A Badacsony télen

Végre, végre kaptam egy hétvégét és elmehettem egyedül túrázni! Sokat ötleteltem, hogy hova menjek, hogy ne töltsek túl sok időt utazással, meg hogy izgalmas legyen, de végül valami régi balatoni képes könyvet olvasva rájöttem, hogy még sosem voltam a Badacsonyon. Télen végülis ez is elég izgalom, meg kilométer pláne önellátásra berendezkedve, nagyhátizsákkal, sátorral. Eredetileg két éjszakásra terveztem, egyet akartam aludni a tihanyi kilátóban, egyet pedig valahol a Badacsony oldalából. Péntek este mire aztán elhoztam Erzsót edzésről, meg összepakoltam a táskámat, addigra bőven besötétedett, meg szeles, esős idő is kerekedett, a mi környékünkön egy szem hó nem maradt, úgyhogy abban maradtam magammal, hogy szombaton a hajnali busszal indulok. 

Innen indultam: a móló kora reggel

Szombaton szintén elég felhősen indult a reggel, álmosan kisétáltam a megállóhoz, de ahogy Füredről kikanyarodtunk, már semmi kedvem nem volt aludni, olyan szép volt a behavazott táj. Valamikor reggel nyolc után tehetett ki a busz Badacsonyban, sehol egy lélek. Kisétáltam a kikötőre, megcsodáltam a '60-as évekbeli építészeti csoda maradványait (vendéglő, posta), néztem a hullámokat, fújt a szél. A falun végigsétálva az út mellett már szép hófúvások álltak, én mentem utcáról utcára, emeletről emeletre, és nem győztem betelni a balatoni panorámával. A vízen gyönyörűen látszottak azok a csíkok, amiket máskor a műholdképeken szoktunk csodálni. 

A présházak, borozók persze üresen álltak, de legfelül, a Kisfaludy-háznál már láttam valakit bemenni, úgyhogy benyitottam. Kedvesen fogadtak, megmelegedtem egy kicsit, ittam egy pohár szürkebarátot, elmeséltem, hogy mi járatban vagyok. Aztán amikor a betonút végén fel akartam csatolni a bakancsomhoz való hóláncokat, rájöttem, hogy hiányzik a táskámról a geológus-kalapácsom. Ronitól kaptam még karácsonyra, törtem is a fejem, hogy elhozzam-e az útra egyáltalán, de aztán kívülről felkötöttem a zsákra, hátha lesz valami haszna. Vajon a buszon maradt? Vagy leesett, amikor felvettem, letettem a hátizsákot? Mindenesetre visszaballagtam le a hegyről a buszmegállóig, és igyekeztem a lábnyomaim alapján gondosan bejárni minden utcát, ahol előtte végigmentem. Nem volt a buszmegállóban, nem volt a kikötőben, nem volt a Szegedi Róza-háznál, de végül megtaláltam, ott volt az az egyik mellékutcán a keréknyomban.

 

Ennek örömére úgy döntöttem, hogy beülök az első utamba eső helyre, és eszem valamit. Közben a nap is kisütött, úgyhogy egyszercsak ott ültem egy meglehetősen elegáns borászat teraszán egy fröccs és egy óriási hidegtál társaságában (a kenyér még meleg volt). Az elmúlt napok sok aggodalma meg sietése után hihetetlen volt a csend és a nyugalom. Elkezdődött a túra.

Napló, fröccs, panoráma

Jóllakottan kerekedtem fel ismét a hegy felé, és nemsokára már a kuruc körúton túrtam a havat. Találkoztam egy csapat fenyőrigóval, akik a borostyán bogyóival tömték magukat, bemásztam a rodostó turistaház udvarára, aztán a bujdosók lépcsőjén felkaptattam a fennsíkra. Itt már kerülgettük egymást egy idősebb turistacsoporttal, kicsit olyan volt a hangulat, mint az Everesten lehet, ha sokan vannak a köteleken és várni kell egymásra :~)

Sokkal meredekebb, mint amilyennek látszik

A híres Ranolder-kereszthez már elsőnek értem, volt egy kis időm fényképezni, nézni a Balatont magam alatt. A keresztet rengeteg 1800-as évekbeli grafitti díszíti, többek között egy szívecske, amibe az van írva, hogy "Katalin 1861 Mária Műegyetem". Miért Műegyetem? Katalin és Mária, vagy Katalin vagy Mária? Mindegy, mentem tovább kilátóról kilátóra körbe a bazaltfennsík peremét. Itt-ott én hagytam az első nyomokat a hóban, szerencsére az út jól ki volt jelezve, hiszen az országos kék túra része.

Végül egy kis kaptató után az új badacsonyi kilátónál találtam magam. A turistacsoport már elment, a nap ragyogott, egy holló keringett sokáig a csúcs körül, jól meg lehetett nézni a távcsövön. Látszott a Gulács és a Tóti-hegy, a másnapi célpontjaim, naplementéről még szó sem volt, a szél is alig fújt.

Balra a Gulács, tőle jobbra a Tóti-hegy, mögötte a Csobánc

Az volt a tervem, hogy még világosban sátrat verek, és ha esetleg még marad idő, akkor "speedhiking" stílusban lenyomom a Gulácsot, még az esti mise előtt. Valamivel lejjebb, ahol a bazaltgörgetegek véget érnek és az alapkőzet fölött kibukkan a görgetegben gyűlő talajvíz, volt egy forrás, meg egy kis kápolna egy szép II. János Pál képpel, ezt néztem ki táborhelynek, hogy megspóroljam a gázfőzőn történő hó-olvasztást, és legyen egy asztal, amin megfőzhetem a vacsorát. Ez jó ötletnek bizonyult.

Nem is olyan könnyű kipakolni egy hátizsákot, ha minden csupa hó, és szárazon akarjuk tartani a felszerelést. Erre az útra megint a fák közé feszítős sátrat hoztam, ami már bevált hideg téli éjszakákon, de a felállítása elég időigényes. Végül úgy döntöttem, hogy csak egy teavizet melegítek a főzőn, amíg a sátrat összerakom, de abból viszonylag sokat, hogy a maradékot flakonban a hálózsákomba tegyen melegítőnek. Össze is raktam a főzőt, de nem igazán bírt a hideggel. Tudjuk, hogy a gázfőzők egyik hátránya az, hogy hidegben lecsökken a nyomás a palackban, és nem jön ki annyi gáz, ezt úgy próbáltam megoldani, hogy időnként beraktam a kabátom alá a palackot. Végül kifeszült a sátor, elhelyeztem benne a hálózsákot, az éjszakai ruháimat és minden mást, és a gyömbéres tea is felforrósodott annyira, hogy már várni kellett, hogy meg tudjam inni, ha fel nem is forrt.

A sátor a fák közé kifeszítve. Előtte az asztalon a narancssárga külső ponyva, ami még rákerül

Főzőcske a kápolna előtti oltáron. Ez legalább hómentes volt

Mondanom sem kell, hogy második csúcstámadásra már nem maradt idő, de az is valami, hogy sötétedés előtt már készen volt a tábor és el tudtam indulni le Badacsonytomajba misére. Nagyon jól esett végre hátizsák nélkül lenni. Útközben még találtam egy gyönyörű kis kápolnát az egyik lejjebbi egykori bányaudvaron. Bemenni nem lehetett, de az üvegajtón keresztül meg lehetett csodálni az oltárképet. Még a turistatérkép sem jelzi, legfeljebb egy-két éve épülhetett.

A templomban aztán leolvadt az összegyűlt hó a nadrágomról meg a bakancsomról, egész tócsa lett alattam, de nem bántam, hiszen így hátha majd a sátorba kevesebb vizet hozok be a cipőmmel. Mint később kiderült, ezen felesleges volt aggódni: egész éjjel nem emelkedett fagypont fölé a hőmérséklet a sátorban. Fejlámpafényben visszamásztam a faluból a táborhelyig, és még langyosan találtam a hálózsákomba rejtett teásflakont, így kellemesebb volt átöltözni és bebújni, sőt egy darabig még melengettem a lábujjaimat is az üveggel. Ez nem is ment olyan könnyen, mert a hálózsák alján két külön zokniszerű lábzsák van a két lábamnak. Este fél nyolc táján már be voltam vackolódva, és csukott szemmel hallgattam, ahogy a szélrohamok söpörnek végig az erdőn. Már messziről hallani lehetett, ha egy erősödés közelít, aztán ahogy ideért, finoman megringatta a sátrat a tartó fákkal együtt, esetleg ráhullott pár kupac hó, és ment tovább. A Svábhegyen még gimnazista koromban egy időben sokat aludtam az erkélyen szabad ég alatt, ott hallgattam így a szelet a fák között.

Tulajdonképpen zavartalanul eltelt az éjszaka, egyszer kellett felkelnem, hogy felvegyek egy újabb réteget. A teásflakont addigra már kivettem a hálózsákból, keményre is fagyott. Reggel, amikor kivilágosodott, erőt vettem magamon és kibújtam a zsákból. A bakancsom kőkeményre fagyott, alig tudtam belebújni, de a ruháim hamar átmelegedtek. A pokrócot, ami alattam volt az éjjel, erővel kellett letépnem a sátor padlójáról, úgy odafagyott. Azt mondják, ilyenkor nem szabad azonnal reggelizni, sem sátrat bontani, hanem el kell menni egy körre sétálni, hogy felmelegedjen az ember. Ki is néztem magamnak, hogy még egy út van a hegyen, amit nem jártam be, a régi bányán keresztül. 

Az első kép ébredés után

A régi bánya előtti kereszt

Jól esett a friss reggeli napsütésben hátizsák nélkül járni-kelni a vaddisznónyomokon, aztán visszakanyarodtam a sátorhoz, elropogtattam két fagyott műzliszeletet, és megpróbáltam csak egy bögrényi teát főzni. A gázpalackot betettem a hálózsákba, amikor én kibújtam belőle, de hiába, csak egy percig égett a főző és aztán ellobbant. Ebből nem lesz tea. Lebontottam mindent úgy, hogy igyekeztem csak a legszükségesebb feladatokhoz kivenni a kezemet a kesztyűből. Összepakoltam a hátizsákot, beletettem a még mindig fagyott tegnapi ruhákat, vizet szereztem a forrásból. A forrás egyáltalán nem akart befagyni, sőt az elfolyó víz mentén a kövek közül gőz vagy pára szállt fel, és egy darabon a hó sem maradt meg a sziklákon a kápolna alatt. Melegforrás lehetett? Vulkáni utóműködés? Ki tudja.

Sátorbontás a napsütésben, jobbra a kápolna, alatta a hómentes sziklák

Én és a Klastrom-kút

 A következő célpont a Gulács volt, egy jó darabig lefelé vitt az út a Badacsonyról, először a mély hó alatt rejtőző lépcsőkön, aztán a szőlők között a lefagyott aszfaltúton. A Badacsony és a Gulács között van a Hármas-hegy nevű szintén vulkáni kúp, erre nem visz fel a turistaút, de valamiért kíváncsi voltam rá, úgyhogy a vaddisznócsapásokat követve felkaptattam a tetejére. Nem bántam meg, még egy hó alól kikandikáló kontyvirág-levéllel is találkoztam. A gerincet követve visszatértem az immáron autópályának tűnő országos kékre, ami folytatódott felfelé a Gulács oldalán. A csúcsra a kék háromszög visz fel, ez az út persze jó meredek, és egészen körbecsavarodva éri el a csúcsot. Szép róla a kilátás. Itt megint nem voltam egyedül, jött mögöttem egy úriember egy óriást fényképezőgéppel. Biztos szép fotókat csinált, fantasztikus volt az idő, teljesen felhőtlen volt az ég.

Mai céljaim: Gulács, Tóti-hegy

A Hármas-hegy csúcsa, ahova nem vezet út

Út a Gulácsra, többnapos nyomokkal

Lefelé kicsit elkavartam, nem voltak embernyomok az úton, az őzek és vaddisznók pedig ha néha követik is az ösvényt, itt-ott elkavarnak róla. A turistatérkép alapján az erdőn és egy sziklakatlanon át leereszkedtem az országútig, majd fel a túloldalon a Tóti-hegy felé. Ez volt az utolsó tervezett csúcsom, bizony már jócskán nyomta a hátamat, derekamat a zsák, meg éhes is voltam. Töprengtem, hogy vajon útba ejtsem-e a káptalantóti piacot, ahol a múltkor Erzsóval reggeliztünk a biciklitúrán. A Tóti-hegy alatt is van egy nagyon érdekes bányafeltárás, de nem vettem ki a hátizsákból a kalapácsot, meg nem is lett volna biztonságos a hóban mászkálni a sziklafalakon. A csúcs felé az út jól ki volt járva, már ment előttem erre egy csoport, még kutya is volt náluk a nyomok tanúsága szerint.

Némi meredek kaptatás után (ahol megint jó szolgálatot tett a lánc a talpamon) már fent is találtam magam a Tóti-hegyen. A Tóti a legcsúcsosabb a környék csúcsai között, úgyhogy innen a legszebb a kilátás. Kicsit fújt a szél, de azért leültem, és megtaláltam a hátizsákban a tésztafőzéshez szánt sonkát meg sajtot, meg egy konzerv tonhalsalátát. Ebben tonhal ugyan nem sok volt, de zöldségnek pont jó volt a hús meg a sajt mellé, úgyhogy volt mit ebédelnem. Nézegettem a távcsövön át körbe a hegyeket: látszott nyilván a csobánci vár, de a zászló szerintem elfogyott belőle, ott volt a Hegyesd, az Eötvös-kilátó, a Hegyestű, a másik irányba Szigliget és a Keszthelyi-hegység. Az is érdekes volt, hogy a hegyek közötti síkságon a belvizek kirajzolták a régi vízfolyások meandereit. A térképen nincsenek kirajzolva, de ezek szerint a domborzat még őrzi őket. Láttam egy nagy madarat is, szeretném azt hinni, hogy rétisas volt, de a távcső inkább egerészölyvnek mondja. Óriási egerészölyvnek.

Panoráma a Tóti-hegyről a Balaton felé. Az előtérben az Örsi-hegy, mögötte jobbról balra az Ábrahám-hegy, a Rendesi-hegy és a Fülöp-hegy (szerintem)

A Gulács a Tóti-hegyről

Itt ért véget a túra, a többi már csak a hazagyaloglás a vonatig. Eléggé átfagytam, mire rászántam magam az indulásra lefelé, de azért nem a legrövidebb utat választottam Salföld felé, mert a kolostorromból meg a kőtengerből úgysem látnék semmit a hó alatt, hanem az eggyel kacifántosabbat, az Örsi-hegy oldalán át a Folly-arborétum felé. Nagyon szép út volt, hosszú szakaszokon szűzhóval, óriási tölgyekkel az erdőkben. 

Búcsú a Badacsonytól

Itt egy fácánkakas szállt le

A hegyre felfelé már elég lassan kapaszkodtam, a vizem is fogytán volt, de nem nagyon volt hol leülni pihenni. Az Ábrahám-hegy gerincén még felkapaszkodtam egy sziklacsúcsra és megcsodáltam a homokkő-kavics konglomerátum sziklákat, aztán átmásztam egy nagy kidőlt fa ágai között, és feltárult a Balaton és a Folly-arborétum. Visszaérkeztem a civilizációba.

Vissza a Balatonhoz

Az arborétum pénztáránál megtöltöttem a kulacsomat, majd lesétáltam az országúthoz. Nem ez volt a terv, a turistaút a hegyoldalban visz a szőlők között, de valahol eltévesztettem a jelzést. A bicikliút még a Balaton Szupermarathonról volt ismerős: rengeteget kell kavarni a nyaralók között, mire az ember eléri a vasútállomást. Igyekeztem jól kilépni, nehogy pont lekéssem a vonatot, és pont szerencsém volt. Amikor feltűnt az állomás, hallottam, hogy bemondanak valamit, így még jobban siettem, és egy kisebb sprinttel pont elértem a füredi vonatot.

Tihany a vonatablakból a naplementében