Nyaralás (ketten)

Az egész egy álomesküvővel kezdődött. Szombat délelőtt még egy hivatalos delegációval volt dolgom, de mire elszabadultam, a gyerekek már az autóba voltak ültetve és minden cuccuk bepakolva egy egész hétre. Ja, és persze mindenki esküvő-gálában. Elcsíptük a kompot, pikk-pakk Pesten voltunk, gyors spontán ebéd Mamáéknál, késés nélkül megérkeztünk a zugligeti templomba. A menyasszonyt és vőlegényt ismerjük régről, a templom tele rég nem látott cimborákkal. Semmi fölösleges hajcihő, kevesebb, mint egy óra alatt megvolt az egész, nagyon gyerekbarát.
Délután háromkor már a lakodalomban voltam a négy gyerekkel, amíg Roni gyorsan fürdőruhát vásárolt. Vagy nevezzük inkább majálisnak? A helyszín Julianna-major, cserkészpark, ahol sok-sok regnumi majálist és regnum szigetet csináltunk végig a homályba vesző múltban, gyerekterelgetősen is, bulizósan is. Van függőágy, slackline, gyerekasztalok színes cerkákkal, végtelen mennyiségű fagyi, fantasztikus ennivalók. Süt a nap, barátokkal beszélgetek, a gyerekek elégedettek, azt sem tudom, merre járnak. Szól a zene.
Ahogy esteledik, előkerül a torta, ping-pongozunk egy pár kört, lecsúszik egy fröccs, minden tele van babakocsival. Változik a zene, megtáncoltatom Erzsót, pörkölt és lecsó kerül az asztalra. Még sosem vacsoráztam táncolás közben, de most nem én vagyok az egyetlen, aki tányérral és villával a kezében ropja, hiszen jó a zene, jó a hangulat, miért ne?
Sötétedik, Ronit, Erzsót megforgatom alaposan. Kifeszítjük a fák közé feszítős sátrat egy nyugodt sarokban, először Jancsit, majd Oszit tesszük le, később Erzsó is aludni kéredzkedik, jó sok táncolás után. Csak Misi pörög tovább kifogyhatatlan energiával. "Fiam, maga kifogta Dél-Amerikát" - tolja nekünk a DJ, aztán a vállamra állítom, úgy táncolunk, már éjjel egy fele jár az idő. Elfárad, lerakjuk, de nem akar aludni, bulizni akar tovább. Jó. Még pár szám után úgy határozunk, hogy vége a bulinak, hazavisszük a gyerekeket, de amint igazi ágyba kerülnek Mamácséknál, Ronival visszaszökünk és táncolunk még sokáig.
Másnap reggel keresztelő, utána nagy lakomával, együtt a család. Vissza a Vadkörte utcába, leadjuk a gyerekeket, elköszönünk, van sírás-rívás, Roni is meg van szeppenve. Kiveszem a hátsó ülést az autóból, meg a gyereküléseket, sietünk Tihanyba, kora délután otthon vagyunk, alszunk, megvacsorázunk ketten. Sok tanakodás után végül másnap hajnali háromkor indulunk, a deles kompot kell elérni Zadar városából, hogy a szigetünkre érjünk.
Lassan hajnalodik, reggel hat tájban átlépjük a határt, szigorú rendőri ellenőrzést kapunk, de nem találnak semmi problémát. Gazdagon megreggelizünk egy horvát benzinkútban, pár óra múlva már nagyon álmos vagyok, muszáj megállni, alszunk vagy egy fél órát, én a csomagtartóban. Zadart így már kicsit sietősen érjük el. Elrontok egy kereszteződést, szabálytalanul fordulok vissza, máris ott a horvát rendőr. Nézi a papírjaimat, "doktor, doktor" - csóválja a fejét. Nincs még horvát pénzünk, el kell szaladnom a bankba, fizetek, mint a katonatiszt. Nagy nehezen parkolóhelyet találunk, megvesszük a kompjegyet, de kiderül, hogy a komp nem Zadarból indul, hanem egy másik kikötőből, a külvárosból, egy óra múlva. Kicsit aggódunk, még nem vásároltunk semmi ennivalót a hétre, a szigeten alig van bolt. Átmegyünk a másik kikötőbe, hogy ne később kelljen keresni, aztán vissza, találunk egy áruházat, villámgyorsan bevásárolunk. Rengeteg gyümölcs és zöldség, félig elősütött kenyér, sonka, sajt, szalonna. Elérjük a kompot, de az utolsó pillanatig azt hiszem, hogy nem férünk föl, annyira tele van. Elindul a nagy (és vadonatúj) hajó, gyomrában sok busz meg lakóautó között az ütött-kopott Dacia. Hullámzik a tenger, sós permet szárad a szélvédőre, fúj a szél, de meleg van.

Alszunk megint, Roni az ülésen, én a csomagtartóban. A szigetre érve kiderül, hogy nincs elég pénzünk, zavaromban alig vettem föl többet az automatából a városban, mint amennyit a rendőr kért. Sétálunk Veli Rat faluban, ez már a nyaralás. Csönd, sehol egy ember, átlátszó és kék a víz, fúj a szél. Automata nincs, csak a sziget túlsó végén. Ez már a nyaralás, kanyargós horvát utak, magasan a tenger fölött, a sziklába vágva. A sziget déli végén, egy Sali nevű városkában van az egyetlen automata, most már pénzünk is van, eszünk egy remek pizzát a kikötő mellett. Süt a nap, süvít a szél, behemót vitorlások küzdenek a kikötés és bójára állás kihívásaival. Ez már a nyaralás. Újra autó, megérkezünk a szállásunkra, Veli Rat világítótornyába. A házinéni emlékszik ránk, büszkén mutatja a lakást, a felújított fürdőszobát. Nagy vihar készül, mondja, csukjuk be a spalettákat. Behurcolkodom. Még világos van, de lefekszünk, félálomban hallgatjuk a hullámok dübörgését és az eső csapkodását. Tizenkét órával később nyitjuk ki a szemünket először, másnap reggel.

Kialudtuk magunkat! Roni a konyhában sürög-forog, varázsol a zöldségekkel. Sót nem hoztunk, szerzek egy bögre tengervizet, a vajban zöld spárga párolódik, paprika, cukkini, szalonna. Előkerül a horvát sonka és sajt, ropogósra pirul az instant bagett. Hoztunk otthonról angol Earl Grey teát, még egy avokádó is van, nem tudom, miért. Mindenesetre nagyon finom sonkával. Ketten, békén, reggelizünk. Senkit nem kell etetni-itatni, lehet békén beszélgetni, és kialudtuk magunkat.
Még elég nagyok a hullámok, de már ragyog a nap, irány a part! Sziklás minden irányba, de sehol egy ember, az ilyen helyeken lehet mindenféle csodát látni a víz alatt. Elsétálunk kicsit a toronytól, becsobbanok, metsző hideg a víz, pengeélesek a sziklák, de végre megint tengerben vagyok, halakkal úszom együtt. Roni sokáig áll a parton, centiről centire merészkedik egyre beljebb. Minden alkalommal ezt csinálja, amikor először megy a tengerbe, már meg sem lepődöm.

Ő is bent van, együtt csodáljuk újra a víz alatti világot, merülünk föl és le, nem számítanak már a hullámok, a hideg, ez már a nyaralás. Amikor már tényleg átfagytunk, kiderül, hogy kijönni sokkal nehezebb. Én jól csípek el egy hullámot, a vízfallal együtt kiúszom, megfogom a sziklát, amíg visszahúzódik, és máris a parton vagyok. Roni rosszabbul jár, többször odadobja a hullám, a bokáját mélyen felhasítja a kő, vérzik rendesen. Ő ma már nem megy többet vízbe. Hazasétálunk dideregve, Roni profi módon összeragasztja a sebet ("két öltés kéne bele"- fűzi hozzá). Kis pihenés után újra sétálunk a parton. A szél csillapodik, egy kevésbé meredék partszakasz felé indulunk el. Kéz a kézben, van idő beszélgetni. Találunk egy elpusztult tengeri teknőst, elég kísértetiesen néz ki, ahogy a víz kidobta a partra. Végigjárjuk a partot, végül egy csendes helyen Roni letelepszik, én bemegyek újra merülni. Itt védettebb a meder, Posidonia  nevezetű nagyon ritka fűféle borítja a tenger alját, benne ki-be járnak a halak.

Behozom a víz alatti fényképezőgépet, próbálok fotózgatni, nem olyan egyszerű, mert mindig odébb sodródom. Amikor már a gép is kezd lemerülni, kijövök, ideje vacsorázni menni.

Jó, hogy már sokadszor jövönk ide vissza, ismerjük az összes vendéglőt a környéken. Megint pizza, német-osztrák vitorlások legénységével ülünk a vendéglőben, már alig fúj a szél. És megint van idő eleget aludni.

Másnap szikrázó napsütésre és szélcsendre ébredünk. Miénk a világ.

Jancsi 3 éves! Pünkösdvasárnap

  Pünkösd vasárnapján mosolyogva szaladt át a szobánkba Jancsi. A többiek még aludtak, de most ez sem volt baj, hiszen ő volt a Szülinapos! "Jó reggelt, ma vagy 3 éves!"- mondtam neki, mire rögtön kapcsolt, és nevetve válaszolta: "De hiszen én nem vagyok Boribon!" (hangzásra valahogy így: de iszem ém nem ajok ojion!)
   Az ünneplésre még várnia kellett, előbb misére mentünk. A reggelt megnehezítette kicsit, hogy a Pünkösdkor nálunk hagyományos kacsát el kellett juttatni a sütőig, Erzsónak ki kellett vasalni a remngeteg néptáncos ruházatot, és a haját is szépen be kellett fonni. Jó, azt minden reggel kell. Ráadásul zuhogott az eső,  vizes gyerekekkel pedig nem jó végigülni azt a másfél órát, a fellépőruhának is elég rosszul állt volna, ha vizesen lóg Erzsón. A misére mindig gyalog megyünk, mert egyrészt nagyon igyekszünk falun belül nem autózni - erre környezettudatos gyermekeink érzékenyek is, másrészt nem szokott parkolóhely lenni. Most viszont némi sakkozás után beláttuk, hogy ez az egyetlen száraz megoldás.  Igyekeztünk hát időben elindulni.
   Odaértünk, minden rendben. Még gyorsan megkértek, hogy olvassak Szentleckét. Ez az egyik kedvenc részem, ami már több évben is rám jutott, szívesen olvastam. Rengetegen voltak a misén. Az idő viszont továbbra is esős, viharos volt, így a gyerekek a mise végén nem tudták a táncukat a templom előtti téren eltáncolni. A templomban elénekelték, amit tánc nélkül lehetett, bemutatták a Pünkösdi kiskirálynét, aztán hosszas kivonulás után fogvacogva leszaladtak a művházba - a lányokon ugyanis nem volt kabát, nem illett volna a ruhához, mi is Teréztől kértünk kölcsön nagykendőt...
Majd teszek fel képet is, gyönyörűek voltak, de sajnos én nem készítettem, a telefonomat nem viszem misére, a fényképezőgépet pedig simán otthon felejtettem.

   Otthon a sütőben már előmelegedett a kacsa, félóra sütés hiányzott még neki, ami alatt elkészünk a barackos mártás és a köret is. Andris nagyon szeret terített asztalt fényképezni, úgyhogy ezt meg is tudom mutatni.

Ebéd után gyorsan elkészítettem az epertortát, addig Andris aludt, aztán ő csomagolta az ajándékokat, és én pihentem kicsit. Szombaton ugyanis Füreden voltunk az öregautó-kiállításon, aztán a Malackrumpliban vacsoráztunk, amit Erzsó egyik osztálytársának családja tart fönt, és nagyon ajánlom. Szaladgálós gyerekekkel ideális, nyári estéken szabadtéri mozi közben lehet vacsorázni, de most is nagyon élvezték. És későn értünk haza. Így alvás utén viszont egész frissen ünnepeltünk.

   Végre felébredt Jancsi is. "Ó, van torta! És ajándékok!"
Egy kis táblát kapott, egyik oldala fekete, másik oldala fehér, mágneses. Hozzá mágneses állatfigurákat. És egy járműves szögelős játékot. A nagyobbak rögtön neki is kláttak megmutatni, hogyan kell kalapálni, körberajzolni az állatokat. Közben csokit eszegettek. 

  Este pedig hatalmasat buliztunk az Apátság vendégfogadó épületében, a Porta Pacisban. Volt pörkölt, kis vicces színdarabok, néptánc, amibe  még Misi is beállt, pedig általában nem szereti, és egy egész jó zenekar, úgyhogy nagyot táncoltunk. Oszi levett a lábáról egy nénit, és egész este körülötte lófrált, meg az ölében ült, úgyhogy rá nem volt gondunk, Jancsi Terézhez csatlakozott, a nagyon hol táncoltak, hol kint másztak a sziklákon. Amikor már aggódtunk, hogy előbb-utóbb leesnek, kénytelen-kelletlen hazagyalogoltunk. A jajdefáradt gyerekek meglátták a csillagos eget, és nagyon szerettek volna még csillagászni menni, de már mi is túl fáradtak voltunk.

   Ma kirándulni mentünk volna, de végül itthon rendezgettük sorainkat. Misi elkezdett görkorizni tanulni, lelkes edzője Erzsó volt. Beüzemeltük az új diavetítőnket is, most pedig a gyerekszoba padlóján alszanak. Pedig nem ott hagytuk őket, az biztos...

Homokoztunk

   Régi volt a homok a homokozónkban. Fölötte egy kiszáradt fa, amiről folyton szakadtak le az ágak, beterítve törmelékkel a  terepet. Benne a házunk körül lebzselő 3-6 macska összes adománya. A gyerekek kezén, cipőjén, ruháján minden elképzelhető. Hányás, hasmenés, bélféreg. Elegem lett. További halasztgatás helyett felhívtam a gondnokot, hogy tud-e segíteni elszállítani a régi homokot, vagy mondja meg, hova tegyem, az újról gondoskodom. Nem tudom, hogy miért van ez, a női mivoltom hat rá így, vagy tőlem fél valamiért, esetleg csak a kedvemben akar járni, de míg Andrisnak ígérget, nekem első szóra és azonnal mindent megtesz. A válasz: "Még ma küldöm a három legjobb emberemet!" Így is lett. A kis utánfutós traktor kezdte elszállítani a homokunkat. A tengelye el is törött a nagy erőlködésben. Megjavították, estére üres volt a homokozó.

   Másnap levágták a száraz fa nagy részét, az üres törzs maradt csak, az már nem fog ránk dőlni. Közben a gyerekek figyelték a munkálatokat, Jancsi kapott is a fejére egy igazi narancssárga sisakot. A gondnok odasúgta, hogy azért csak írjam intézeti számlára azt a homokot, majd meglátja, mit tehet.

   Megérkezett az új homok is. "Majd pár nap múlva feltalicskázzuk nektek" - hangzott az ígéret. A pár nap eltelt, közben rengeteget esett, és várható is még folytatás. A homok ázott, folyt szét. De ma, ma a két kicsi bemászott az üres homokozóba, és amivel borítva visszatértek, azt többet nem akartam látni. Az üres homokozóban ugyanis még elásni sem tudták - vagy akarták - a macskák. Jó szomszédság...
   Szóval kaptam a telefont, és megkértem a gondnokot, hogy adjon kölcsön egy talicskát és egy pallót, hogy felhordhassam a homokot a 8 lépcsőfokon, aminek az alján várt a domb. Értem, hogy nincs kapacitásuk gyorsabban jönni, de nekem meg kivárni nincs... Húsz perc múlva ott voltak. Akkor már gyorsan beszerelték az új csapot a kádunkhoz, mert azt is megelégeltük, minden javítgatás ellenére csöpögött, a héten már csak fogóval lehetett elzárni. Jövő hétre ígérték a szerelést, most nem is kértem, de nagyon örülök, hogy ez is megoldódott.

   Ebéd után Misiért már úgy mentem, hogy elhatároztam, vele fogom felhorani a sok homokot. 30 mázsa homok volt, a dombot elnézve volt esély, hogy a kicsik alvása közben készen leszünk. Hazagurultunk Misivel - mert már ő is saját biciklin jár a hegy tetejére oviba. Itthon az első kérdése az volt, hogy keresgélhet-e jutalom-kisautót az interneten. Az utolsó hetek ovis napjait ugyanis nevelői tanácsadói javaslatra jutalompont-gyüjtögetéssel, és tízpontonként egy kisautóval tesszük elviselhetőbbé. Mert nagyon utálja. Illetve így, hogy pontot kaphat, már nem is annyira. Csak hát ez magunktól azért nem jutott volna eszünkbe, nem is tartjuk fenntartások nélkül jó ötletnek, jutalom nélkül is tudnia kéne normálisan viselkedni az oviban. Ó, és ez az egész titok ám, a többi gyereknek nem mesélheti el.
    Szóval nem. Nemet mondtam, napok óta esik az eső, most, hogy ragyog a nap, maradjon csak kint. Nagyon durcásan nézett, és jópárszor vissza kellett hívnom, amikor megpróbált besomfordálni mégis. Én pedig elkezdtem hordani a homokot. Persze nem akart segíteni. Sebaj, álldogálhat még az udvaron mérgesen egy darabig. Aztán mégis érdekelni kezdte a dolog, odaállt a palló mellé röhögni, hogy milyen viccesen tolom fel a megrakott talicskát. A palló elejénél csúszós sárfolt volt, a talicska homokostul biztos nehezebb, mint én. Szóval lendület kellett. Nekifutás, a sárfoltnál egy szökkenés, aztán minél gyorsabban fel a pallón, és már borul is a homok. Persze, Misi, lefele beülhetsz a talicskába. Aztán egy alkalommal lefordult a talicska a pallóról a lépcső felénél. Misi akkor már ugrott, hogy segítsen, együtt feltaszigáltuk a rakományt a lépcsőn. Aztán a homokdombon előre elhelyezett lapát is érdekelni kezdte, és hamarosan ott izzadt mellettem. Meg sietett, mert jöttek a viharfelhők. Azt pedig már így is tapasztaltuk, hogy az alsó rétegek mennyivel nehezebbek, áll bennük a víz. És kiderült, hogy ez jó móka. Még egy szeretlek is elhangzott, pedig Misi azt ritkán mondja - már csak azért is, mert Erzsó meg gyakran.  Misi az orra alatt dörmög ilyenkor: "Na, én is szeretem a Mamát, de minek azt mindig mondani? Akkor inkább hozok virágot, vagy rajzolok egy képet" Szeretetnyelvek...
   Szóval teljes elégedettséggel, és büszkén hordtuk a homokot másfél órán át. Aztán a legvégét Andris befejezte. Így is nyolc vízhólyag nőtt a tenyeremen. De megérte, mert Misivel rég nem töltöttünk együtt ennyi időt minden nyifogás, konfliktus, vagy "miért nem mást csinálunk" nélkül. Bejön neki a közös munka. Nekem is. Szeretem a Misit.

"And a start to steer her by"

Újabb pörgős hétvége. Balett, esküvő, lakodalom gyerekekkel, tornaverseny (Erzsóék ezüstérmet kaptak, nagy volt az öröm), vasárnapi ebéd Mamácsékkal, utazás haza autóval, érkezés vacsoraidőben, fürdetés, fektetés, huh.
Este nyolckor le voltak fektetve a gyerekek, Roni (jogosan) ki akarta pihenni a hétvégét, úgyhogy vízre tettem a kajakot és kieveztem a naplementébe. Gyönyörű szélcsendes idő volt, semmi viharjelzés, volt rajtam békaruha, vittem kabátot, telefont, lámpát, száraz ruhát. Abban maradtam magammal, hogy 9 órakor visszafordulok, lássuk, meddig jutunk. Áteveztem a főhercegi nyaraló előtt, végig a somosi strand mellett, ívben kerülve a horgászokat, hogy el ne vigyem a zsinórt. A Tihanyi Hajós Egylet mólóján öt kócsag állt sorban és szedegette a küszöket. Igyekeztem nem felzavarni őket, sokáig gondolkoztak, hogy veszélyes vagyok-e, de aztán egyenként felszálltak és áthúztak fölöttem. A kikötő túloldalán beeveztem a pusztuló nádas babái közé, hallgattam a békákat, igyekeztem nézni a víz alatt a nádtorzsákat, de már eléggé kezdett sötétedni. Szúnyogok sehol. Az UVATERV-Üdülőnek van egy kis strandja, a nádastól két kis kőmóló választja el, egyik oldalról már félig be is nőtte a nád, itt azelőtt még sosem jártam. Kanyarogva a nádszigetek között eljutottam a rév közelében lévő halászkikötőig, innen pedig a túlsó part felé vettem az irányt. Felraktam a kis gumis biciklilámpát előre a csomagra, hogy lássa a világ, hogy jövök, és célba vettem a szántódi móló fényeit. A félsziget túloldalán még világos csíkokat hagyott a naplemente.
Ahogy régen a Balaton-átúszásnál, időnként hátranéztem, hogy lássam, az északi part van-e közelebb, vagy a déli; elkerültem a hajózóút bójáit, igyekeztem nem menni a szántódi mólóhoz túl közel (bár a komp már nem járt), és nemsokára már tipikus déli parti nádas előtt jártam. Semmi nádpusztulás, egyenletes, de ritkább nád, az idei szálak alig lógnak ki itt még a vízből. Megtaláltam a szántódi kemping stégjét, megálltam, kiszálltam a hajóból, küldtem egy gyors SMS-t Roninak, akkor volt este 9. Felvettem a kabátot, elcsomagoltam a telefont, visszaültem a hajóba, kifordultam a vízre. Újhold volt, de az a ritka jelenség, amikor a vékony holdsarló mellett az egész korong halványan világít.

Ez a kép nem Tihanyban készült, de a hold nekem is ilyen volt

 Kinéztem a THE fényeit, de aztán gondoltam, rövidítek: fent volt a Göncöl, ki lehetett keresni a Sarkcsillagot (bár elég magasan állt), arra kormányoztam, egyenesen északnak. Egy örökkévalóságnak tűnt a sötét vízen, amíg feltűnt a déli, majd az északi pislogó-bója, a hajózóút határai. Amikor a holdat már eltakarta a félsziget, akkor bukkant ki a kivilágított apátság, és onnan már a tihanyi móló zöld lámpája is egyértelmű volt. Ha egy percre abbahagytam az evezést, a hajó lassan körbefordult velem: elvonult fölöttem a tavaszi ég, a Castor és Pollux, a Hattyú, a Corona Borealis, a füredi sétány, Siófok fényei, Zamárdi lámpasora, a félsziget parti útján világító gyufásdobozként elguruló utolsó esti Volánbusz. Mindkét part békái hallatszottak, több négy másodperces bagoly (füleskuvik) is szólt, amúgy teljesen csend volt.
Igazítottam az irányon, innentől a Sarkcsillag helyett a móló csúcsát igyekeztem a kajak orrán lévő kis lámpácska fölött tartani, még egyszer belehúztam, hadd csilingeljen a hajó. Egészen más, mint vitorlással, amivel az ember a szélre van bízva, és amivel egy ilyen csendes tavaszi estén tapodtat sem haladnék előre. A mólóhoz közelebb a parti szél fodrozta a vizet, már nem tükröződtek a csillagok, kezdett hűvös lenni. Ráfordutam az intézeti kikötőre, megkerültem a kismólót, fenyegetően magasodtak fölém a bent horgonyzó vitorlások. Koppanás nélkül a part mellé állotam, kivettem a kajakot. A mólón kollégák horgásztak, rögtön kaptam egy pohár pálinkát.

Hétvége Budapesten

Régen mennyit mondtuk, hogy egy egész hétre van szükség ahhoz, hogy kipihenjük a hétvégét! Már hónapok óta nem volt ilyen rohanós hétvégénk, viszont a hétköznapok egyre pörgősebbek. De most péntek este már összepakolt hátizsákok álltak a szobában. A tánc világnapja volt, Roni és Erzsó este balett előadásra mentek, én fektettem le a gyerekeket. A két kicsit eltettük annak rendje és módja szerint, majd Misivel Egri Csillagokat olvastunk, amíg a lányok haza nem jöttek.
Reggel aztán sietve felvittük őket balettra, és a három fiúval Barnagra mentünk egy ovis csoporttárshoz, ahol lovasíjász edzés zajlik ilyenkor. Megnéztük, hogyan lőnek már az óvodások is a vezetett ló hátáról szépen a céltáblába Mis fel is ült Arabellára, bár megsimogatni eleinte eléggé félt. Nyilaztunk, trambulinoztunk, szaladgáltunk, aztán visszaautóztunk Veszprémbe a lányokért, gyors ebéd (Meki, majdnem mindenki nagy örömére) után száguldottunk Budapestre, a Zlinszky-találkozóra. Este Roni egyik barátnőjének volt a lánybúcsúja, hajnalban hoztam el őket a Kazinczy utcából autóval.
Másnap a gyerekekkel a városmajori "gyerekmisére" mentünk, ami döbbenetesen keveset változott azóta, hogy én voltam hat-nyolc éves, majd pedig Papi születésnapját ünnepeltük a Svábhegyen, "szűk családi körben", tizenöten. Roni főzött: spárga volt a menü hollandi mártással, fűszerbundában sült karaj (?), és mascarponés epertorta. Gyerekeknek sonkás tészta készült, fogyókúrázóknak egy óriási és igen finom saláta.
A pont az i-re az volt, hogy Roniék régi gyerekkori otthona, egy kuruclesi úti ház most került eladásra, így még hazaindulás előtt leszaladtunk elbúcsúzni. Az 1925-ben épült ház belül már üresen állt, kívül pedig gyűltek a lomtalanításra váró maradékok. Bejártuk, illetve beszaladgáltuk még egyszer a pincét, ahol Roniék voltak kicsik, és a kissé megkopott, de mégis eredeti fényében pompázó emeleteket, elbúcsúztunk az ólomüveg kilincsektől és topolyafa meg márvány burkolatoktól, amelyek között Nagypapi és Nagymami laktak. Én eleinte leginkább karácsonykor jártam itt, de többek között a bécsi parkour-os barátaimmal is bográcsoztunk a kertben, voltak itt szép emlékű esküvői reggelik-ebédek, szóval egy kicsit nem csak Roni, hanem én is ide tartozhattam. Egyszer régen, csak úgy mellékesen a pincében találtunk egy vastag bőrkötésű könyvet, az Illustrated London Times teljes 1881-es évjárata van benne, rengeteg leírással az akkori afgán háborúról.

Amikor már kigyönyörködtük magunkat nagyjából a házban, a maradék lim-lomokat néztük át. Volt itt még rengeteg könyv, kotta, többek között Váradi Antal egyik drámájának első kézirata, Huszka Jenő által megzenésített Petőfi-versek, egy teljes Herczeg Ferenc díszkiadás, "StruwwelLise" (a közismert StruwwelPeter könyv kislány változata!) és még ez-az. Igyekeztünk nem túl sokat gyűjteni, úgyis tele volt már az autó.
Megjelent Misi egy nagy rakás könyvvel, hogy ő ezeket szeretné hazahozni. Háború előtti Bécs-album, valami régi gót betűs német kisregény, egy képeslap a '60-as évek Prágájából, és a "Bevezetés az operációkutatásba" c. könyv. Hadd jöjjön. Erzsó talált egy régi szoknyát, Jancsi egy óriási vállfával rohangált, azt is hazahoztuk.
Szerencsére a ház új gazdája szeretné szépen rendbetenni, felújítani, így, ha nem is a "miénk" már, de legalább megmarad, sőt talán szebb lesz, mint valaha.