Mini biciklitúra

Roni minden hónapban egyszer egy hétvégét Budapesten tölt táncterapeuta képzésen. Ilyenkor én általában valamelyik barátunknál szoktam vendégeskedni a gyerekekkel, de erre a hétvégére nem volt energiám szervezni valamit, ráadásul a gyerekek is félig-meddig betegek voltak, meg aztán tavasz is van, szóval gondoltam, jól fog esni otthon maradni. Ehhez képest ma hajnalban kivittem Ronit az állomásra, és olyan gyönyörűen sütött a nap, hogy mindenképpen ki akartam valahova mozdulni. Amíg a gyerekek ébredeztek, én már a Balaton-Felvidéki Nemzeti Park honlapját bújtam, aztán reggeli után rábíztam Erzsóra és Misire a szendvicsek megkenését, felszereltem az autóra a biciklitartót, a biciklitartóra meg a bicikliket, és célba vettük a Kis-Balatont. Ja, azt azért hozzá kell tennem, hogy három órát tartott a készülődés a reggeli végétől odáig, hogy mindenki az autóban ült, de ez cseppet sem meglepő, egyedül voltam négy gyerekkel.
Útközben Erzsó valami legós mesekönyvből olvasott fel a többieknek, így gyorsan telt a mintegy másfél órás út Fenékpusztáig. Itt kiderült, hogy elrontottuk, a Kis-Balaton Kutatóház meg a Kis-Balaton Ház nem ugyanaz, az utóbbit kerestük volna és az egy faluval odébb, Zalaváron van. Nem baj, kiszálltunk, boldogan megettük a szendvicseket az árokparton a friss fűben ülve.

Utána én és Oszi a kutatóház népével megtanácskoztuk, hogy merre érdemes a környéken biciklizni, majd beszállítottuk ismét a gyerekeket, és átgurultunk Zalavárig. Itt tudtam, hogy nagyszerű játszótér van, úgyhogy csak bedobtam oda a négy gyereket, és kényelmesen leszereltem a bicikliket, meg összeraktam az utánfutókat. Csakhogy ez egy vízijátszótér, úgyhogy mire indulásra készek lettünk volna, Oszkár csurom víz volt. Végignéztük velük a bemutatóház kiállítását, rengeteg kitömött madár van, meg a védett területekre kihelyezett kamerákat lehet forgatni és képernyőn nézni, hogy mit látnak. "De papa, hogy lehet ezzel menni?" - kérdezte Misi, aki látott már számítógépes játékot.
Menni biciklivel lehet. Nagyon jó minőségű bicikliút van, de látszott Erzsón és Misin, hogy már nem biciklivel járnak iskolába, eltelt pár kilométer, mire megszokták a gondolatot, hogy most bizony tekerés lesz. Megnéztük a zsilipeket, a hallépcsőt, megpihentünk és vizet töltöttünk a Kányavári-sziget bejáratánál. Azt mondtam a gyerekeknek, hogy visszafelé megyünk be a szigetre, ha lesz még idő. Bizony elég tikkadt volt már a csapat, mire bő 10 km letekerése után megérkeztünk a bivalyokhoz. Itt is volt egy kis bemutatóház, de ez sokkal izgalmasabbnak bizonyult, mert itt a vitrinek alsó szekrényeit szabad volt kinyitogatni, és közelről megnézni az ott elrejtett kitömött állatokat. Volt egy interaktív madárhangos számítógépes játék is, Misit alig lehetett elrángatni onnan, hogy megnézze az igazi állatokat. A bivalyokat eleinte csak messziről láttuk, épp terelték be őket a legelőről a karámba, és már úgy tűnt, hogy nem is érdekli a gyerekeket az egész, amikor megtalálták a szamarakat. A szamarakat nagy nyaláb letépett fűvel meg lehetett etetni, meg is lehetett simogatni. Így aztán csak a két kicsivel néztem a bivalyok vonulását, tisztes távolból, a villanypásztor mögül.

Aztán nagy nehezen elszakítottam a nagyokat a szamaraktól és rávettem őket, hogy legalább nézzünk körül a bemutatóhelyen. Innen aztán pillanatok alatt a bivalykarám másik oldalához értünk, és már nem tudom hogy egy bivaly vagy egy gyerek jött-e rá arra, hogy őket is lehet fűvel etetni, de a következő bő egy órát ezzel töltöttük. Misi azzal kísérletezett, hogy ha az egyik kezébe füvet rak, a másikba meg pitypangot, akkor a bivaly melyiket választja. Erzsó azzal, hogy ha egy bivaly orrát evés közben megcsípte a villanypásztor és odébb ment, akkor mivel tudja visszacsalogatni magához. Ja, és az sem mindegy, melyik bivaly, hiszen a fülükben számok vannak. Meg lehet vizsgálni azt is, hogy egyformák, vagy különbözőek a preferenciáik. Jancsi azzal kísérletezett, hogy milyen távol lehet még állni a bivalytól ahhoz, hogy a bivaly megegye a füvet, amit a kezében tart, Oszi pedig azzal, hogy milyen mélyre tud a karjával benyúlni egy ürgelyukba (vakondtúrásba?). Valamiért azt kérdezgette néha, hogy a bivalyok nem fogják-e őt megenni. Nem.

Nem csak etetni lehet, meg is lehet vakargatni

Záráskor alig tudtam kivonszolni őket a rezervátumból, szentül meg kellett ígérnem, hogy jövünk majd még ide. Hazafelé Misi kapott egy defektet, de a Balatonmagyaródi kocsmáig még eljutottunk az egyre laposabb kerékkel, ott pedig egy bringás srác kölcsönadta a műhelypumpáját, és a nálunk lévő készlettel megragasztottam. A gyerekek azalatt ahogy kell, a szalmatetős sörpadoknál kóláztak-barackleveztek.

Erzsó és Misi messze elöl

Békésen visszatekertünk a már ismert úton, egészen felnőttekhez illő tempóval, Zalaváron pedig már ott várt a játszótér, amíg felraktam a bringákat. Oszi még sokkal vizesebb lett, mint azelőtt. A gyenesdiási mekiben gyorsan megvacsoráztunk, csodák csodája sikerült életem első mekirendelését úgy összeraknom, hogy mindenki elégedett volt és minden elfogyott (máskor, ha mekire fanyalodunk, mindig Roni rendel, nekem is). Este tízkor az autóból átemeltem a négy alvó gyereket az ágyukba. Egyenként.
Még egy napot kell kibekkelnem valahogy, holnap este jön Roni haza.

Ja és még valami: elegem lett abból, hogy nem sportolok rendesen, és mivel rájöttem, hogy legjobban a kajakozás hiányzik, beruháztam egy saját hajóba. Ezentúl ha lehet, szeretnék minden nap evezni egy kört, és mivel összecsukható a kajak, azt hiszem, viszem magammal Dániába hétfőn.