hat méteres kajakot, mert Misi még éppen csak ismerkedett az evezéssel. Nagyon hamar nagyon vizes lett szegény, kb minden evezőcsapásból ráfolyt valamennyi, úgyhogy didergett, de amúgy jól érezte magát.

A kempinges ember azt mondta, hogy lesz két könnyű és egy komolyabb átemelésünk, ahol a mesterségesen kialakított zúgókon átfolyik a víz. A zúgók azért izgalmasak, mert a közepükön nagyon gyorsan folyik a víz, a szélükön meg nyilván lassabban, és hát ha a hosszú hajó elejét és végét különböző sebességgel viszi, akkor keresztbe fordul, ha pedig keresztbe fordulva sodródik a zúgó hullámain, akkor könnyen fel tud borulni. Ezért azt ajánlják, hogy lefelé nagy sebességgel evezve a V alakban összefutó hullámok közepére kell kormányozni, felfelé pedig szintén csak a közepén lehet biztonságosan átjutni, ha az ember elég erős, de érdemesebb inkább átemelni a hajót a gátnak a partközeli szélén. Az egyik átemelés tényleg nagyon könnyű volt, kikötöttem a hajót, kivettem Misit és először az elejét letámasztva a hátulját vittem át, aztán a hátulját letámasztva az elejét (mert az egészet egyben, csomagokkal egyáltalán nem bírtam el), és így szépen átjutottunk. A második zúgó annyira nem tűnt komolynak, megpróbáltam alulról átevezni rajta lendületből. Odáig jutottunk elsőre fokozatosan, hogy a zúgó közepén teljes erőből evezve egyhelyben álltunk, de nem tudtam átevezni, fel kellett adnom, és hirtelen a vízhez képest is felgyorsítani hátrafelé a kajakot, amikor elindultunk lefelé, hogy kormányozni tudjunk. Másodjára inkább azt próbáltam meg, hogy a szélén a limányban felevezek, ahol csendes a víz, aztán oldalról, lendületből próbálok meg átjutni a zúgón. Persze ez sem sikerült, nagy forgás lett belőle, szerencsére Dániában megtanultuk, hogy kell az evezővel a víz felszínére lecsapva megmenteni a billenő hajót, így a zúgóba borulást megúsztuk. Maradt az átemelés. Lassan eveztünk tovább, hullottak a nyárfapihék, szóltak a kakukkok, kerülgettük a vízbe dőlt fákat. A következő zúgón a horgászok segítettek átemelni, így már csak egy utolsó emelés maradt, de szerencsésen megküzdöttünk azzal is, és szürkületre elértük a táborhelyet, a Cikolaszigeti kempinget. Itt közvetlenül a parton óriási nyárfák várták a Tentsile-sátrat, a gáton túl pedig rögtön a falu kezdődött. A büfében szólt a zene, egy füredi gimnázium egyik osztálya töltötte ott az éjszakát, minden tele volt szelfiző tinikkel. Felvertük a sátrat az ott táborozó osztrák család nagy örömére (kipróbálták), aztán siettünk a kemping büféjébe abban a reményben, hogy elcsípjük a BL-döntőt. A büfé már zárt, de még maradt nyolc palacsintájuk meg egy lángosuk, ezeket a néni nagy meglepetésére kb. negyed óra alatt bepusziltuk. A meccset nem vetítették, úgyhogy rendet raktunk a kajakban, visszamentünk a sátorhoz, és próbáltunk aludni.
Telihold volt, a ponyvát fel sem tettük, csak szúnyogháló alatt gyönyörködtünk a szentjánosbogarakban meg hallgattuk a rettenetesen lármás békákat.

Az internet szerint fél kilenckor van mise a dunaszigeti templomban, úgyhogy igyekeztünk időben kelni. Összedobtunk egy gyors teát a gázfőzőn, megettük a Zircről hozott zsömléket és párizsit, aztán a nem túl lelkes Misivel siettem befelé a faluba, és kerestük a templomot. Dunasziget gyönyörű, minden második háznál akkora rózsák virítanak, mint Misi feje, rendezett, tiszta minden. De nem volt harangszó. A templomot pont időben elértük, de egy cetli várt minket, hogy épp ma bérmálás miatt 10 órakor van a mise (megjegyzem, ugyanez történt velünk pár hete a Tisza-tavon). Azt már nem vártuk meg, visszaballagtunk a kempingbe, ahol Misit a megígért jégkrém várta, én pedig igyekeztem tudakozódni a jó útvonalakról.

Ki volt téve egy térkép, ami csak távolról hasonlított ahhoz, amit vásároltunk és szintén csak halványan ahhoz, amit az előző kempingben kaptunk, de szerepelt rajta egy madarászó torony nem messze (persze felfelé). Egy átemelés, mi az nekünk? A kempinges srác eligazított megint, mutatott egy titkos mellékágat, amin gyönyörűen el lehet kerülni a zúgót, és elmondta, hogy lefelé merre lehet egy jó fürdőhely után egy kicsit nagyobb kört tenni Kisbodakig egy másik mellékágon, egy könnyű és egy veszélyes zúgót bevállalva. Lebontottuk a sátrat, összeszedtük a cuccunkat, és indultunk, megint fölfelé, a titkos mellékágon. Ez tényleg szűk volt, alig maradt hely kétoldalt az evező mellett, egy sarkantyú össze is szűkítette egy kanyarban kicsit, de végülis tényleg jobb volt, mint átemelni. Tizenegy óra tájban értük el a madarász tornyot. Azt reméltem, hogy majd látunk jégmadarat, de csak kócsagok, szürkegémek, kárókatonák látogattak meg minket, amik persze otthon is vannak. Nem baj, itt volt idő arra, hogy Misi megtanulja használni a távcsövet.

Hogy elkerüljük a déli tűző napot, azt találtam ki, hogy a fedett toronyban főzünk. Misi bolognai spagettit szeretett volna, de darált húst nem igazán jó szállítani a kajakban. A kompromisszum az lett, hogy vettem előre egy nagy darab angolszalonnát, amit kb fél centi vékony csíkokra felszeltünk, és azokat Misi rövidre vágta. Ezek voltak a giliszták, Misi elmagyarázta, hogy a boszorkányvarázslók gilisztabolognait esznek, míg a legnagyobb ellenségeink, a varázslóboszorkányok bolognai gilisztát, ami persze nem finom. A szalonna zsíros részét külön apróra vágtuk és elkezdtük pirítani. Misi szerint ezek voltak a bélférgek, amiknek a nyálkájában megsütjük a gilisztákat, míg a varázslóboszorkányok a giliszták nyálkájában sütik a bélférgeket, ami persze nem finom. A zsír nagy részét leöntöttük egy tálba, hogy a tészta majd ne ragadjon össze, a maradékban megpirítottuk a hagymát. SOK hagymát, Misi kedvéért. Persze fakanalunk nem volt, úgyhogy megfaragtunk egy botot, az lett a kanálfa. Fakanálnak csak a varázslóboszorkányok mondják, akik a legnagyobb ellenségeink. A gázfőző nem volt túl erős, de azért lassacskán megpirult a hagyma, hozzácsaptuk a gilisztákat, Misi kevergette, addig a sajtot is felvágtuk hasonlóan pici darabokra, reszelő híján. Végül beletettük a sűrített paradicsom konzervet (Misinek arról is volt valami elmélete, hogy a piros cucc minek a vére, és hogy erről mit gondolnak a varázslóboszorkányok), egyet rottyant, és kitettük a tálba, ahol a szalonna zsíros részéből készült pörcök vártak. A tésztát elég sokáig tartott megfőzni, már attól aggódtam, hogy valami baja van a főzőnek, de mire elolvastam a mellékelt használati utasítást, addigra felforrt szépen a víz, és elkészült a gilisztabolognai. Nagyon finom lett.

Mielőtt elindultunk volna végre lefelé, gyalog megnéztük, hogy milyen mély a víz azon a zúgón, amit a titkos ágon megkerültünk. Viszonylag mély volt (belegyalogoltam, majdnem elsodort), úgyhogy eljött az idő, hogy leevezzünk rajta. Irány a denkpáli hallépcső, ami állítólag egy nagyon jó fürdőhely kavicsos parttal. Elég messze kötöttünk ki, nem mertem a zúgóhoz odaevezni, Misi meg nem nagyon akart a csalánon át kigyalogolni az útig, de végül tapostam neki egy utat. A hallépcsőnek van egy ablaka, amin át tényleg látni lehet, hogy jönnek-mennek a halak a vízben. A kavicsos fürdőhelyet viszont nem találtuk, valószínűleg magas volt a vízállás még. Csobbantunk egyet, napoztunk kicsit, odaeveztem egyedül a gát széléig, hogy Misi csalán nélkül beszállhasson, és indultunk hazafelé. A két hátralevő zúgó közül a könnyebbik probléma nélkül ment, a nehezebbik kanyarban van, úgyhogy megforgatott kicsit, de nem borultunk. Misi egyre ügyesebben evezett, ha én, mint hátsó evezős figyeltem rá, hogy vele egy ritmusban (aritmiában) evezzek, akkor csak úgy repült a kajak. Ha meg nem, akkor csurogtunk lefelé, szőlőcukrot eszegettünk és beszélgettünk. Így értünk kora estére vissza a Kisbodaki kempingbe, ahol kivettük a hajót. A kipakolás persze sokáig tartott és rengeteg volt a szúnyog, Misi fel volt háborodva, hogy neki kell lemosni a fedélzetet és az is felmerült, hogy a szúnyogok miatt inkább már aznap este hazainduljunk, de akkor hétfőn már iskolába kellett volna menni, úgyhogy inkább nem. Vissza a kempingbe, kiteregettük a vizes cuccot, Misi talált egy autósújságot, én meg sátorhelyet kerestem. Sehol egy lélek, itt vasárnap este véget ér a hétvégi üzem. Sehol egy olyan hely, ahol három nagy fára ki lehetne feszíteni sártenger nélkül a sátrat, és rengeteg a szúnyog. Végül azt találtuk ki, hogy egyszerűen visszamegyünk autóval a cikolaszigeti kempingbe, nincs messze. Misi szeretett volna még egyet csocsózni, úgyhogy bedobtunk egy százast, és játszottunk egy meccset, majd visszaraktuk a vizes holmit az autóba és indultunk.
Gyors vacsora a kemping teraszán (ahol még volt recepciós), megettük a gilisztabolognai maradékát, aztán felvertem a sátrat, Misit bedobtam, és mire rákerült a külső ponyva meg kiálltam a parkolóba az autóval, addigra ő már aludt is. Az utolsó nap nem siettük el a reggelt, megettük az összes maradékot (rengeteg cheerios is volt nálunk ám!), és célba vettük a lipóti élményfürdőt. Ja, amikor kifizettük a szállást, a kemping gazdája elmondta, hogy van még egy titkos mellékág, amin egy egész napos túrával körbe lehet evezni a falut háztól házig; milyen kár, hogy nem mutatja a térkép az összeköttetést a holtág meg a Duna között. A fürdőben az óriáscsúzdákat sajnos még építették a nyárra, de volt egy úszómedence rendes ugródeszkával, úgyhogy a délelőtt nagy részét itt töltöttük. Hazafelé már nagy volt a csönd az autóban.

Ja, és tegnap megtudtuk, hogy ez a bécsi pályázatunk sem nyert, úgyhogy most egyetlen külföldi pályázatom sem vár elbírálásra. Otthon vagyunk, és egyre inkább úgy tűnik, hogy otthon is maradunk. Mindjárt vége az iskolának és jön a nyár.

Mini biciklitúra

Roni minden hónapban egyszer egy hétvégét Budapesten tölt táncterapeuta képzésen. Ilyenkor én általában valamelyik barátunknál szoktam vendégeskedni a gyerekekkel, de erre a hétvégére nem volt energiám szervezni valamit, ráadásul a gyerekek is félig-meddig betegek voltak, meg aztán tavasz is van, szóval gondoltam, jól fog esni otthon maradni. Ehhez képest ma hajnalban kivittem Ronit az állomásra, és olyan gyönyörűen sütött a nap, hogy mindenképpen ki akartam valahova mozdulni. Amíg a gyerekek ébredeztek, én már a Balaton-Felvidéki Nemzeti Park honlapját bújtam, aztán reggeli után rábíztam Erzsóra és Misire a szendvicsek megkenését, felszereltem az autóra a biciklitartót, a biciklitartóra meg a bicikliket, és célba vettük a Kis-Balatont. Ja, azt azért hozzá kell tennem, hogy három órát tartott a készülődés a reggeli végétől odáig, hogy mindenki az autóban ült, de ez cseppet sem meglepő, egyedül voltam négy gyerekkel.
Útközben Erzsó valami legós mesekönyvből olvasott fel a többieknek, így gyorsan telt a mintegy másfél órás út Fenékpusztáig. Itt kiderült, hogy elrontottuk, a Kis-Balaton Kutatóház meg a Kis-Balaton Ház nem ugyanaz, az utóbbit kerestük volna és az egy faluval odébb, Zalaváron van. Nem baj, kiszálltunk, boldogan megettük a szendvicseket az árokparton a friss fűben ülve.

Utána én és Oszi a kutatóház népével megtanácskoztuk, hogy merre érdemes a környéken biciklizni, majd beszállítottuk ismét a gyerekeket, és átgurultunk Zalavárig. Itt tudtam, hogy nagyszerű játszótér van, úgyhogy csak bedobtam oda a négy gyereket, és kényelmesen leszereltem a bicikliket, meg összeraktam az utánfutókat. Csakhogy ez egy vízijátszótér, úgyhogy mire indulásra készek lettünk volna, Oszkár csurom víz volt. Végignéztük velük a bemutatóház kiállítását, rengeteg kitömött madár van, meg a védett területekre kihelyezett kamerákat lehet forgatni és képernyőn nézni, hogy mit látnak. "De papa, hogy lehet ezzel menni?" - kérdezte Misi, aki látott már számítógépes játékot.
Menni biciklivel lehet. Nagyon jó minőségű bicikliút van, de látszott Erzsón és Misin, hogy már nem biciklivel járnak iskolába, eltelt pár kilométer, mire megszokták a gondolatot, hogy most bizony tekerés lesz. Megnéztük a zsilipeket, a hallépcsőt, megpihentünk és vizet töltöttünk a Kányavári-sziget bejáratánál. Azt mondtam a gyerekeknek, hogy visszafelé megyünk be a szigetre, ha lesz még idő. Bizony elég tikkadt volt már a csapat, mire bő 10 km letekerése után megérkeztünk a bivalyokhoz. Itt is volt egy kis bemutatóház, de ez sokkal izgalmasabbnak bizonyult, mert itt a vitrinek alsó szekrényeit szabad volt kinyitogatni, és közelről megnézni az ott elrejtett kitömött állatokat. Volt egy interaktív madárhangos számítógépes játék is, Misit alig lehetett elrángatni onnan, hogy megnézze az igazi állatokat. A bivalyokat eleinte csak messziről láttuk, épp terelték be őket a legelőről a karámba, és már úgy tűnt, hogy nem is érdekli a gyerekeket az egész, amikor megtalálták a szamarakat. A szamarakat nagy nyaláb letépett fűvel meg lehetett etetni, meg is lehetett simogatni. Így aztán csak a két kicsivel néztem a bivalyok vonulását, tisztes távolból, a villanypásztor mögül.

Aztán nagy nehezen elszakítottam a nagyokat a szamaraktól és rávettem őket, hogy legalább nézzünk körül a bemutatóhelyen. Innen aztán pillanatok alatt a bivalykarám másik oldalához értünk, és már nem tudom hogy egy bivaly vagy egy gyerek jött-e rá arra, hogy őket is lehet fűvel etetni, de a következő bő egy órát ezzel töltöttük. Misi azzal kísérletezett, hogy ha az egyik kezébe füvet rak, a másikba meg pitypangot, akkor a bivaly melyiket választja. Erzsó azzal, hogy ha egy bivaly orrát evés közben megcsípte a villanypásztor és odébb ment, akkor mivel tudja visszacsalogatni magához. Ja, és az sem mindegy, melyik bivaly, hiszen a fülükben számok vannak. Meg lehet vizsgálni azt is, hogy egyformák, vagy különbözőek a preferenciáik. Jancsi azzal kísérletezett, hogy milyen távol lehet még állni a bivalytól ahhoz, hogy a bivaly megegye a füvet, amit a kezében tart, Oszi pedig azzal, hogy milyen mélyre tud a karjával benyúlni egy ürgelyukba (vakondtúrásba?). Valamiért azt kérdezgette néha, hogy a bivalyok nem fogják-e őt megenni. Nem.

Nem csak etetni lehet, meg is lehet vakargatni

Záráskor alig tudtam kivonszolni őket a rezervátumból, szentül meg kellett ígérnem, hogy jövünk majd még ide. Hazafelé Misi kapott egy defektet, de a Balatonmagyaródi kocsmáig még eljutottunk az egyre laposabb kerékkel, ott pedig egy bringás srác kölcsönadta a műhelypumpáját, és a nálunk lévő készlettel megragasztottam. A gyerekek azalatt ahogy kell, a szalmatetős sörpadoknál kóláztak-barackleveztek.

Erzsó és Misi messze elöl

Békésen visszatekertünk a már ismert úton, egészen felnőttekhez illő tempóval, Zalaváron pedig már ott várt a játszótér, amíg felraktam a bringákat. Oszi még sokkal vizesebb lett, mint azelőtt. A gyenesdiási mekiben gyorsan megvacsoráztunk, csodák csodája sikerült életem első mekirendelését úgy összeraknom, hogy mindenki elégedett volt és minden elfogyott (máskor, ha mekire fanyalodunk, mindig Roni rendel, nekem is). Este tízkor az autóból átemeltem a négy alvó gyereket az ágyukba. Egyenként.
Még egy napot kell kibekkelnem valahogy, holnap este jön Roni haza.

Ja és még valami: elegem lett abból, hogy nem sportolok rendesen, és mivel rájöttem, hogy legjobban a kajakozás hiányzik, beruháztam egy saját hajóba. Ezentúl ha lehet, szeretnék minden nap evezni egy kört, és mivel összecsukható a kajak, azt hiszem, viszem magammal Dániába hétfőn.

A Badacsony télen

Végre, végre kaptam egy hétvégét és elmehettem egyedül túrázni! Sokat ötleteltem, hogy hova menjek, hogy ne töltsek túl sok időt utazással, meg hogy izgalmas legyen, de végül valami régi balatoni képes könyvet olvasva rájöttem, hogy még sosem voltam a Badacsonyon. Télen végülis ez is elég izgalom, meg kilométer pláne önellátásra berendezkedve, nagyhátizsákkal, sátorral. Eredetileg két éjszakásra terveztem, egyet akartam aludni a tihanyi kilátóban, egyet pedig valahol a Badacsony oldalából. Péntek este mire aztán elhoztam Erzsót edzésről, meg összepakoltam a táskámat, addigra bőven besötétedett, meg szeles, esős idő is kerekedett, a mi környékünkön egy szem hó nem maradt, úgyhogy abban maradtam magammal, hogy szombaton a hajnali busszal indulok. 

Innen indultam: a móló kora reggel

Szombaton szintén elég felhősen indult a reggel, álmosan kisétáltam a megállóhoz, de ahogy Füredről kikanyarodtunk, már semmi kedvem nem volt aludni, olyan szép volt a behavazott táj. Valamikor reggel nyolc után tehetett ki a busz Badacsonyban, sehol egy lélek. Kisétáltam a kikötőre, megcsodáltam a '60-as évekbeli építészeti csoda maradványait (vendéglő, posta), néztem a hullámokat, fújt a szél. A falun végigsétálva az út mellett már szép hófúvások álltak, én mentem utcáról utcára, emeletről emeletre, és nem győztem betelni a balatoni panorámával. A vízen gyönyörűen látszottak azok a csíkok, amiket máskor a műholdképeken szoktunk csodálni. 

A présházak, borozók persze üresen álltak, de legfelül, a Kisfaludy-háznál már láttam valakit bemenni, úgyhogy benyitottam. Kedvesen fogadtak, megmelegedtem egy kicsit, ittam egy pohár szürkebarátot, elmeséltem, hogy mi járatban vagyok. Aztán amikor a betonút végén fel akartam csatolni a bakancsomhoz való hóláncokat, rájöttem, hogy hiányzik a táskámról a geológus-kalapácsom. Ronitól kaptam még karácsonyra, törtem is a fejem, hogy elhozzam-e az útra egyáltalán, de aztán kívülről felkötöttem a zsákra, hátha lesz valami haszna. Vajon a buszon maradt? Vagy leesett, amikor felvettem, letettem a hátizsákot? Mindenesetre visszaballagtam le a hegyről a buszmegállóig, és igyekeztem a lábnyomaim alapján gondosan bejárni minden utcát, ahol előtte végigmentem. Nem volt a buszmegállóban, nem volt a kikötőben, nem volt a Szegedi Róza-háznál, de végül megtaláltam, ott volt az az egyik mellékutcán a keréknyomban.

 

Ennek örömére úgy döntöttem, hogy beülök az első utamba eső helyre, és eszem valamit. Közben a nap is kisütött, úgyhogy egyszercsak ott ültem egy meglehetősen elegáns borászat teraszán egy fröccs és egy óriási hidegtál társaságában (a kenyér még meleg volt). Az elmúlt napok sok aggodalma meg sietése után hihetetlen volt a csend és a nyugalom. Elkezdődött a túra.

Napló, fröccs, panoráma

Jóllakottan kerekedtem fel ismét a hegy felé, és nemsokára már a kuruc körúton túrtam a havat. Találkoztam egy csapat fenyőrigóval, akik a borostyán bogyóival tömték magukat, bemásztam a rodostó turistaház udvarára, aztán a bujdosók lépcsőjén felkaptattam a fennsíkra. Itt már kerülgettük egymást egy idősebb turistacsoporttal, kicsit olyan volt a hangulat, mint az Everesten lehet, ha sokan vannak a köteleken és várni kell egymásra :~)

Sokkal meredekebb, mint amilyennek látszik

A híres Ranolder-kereszthez már elsőnek értem, volt egy kis időm fényképezni, nézni a Balatont magam alatt. A keresztet rengeteg 1800-as évekbeli grafitti díszíti, többek között egy szívecske, amibe az van írva, hogy "Katalin 1861 Mária Műegyetem". Miért Műegyetem? Katalin és Mária, vagy Katalin vagy Mária? Mindegy, mentem tovább kilátóról kilátóra körbe a bazaltfennsík peremét. Itt-ott én hagytam az első nyomokat a hóban, szerencsére az út jól ki volt jelezve, hiszen az országos kék túra része.

Végül egy kis kaptató után az új badacsonyi kilátónál találtam magam. A turistacsoport már elment, a nap ragyogott, egy holló keringett sokáig a csúcs körül, jól meg lehetett nézni a távcsövön. Látszott a Gulács és a Tóti-hegy, a másnapi célpontjaim, naplementéről még szó sem volt, a szél is alig fújt.

Balra a Gulács, tőle jobbra a Tóti-hegy, mögötte a Csobánc

Az volt a tervem, hogy még világosban sátrat verek, és ha esetleg még marad idő, akkor "speedhiking" stílusban lenyomom a Gulácsot, még az esti mise előtt. Valamivel lejjebb, ahol a bazaltgörgetegek véget érnek és az alapkőzet fölött kibukkan a görgetegben gyűlő talajvíz, volt egy forrás, meg egy kis kápolna egy szép II. János Pál képpel, ezt néztem ki táborhelynek, hogy megspóroljam a gázfőzőn történő hó-olvasztást, és legyen egy asztal, amin megfőzhetem a vacsorát. Ez jó ötletnek bizonyult.

Nem is olyan könnyű kipakolni egy hátizsákot, ha minden csupa hó, és szárazon akarjuk tartani a felszerelést. Erre az útra megint a fák közé feszítős sátrat hoztam, ami már bevált hideg téli éjszakákon, de a felállítása elég időigényes. Végül úgy döntöttem, hogy csak egy teavizet melegítek a főzőn, amíg a sátrat összerakom, de abból viszonylag sokat, hogy a maradékot flakonban a hálózsákomba tegyen melegítőnek. Össze is raktam a főzőt, de nem igazán bírt a hideggel. Tudjuk, hogy a gázfőzők egyik hátránya az, hogy hidegben lecsökken a nyomás a palackban, és nem jön ki annyi gáz, ezt úgy próbáltam megoldani, hogy időnként beraktam a kabátom alá a palackot. Végül kifeszült a sátor, elhelyeztem benne a hálózsákot, az éjszakai ruháimat és minden mást, és a gyömbéres tea is felforrósodott annyira, hogy már várni kellett, hogy meg tudjam inni, ha fel nem is forrt.

A sátor a fák közé kifeszítve. Előtte az asztalon a narancssárga külső ponyva, ami még rákerül

Főzőcske a kápolna előtti oltáron. Ez legalább hómentes volt

Mondanom sem kell, hogy második csúcstámadásra már nem maradt idő, de az is valami, hogy sötétedés előtt már készen volt a tábor és el tudtam indulni le Badacsonytomajba misére. Nagyon jól esett végre hátizsák nélkül lenni. Útközben még találtam egy gyönyörű kis kápolnát az egyik lejjebbi egykori bányaudvaron. Bemenni nem lehetett, de az üvegajtón keresztül meg lehetett csodálni az oltárképet. Még a turistatérkép sem jelzi, legfeljebb egy-két éve épülhetett.

A templomban aztán leolvadt az összegyűlt hó a nadrágomról meg a bakancsomról, egész tócsa lett alattam, de nem bántam, hiszen így hátha majd a sátorba kevesebb vizet hozok be a cipőmmel. Mint később kiderült, ezen felesleges volt aggódni: egész éjjel nem emelkedett fagypont fölé a hőmérséklet a sátorban. Fejlámpafényben visszamásztam a faluból a táborhelyig, és még langyosan találtam a hálózsákomba rejtett teásflakont, így kellemesebb volt átöltözni és bebújni, sőt egy darabig még melengettem a lábujjaimat is az üveggel. Ez nem is ment olyan könnyen, mert a hálózsák alján két külön zokniszerű lábzsák van a két lábamnak. Este fél nyolc táján már be voltam vackolódva, és csukott szemmel hallgattam, ahogy a szélrohamok söpörnek végig az erdőn. Már messziről hallani lehetett, ha egy erősödés közelít, aztán ahogy ideért, finoman megringatta a sátrat a tartó fákkal együtt, esetleg ráhullott pár kupac hó, és ment tovább. A Svábhegyen még gimnazista koromban egy időben sokat aludtam az erkélyen szabad ég alatt, ott hallgattam így a szelet a fák között.

Tulajdonképpen zavartalanul eltelt az éjszaka, egyszer kellett felkelnem, hogy felvegyek egy újabb réteget. A teásflakont addigra már kivettem a hálózsákból, keményre is fagyott. Reggel, amikor kivilágosodott, erőt vettem magamon és kibújtam a zsákból. A bakancsom kőkeményre fagyott, alig tudtam belebújni, de a ruháim hamar átmelegedtek. A pokrócot, ami alattam volt az éjjel, erővel kellett letépnem a sátor padlójáról, úgy odafagyott. Azt mondják, ilyenkor nem szabad azonnal reggelizni, sem sátrat bontani, hanem el kell menni egy körre sétálni, hogy felmelegedjen az ember. Ki is néztem magamnak, hogy még egy út van a hegyen, amit nem jártam be, a régi bányán keresztül. 

Az első kép ébredés után

A régi bánya előtti kereszt

Jól esett a friss reggeli napsütésben hátizsák nélkül járni-kelni a vaddisznónyomokon, aztán visszakanyarodtam a sátorhoz, elropogtattam két fagyott műzliszeletet, és megpróbáltam csak egy bögrényi teát főzni. A gázpalackot betettem a hálózsákba, amikor én kibújtam belőle, de hiába, csak egy percig égett a főző és aztán ellobbant. Ebből nem lesz tea. Lebontottam mindent úgy, hogy igyekeztem csak a legszükségesebb feladatokhoz kivenni a kezemet a kesztyűből. Összepakoltam a hátizsákot, beletettem a még mindig fagyott tegnapi ruhákat, vizet szereztem a forrásból. A forrás egyáltalán nem akart befagyni, sőt az elfolyó víz mentén a kövek közül gőz vagy pára szállt fel, és egy darabon a hó sem maradt meg a sziklákon a kápolna alatt. Melegforrás lehetett? Vulkáni utóműködés? Ki tudja.

Sátorbontás a napsütésben, jobbra a kápolna, alatta a hómentes sziklák

Én és a Klastrom-kút

 A következő célpont a Gulács volt, egy jó darabig lefelé vitt az út a Badacsonyról, először a mély hó alatt rejtőző lépcsőkön, aztán a szőlők között a lefagyott aszfaltúton. A Badacsony és a Gulács között van a Hármas-hegy nevű szintén vulkáni kúp, erre nem visz fel a turistaút, de valamiért kíváncsi voltam rá, úgyhogy a vaddisznócsapásokat követve felkaptattam a tetejére. Nem bántam meg, még egy hó alól kikandikáló kontyvirág-levéllel is találkoztam. A gerincet követve visszatértem az immáron autópályának tűnő országos kékre, ami folytatódott felfelé a Gulács oldalán. A csúcsra a kék háromszög visz fel, ez az út persze jó meredek, és egészen körbecsavarodva éri el a csúcsot. Szép róla a kilátás. Itt megint nem voltam egyedül, jött mögöttem egy úriember egy óriást fényképezőgéppel. Biztos szép fotókat csinált, fantasztikus volt az idő, teljesen felhőtlen volt az ég.

Mai céljaim: Gulács, Tóti-hegy

A Hármas-hegy csúcsa, ahova nem vezet út

Út a Gulácsra, többnapos nyomokkal

Lefelé kicsit elkavartam, nem voltak embernyomok az úton, az őzek és vaddisznók pedig ha néha követik is az ösvényt, itt-ott elkavarnak róla. A turistatérkép alapján az erdőn és egy sziklakatlanon át leereszkedtem az országútig, majd fel a túloldalon a Tóti-hegy felé. Ez volt az utolsó tervezett csúcsom, bizony már jócskán nyomta a hátamat, derekamat a zsák, meg éhes is voltam. Töprengtem, hogy vajon útba ejtsem-e a káptalantóti piacot, ahol a múltkor Erzsóval reggeliztünk a biciklitúrán. A Tóti-hegy alatt is van egy nagyon érdekes bányafeltárás, de nem vettem ki a hátizsákból a kalapácsot, meg nem is lett volna biztonságos a hóban mászkálni a sziklafalakon. A csúcs felé az út jól ki volt járva, már ment előttem erre egy csoport, még kutya is volt náluk a nyomok tanúsága szerint.

Némi meredek kaptatás után (ahol megint jó szolgálatot tett a lánc a talpamon) már fent is találtam magam a Tóti-hegyen. A Tóti a legcsúcsosabb a környék csúcsai között, úgyhogy innen a legszebb a kilátás. Kicsit fújt a szél, de azért leültem, és megtaláltam a hátizsákban a tésztafőzéshez szánt sonkát meg sajtot, meg egy konzerv tonhalsalátát. Ebben tonhal ugyan nem sok volt, de zöldségnek pont jó volt a hús meg a sajt mellé, úgyhogy volt mit ebédelnem. Nézegettem a távcsövön át körbe a hegyeket: látszott nyilván a csobánci vár, de a zászló szerintem elfogyott belőle, ott volt a Hegyesd, az Eötvös-kilátó, a Hegyestű, a másik irányba Szigliget és a Keszthelyi-hegység. Az is érdekes volt, hogy a hegyek közötti síkságon a belvizek kirajzolták a régi vízfolyások meandereit. A térképen nincsenek kirajzolva, de ezek szerint a domborzat még őrzi őket. Láttam egy nagy madarat is, szeretném azt hinni, hogy rétisas volt, de a távcső inkább egerészölyvnek mondja. Óriási egerészölyvnek.

Panoráma a Tóti-hegyről a Balaton felé. Az előtérben az Örsi-hegy, mögötte jobbról balra az Ábrahám-hegy, a Rendesi-hegy és a Fülöp-hegy (szerintem)

A Gulács a Tóti-hegyről

Itt ért véget a túra, a többi már csak a hazagyaloglás a vonatig. Eléggé átfagytam, mire rászántam magam az indulásra lefelé, de azért nem a legrövidebb utat választottam Salföld felé, mert a kolostorromból meg a kőtengerből úgysem látnék semmit a hó alatt, hanem az eggyel kacifántosabbat, az Örsi-hegy oldalán át a Folly-arborétum felé. Nagyon szép út volt, hosszú szakaszokon szűzhóval, óriási tölgyekkel az erdőkben. 

Búcsú a Badacsonytól

Itt egy fácánkakas szállt le

A hegyre felfelé már elég lassan kapaszkodtam, a vizem is fogytán volt, de nem nagyon volt hol leülni pihenni. Az Ábrahám-hegy gerincén még felkapaszkodtam egy sziklacsúcsra és megcsodáltam a homokkő-kavics konglomerátum sziklákat, aztán átmásztam egy nagy kidőlt fa ágai között, és feltárult a Balaton és a Folly-arborétum. Visszaérkeztem a civilizációba.

Vissza a Balatonhoz

Az arborétum pénztáránál megtöltöttem a kulacsomat, majd lesétáltam az országúthoz. Nem ez volt a terv, a turistaút a hegyoldalban visz a szőlők között, de valahol eltévesztettem a jelzést. A bicikliút még a Balaton Szupermarathonról volt ismerős: rengeteget kell kavarni a nyaralók között, mire az ember eléri a vasútállomást. Igyekeztem jól kilépni, nehogy pont lekéssem a vonatot, és pont szerencsém volt. Amikor feltűnt az állomás, hallottam, hogy bemondanak valamit, így még jobban siettem, és egy kisebb sprinttel pont elértem a füredi vonatot.

Tihany a vonatablakból a naplementében

Dánia, Dánia

Megint Dániában vagyok, megint egyedül. Amikor az egész család kint töltött itt két hónapot, utána abban maradtam a tanszékkel, hogy félállásban dolgozom nekik egy évet, és nagyjából kéthavonta két hétre rendszeresen ide is utazom. A tihanyi munkám is megvan még persze, csak halasztottam egy évet a projekten, amin otthon dolgoznék.

(A Hamburgi állomás a vonatablakból, 90°-al elfordítva)

Ez a negyedik ilyen utazásom, ha a tavaly májusit is beleszámítjuk (ami még az ösztöndíjamból volt). Általában vonattal megyek, úgyhogy már pontosan tudom, hogy mit kell enni a RailJet-en az étkezőkocsiban, hogy Hamburgban hol a legjobb pék és melyik plázában van már reggel fél kilenckor jó wifi, hogy az Aarhus-i repülőtéren olcsó a masszázsfotel és hogy hol kell visszakérni a pénzt, ha késik a vonat. Gondolom, nem mi vagyunk az egyetlen magyar család, ahol valamelyik szülő külföldön (is) vállal munkát, mégis sokat tanakodtunk, hogy elvállaljuk-e ezt a rengeteg távollétet egymástól. Végül azt határoztuk el, hogy két hétnél tovább egyvégtében nem akarok Roni és a gyerekek nélkül lenni. Két hét rengeteg idő.
Most éppen egy régi kis dán téglaház padlásszobájában üldögélek, vasárnap délelőtt van, ráérek. Roni pont egy hete vitt ki a füredi vasútállomásra, és pont egy hét múlva szállok majd ki a vonatból Budapesten. Már egy hete, hogy nem nyitom ki a szemem reggel fél nyolc elõtt (nem úgy, mint otthon, ahol háromnegyed hatkor csörög a vekker), hogy nem olvastam esti mesét senkinek, hogy egyedül reggelizem és vacsorázom. Máskor ki szoktam használni ezeket a napokat arra, hogy többet sportoljak, és futni járok a tengerparton, de most pár nappal indulás előtt összeszedtem egy ijesztõ térdszalag-húzódást judo-edzésen, és muszáj pihentetnem, amennyit csak lehet. Szóval egyedül vagyok, ennek az összes jó és rossz oldalával.

Téli reggel az Aarhus-i kikötőben

Ilyenkor nyugodtan lehet tizenkét órákat dolgozni és nagyokat haladni cikkekkel, adatfeldolgozással, pályázatokkal. Ja igen, szerdán leadtunk egy nagy pályázatot. A "nagy" azt jelenti, hogy 2014 óta dolgozunk rajta, tizennégy különbözõ intézménnyel és céggel egyeztettünk, tárgyaltunk, és a leadási határidő elõtt egy órával sikerült eljutni oda, hogy a pályázati anyagot beszorítsuk az előírt harminc oldalba. Leadtuk, meglátjuk.
Ilyenkor nyugodtan lehet akár két teljes napot is, hogy apróra átnézzek egy 50 × 115-ös táblázatot. Azzal foglalkozunk itt Dániában, hogy a növényzet és a terep lézerszkennerrel mért tulajdonságai hogyan függenek össze a növényzet fajgazdagságával és az ezt befolyásoló tényezőkkel. 50 távérzékelt változó, 115 mért természeti adattípus, 5750 korrelációs együttható. Valami rövidít a dolgon, ha sorba rendezem őket Excelben és csak az erősebb összefüggéseken gondolkozom el, de azért így is időt igényel, az ilyesmit nem is lehetne a reggeli iskolába vivés, az otthon ebédelés és a gyerekekkel edzésre autózás közé beszorítani, azt hiszem. És az ilyen aprólékos munkákból egészen jó felfedezések lesznek. Mert például ki gondolta volna, hogy a kaszáspókok fajszáma szépen korrelál a lombkorona szintjeinek számával? Vagy hogy a csigák gyakorisága, az éjszakai hőmérséklet és a növényzet levélsűrűsége ennyire szép összefüggést fog mutatni? Logikus, utólag, de előre, tervezett kísérletben nyilván meg sem próbáltuk volna összehasonlítani ezeket a dolgokat.

Ezzel a táblázattal töltöttem az elmúlt 3 napomat

Van a tanszéknek egy biciklije, azzal közlekedem. Néha esik az eső, néha esik a hó, néha sétálok egy kicsit a tengerparton, magamba szívom a csöndet. Általában együtt ebédelünk a kollégákkal, akik a világ minden tájáról jönnek. Nagyokat szoktunk beszélgetni. Új-Zéland, Románia, Spanyolország, Amerika, Thaiföld. Néha hosszúakat telefonálunk Ronival. Számoljuk a napokat.
Ilyenkor hálás vagyok, hogy ezek a két hetek csak ideiglenesen jelentik azt, hogy elsősorban a munkámról szól az életem és egyébként teljesen szabad az időbeosztásom, nem köt semmi sehova. Jól esik nagyokat aludni, meg éjszakába dolgozni, de közben nagyon, nagyon, nagyon hálás vagyok, hogy otthon egy egész család vár rám. Még két ilyen utazás van hátra. Legfeljebb három.