2017. január 29., vasárnap

Új sport, új élet, na meg a hétköznapok

   Újra eltelt egy hét, és be kell látnom, nincs sok időm írni. Napközben a gyerekekkl vagyok, este pedig örülök, hogy Andris itthon van, vagy hogy végre csönd van, és hallom a gondolataimat.
Most viszont vasárnap van, a vacsorára szánt kenyér még kel, Oszi még alszik, a többiek játszanak. Megpróbálok végigmenni a múlt héten gyorsan.

   Hétfőn délelőtt szerettem volna bevásárolni, de nem sikerült, mert mire a négy gyereket felöltöztettem, és kipateroltam a lakásból, összeszedtem a szatyraimat, és magam is nekiindultam, bizony kiment a fejemből, hogy autókulcs is kellene. És hogy az autókulcson rajta lengedezik a lakáskulcsom is. És ez az ajtó kívülről csak azzal nyitható, amihez nem vagyok hozzászokva. Szóval kizártam magam. Andrisnál volt kulcs, de ő dolgozni volt.Gondoltam, legalább megközelítem a munkahelyét a gyerekekkel, hogy csak kicsit kelljen kiugrania miattunk. Így elsétáltunk a kb félórányira fagyoskodó játszótérre, odahívtam Andrist, még szerencse, hogy telefon volt nálam. Amire jó volt ez a kis túra, az, hogy a téren találkoztam egy kedves magamfajta lánnyal, akinek egy Jancsiforma kislánya volt, és aki jól beszélt németül, mert amúgy Berlinben él. Vele lehet, hogy szervezünk még közös programot, nagyon kedves volt.
   A gyerekek jót szaladgáltak, csak eléggé átfáztak, mert benti programhoz voltak öltöztetve. Hazafelé Jancsi sírdogálni kezdett. A tízórai volt az oka. Vagyis a hiánya. Jancsi nem hordoz magán túl sok felesleget, mondhatni az én fajtám ebben, és ha kifogy az energiából, sírni kezd. Nem hisztizik, nem ordít, csak folyamatosan sír. Az első falatig. Erre figyelnünk kell reggelente is, nem tolódhat a végtelenségig a reggeli lassan induló, hétvégi napon sem. Az egyetempark is labirintusos kicsit, az épületekben megbúvó komoly professzorok viszont lesben állnak, és kikopognak a gyerekeknek, műanyag kengurukat, vagy csak hatalmas mosolyokat mutogatva. Szóval prof itt, átjáró sehol, a gyerekek, akik már jártak itt, csak arra emlékeztek, hogy valami parkolóban bukkantak elő - ugyanis az egyetemi épületek alatt kell kijutni egy alagúton, de jól elrejtették a bejáratot. Közben Jancsi sír, Oszi egyre nehezebb a karomban.

   No, azért végül csak hazaértünk, az ebéd gyorsan elkészült, a kicsik aludtak egy jót. A vásárlás viszont még hátravolt, és időre vissza kellett érni, hogy Andris eljusson parkourra. És előtte a lakásba, aminek a kulcsa ugyabár nálam volt.
A bolt a plázában van, ahol a már leírt benti játszótér , vagyis a "Majomház" csábítgatja a gyerekeket. Erzsó és Misi végül kikönyörögték, hogy vásárlás alatt már ott játszhassanak, sőt, Jancsit is magukkal vitták. Kicsit aggódtam, hogy sírás lesz, vagy hangoskodni fognak, esetleg összetörik magukat, de, gondoltam, üsse kő, gyorsan elintézek mindent egy gyerekkel, nekem is kényelmesebb. No igen, az egy gyerek, vagyis Oszi már tökéletesen értette, hogy miből marad ki, és hangosan tiltakozott: "Ém is jáccani Erzsóval, Misivel, Jancsival, akajoook!" Ezt hajtogatta végig. De legalább én is hivatkozhattam erre, amikor valami megtetszett neki, én meg nem akartam megállni.
   Csodák csodájára semmi bajuk nem történt, Jancsi is mosolyogva fogadott, gyorsan magukhoz vették Oszit, és szaladtak játszani. Volt még fél órám, üldögéltem, megnyugodtam, imádkozgattam békén. Erre jó, hogy nincs mobilnetem itt kint, se elegendő jó könyvem. Van helyette békém.
   A gyerekeket kihorgásztam a játékok közül, a kabátokat, sapkákat rájuk húztam, könnyeket letöröltem, csomagokat és gyerekeket az autóban rögzítetem, indulás haza! Éppen időben!
Csakhogy ezúttal nem ott parkoltam, ahol szoktam, hogy a majomházhoz közelebb álljon az autó. Azt viszont nem tudtam, hogy több kijárata is van a parkolónak. Így simén, és magabiztosan kanyarodtam ki, csak azt nem értettem, miért nem otthon lyukadtam ki a megszokott kanyarok után. Sötét volt már, a házak mind egyforma sárga és vöröstéglás egyetemi építmények. Térképem nincs. Azóta sem sikerült szereznem, pedig több helyen próbálkoztam már. Rémülten láttam, hogy lassan rátérek az autópályára, gyorsan megálltam, és felhívtam Andrist. Azt hittem, már a lépcsőházban morgolódik, de szerencsére azzal vette fel, hogy jaj, mindjárt kikapcsol, és indul. Vagyis még internet is volt a közelében! Hurrá! Ez és ez az utca, hogy kerülök haza??? Sajnos nem találta. Jó, elindulok visszafelé, a kanyarok nagyjából még az eszemben. Kerestem egy értelmesebb utcát, és újra telefonáltam. Így is történt, és ezúttal el is magyarázta Andris, hogy hány kanyar jobbra, hány balra, és még Andris előtt hazaértem. Hétkezdésnek nem rossz...

   A kedd délelőtt már nagy izgalomban telt, mert délután volt az első rúdtánc órám! Nagyon izgalmas, még sosem próbáltam. Ez csak egy próbaóra volt, ahol megmutatják, miről is van szó. Szépen odaértem, megtaláltam a bejáratot is, amit egyszer már kerestem, de akkor nem találtam.
Csak ketten voltunk az órán az edző leányzón kívül. Tanultunk párfajta forgást, kicsit másfajta felmászási technikát, mint amit iskolás korunkban - térddel kell tartani magunkat közben, hogyan tudok ülve megmaradni a rúdon nyújtott lábakkal, és végül kétfajta fejjel lefelé lógós gyakorlatot. Igazából minden sikerült, alig akarták elhinni, hogy ez az első órám. Boldogan, nagyon fáradtan értem haza, és két napig nem tudtam megmozdulni az izomláztól. De úgy éreztem, végre megtaláltam, ez az én táncom, izgalmas, szép, kell hozzá a jó mozgásom, de nem érzem magam olyan bénának, mint balett közben sokszor.
   Hihi, a következő órán már haladóbbakkal voltam összedobva, nem jutott rám annyi figyelem sem, csak kapkodtam a fejem. De nagyon jó volt az is, nagyon szeretem.

   Mi volt még? Pénteken nem jutottunk el az international klubba, mert beteg voltam, és nem akartam kimozdulni. Ez pont a rúdtánc órámig tartott, arra így is elmentem, sőt az utána következő flexy órán is maradtam.

   A tanulás egyre jobban megy, csak a munkafüzetek ne lennének... Azokat is lenyomom a torkukon, de bármi, ami azokon kívül van, sokkal jobban érdekli a gyerekeket...

   Ja, és megérkezett az első csomag Czirmos nagymamáéktól, nagy volt az öröm. Ráadásul kedvenc verseket is kapunk hangfelvételen, amit nagyon boldogan hallgatnak a gyerekek.

   A hétvége leírását Andrisra hagyom.

2017. január 23., hétfő

Az első hétvége, avagy végre együtt...

   Nagyon vártam ezt a hétvégét. Tudom, hogy bele fogok jönni az otthontanulásba és minden más újdonságba is, de kicsit sok volt a stressz a múlt hetemben. Ha viszont Andris is ott van velünk, akkor bennem nagyon hamar kikapcsol a stresszhormon-termelés, és nyugodtan, vigyorogva engedem át a nehezebb helyzeteket. És a könnyebbeket is. Hajlamos vagyok teljesen visszavonulni is, és élvezni az egyedüllétet, de jobb esetben lelkesen belevetem magam a közös élményekbe.
 
   Szombat reggel az tűnt fel először, hogy már világos volt, mire felébredtem. Ez legkorábban fél 9-et jelent, jóval később kel a nap, mint otthon. (Viszont csak kicsit nyugszik korábban, és délben úgy besüt a nagyszobába, hogy le kell húznom a redőnyt, mert egyszerre süt a szemünkbe, és melegíti fel a szobát rettenetesen. Mondjuk ez utóbbi hamar elmúlik...) Tehát igen, apró trappoló lábak, mint minden reggel, de bámulatosan érzi, hogy ezt reggel hatkor, vagy csak későbbi órában érdemes eljátszania: Jancsi az. Mamaaaa, pisijnem kejj! Álmosan válaszolok, hogy menjen csak, szépen elintézi egyedül, a villanykapcsolók is kényelmes gyerekmagasságban vannak, semmi gond. Azért csak feltápászkodtunk, hogy valami legyen a napból, és ne tolódjon el nagyon a reggeli, mert az éhségükben síró gyerekek hadát szokta eredményezni. Közben Andris kinézte, hogy melyik tengerpart-szakaszt szeretné megmutatni - mert ő már járt itt, és utána is nézett már előre. Kérdezte, hogy viszünk-e magunkkal ebédet, de ahogy utánagondoltam, bizony elég hiányosak voltak a készleteink. Szégyen az otthon csak heti egyszer vásárolni járó fejemre, hogy ezen a héten összesen négyszer kellett kiegészíteni az eredeti vásárlást...
   Sebaj, ketten vagyunk, Andris a benti játszóházba ment a négy gyerekkel, és EGYEDÜL az élelmiszer-boltba, egy élmény már önmagában ez is. Ráadásul minden harag vagy szemrehányás nélkül. Igyekeztem gyors lenni, és amikor visszaértem, Andris büszkén jelentette, hogy Misire Oszit bízta, Erzsóra Jancsit, mindenki figyel a maga kistesójára, és a nagyoknak való játszóházrészben kavarnak mind. És hogy a dánok közt alig lehet őket felismerni, annyira hasonlítanak, csupa ilyen szőke-vörös-világosbarna gyerek. Kitereltük őket, Andris már sokkal ügyesebben visszatalált a parkoló autónkhoz, és indultunk a tengerpartunk felé. Part van tőlünk pár(száz) lépésre is, de ott hatalmas dokk-kikötő van, nem az a homokos, sétálós...
    Az autópályára nem a legrövidebb úton, hanem egy kicsit a környéken áthajtva mentünk fel, így találtunk egy gyönyörű fazsindelyes régi szélmalmot. A szívem is belefájdult, annyira szép volt!
   A kavicsok közt olyan köveket is láttunk, amik pattintott eszközök készítésére kiválóak lehettek, kova-jellegűek voltak, és nagyon éles, vékony szilánkokban törtek. 




   Aztán indultunk tovább, egyre kisebb településeken keresztül, a végén már nyilvánvalóan csupa kis nyaraló sorakozott, köztük földút, az ablakon bekukkantva hintaszékek, kandallók, puha párnák, minden nagypon kényelmes, és nagyon skandináv. A kertekben várakoztak a hajók, kajakok.
   Andris szépen megtalálta a parkolót, amit kinézett magának, onnan még nem látszott a tenger, fákkal, sűrű bokrossal körülvett tisztás volt, gyönyörű, lehajló ágú fákkal, amikre persze rögtön felmásztak a gyerekek. Kipakoltam az ebédnekvalót, de addigra Andris már meglátta a bozót túloldalán a vizet, és átköltöztetett minket is oda. Gyönyörű volt. Viszont szelesebb, hidegebb. Erzsónak semmi kedve nem volt az egészhez, egész nap azt hajtogatta, hogy miért is nem maradtunk Tihanyban, most egészen kiakadt, hogy még fázni is kell. Ettünk, kivédtük a sonkára támadó kutyákat (gazdájuk is volt, és alapvetően jólneveltek voltak), akik Oszit is elsodorták. Utána minden kutyánál elmondta, hogy "ém féjek kutyátój", illetvehogy "ém féjek kutyátój neem", ha kicsi volt az eb, és mégsem félt.
   Elég hosszan sétáltunk a parton, ahol először homokos parton kagylókat gyűjtöttünk, döglött medúzákat méregettünk, tányérnyiak is voltak, fura kocsonyás maradványok. Aztán gömbölyű kövek borították a partot, amiket a víz csak kimosott az eredeti talajból, de gömbölyűre még a jég csiszolta őket. Legvégül egy leszakadt homokkőfalban láttuk is, hogyan voltak beékelődve ezek a szép gömbölyűek. Misi kedvencei fehér-kék-sötétkék kövek voltak, amiknek a mintája egészen változatos volt, mindet elnevezte, a viharos tenger, az éjszakai ég, és még jópár.
   Majd megfagytunk, de a vízben több hónaljcsizmás pecást is láttunk, derékig a vízben állva.










     Hazafelémég megálltunk egy várromnál, amihez egy kis földnyelven kellett begyalogolni egy kis szigetre. 



Hazafelé még kicsit eltévedtünk, de csak pár percnyit, jót nevettünk rajta. Aztán megérkezvén beestünk az ágyba mind, jól elfáradtunk.


      A vasárnapunk kevésbé volt izgi, kicsit betegen ébredtem, meg is mondtam Andrisnak, hogy nem megyek sehova, ha akar, elmehet a 4 gyerekkel misére, de én nem tudok. Megbeszéltük, hogy majd megy inkább este. De aztán csak ott motoszkált a fejemben, hogy "nem csak kenyérrel", meg "vegye fel keresztjét", úgy éreztem, igazából bármit végigcsinálnék, miért pont a mise az, amit kihagyok? Úgyhogy feltápászkodtam, összekészülődtünk, és elmentünk Aarhus egyetlen katolikus templomába. Azaz van még egy, de az most a káldeusoké.  
    A templom egy kedves sétálóutcában áll, és vörös téglából van, mint itt szinte minden. Bent viszont megdöbbentünk, a székekből nagy többsoros oválist formáltak, az oltárt behozták az egyik gyújtópontjába, a szószéket a másikba, így egy nagy körben ültünk végig. Ministrálni egy kis családot kértek meg, szőke apa, hosszú fekete hajú, vágott szemű anyuka, és a fiuk. Nem értettünk semmit, a gyerekek kicsit zsibongósabbak voltak, mint normálisan, mert ők sem értették, de nagy élmény volt látni ezt a sokféleséget. Feketék, fehérek, sárgák, minden árnyalatban és összetételben. A fehérek sem dánok, hiszen ők főleg a dán egyházhoz tartoznak, németekkel, de főleg lengyelekkel találkoztunk. Rögtön hívtak minket hittanra, családos csoportba. Hihetetlen mosolygós, befogadó, normális mindenki, akivel összetalálkozunk. Templomban, boltban, utcán.
    Délután Andris kiment játszóterezni a nagyobb hárommal, én vártam, hogy Oszi is felébredjen, és utánuk induljunk, de majdnem vacsoráig aludt. Így az én pihenőnapom is megvalósult mégis.  
Ha otthon nem is érzem magam még, az már biztos, hogy jó itt lenni.

2017. január 20., péntek

International club, Dokk 1 és egy nagyon nehéz nap

   Ma olyan semmikedvem módon ébredtem. Péntek van, de Miska tegnap nem vett részt rendesen a tanulásban, így a beígért "pénteken már nem tanulunk, ha minden jól ment" most nem teljesült. Ezt viszont nem mondtam meg tegnap, így magamban alkudoztam, hogy mégis elmenjünk inkább valami jót csinálni. De hova, mit? És a délutáni alvás mégis kell az apróknak. Ráadásul jött a fogtündér is Miskához, igaz, erőszakkal lett kitépve az az alig mozgó fogacska. A beszűrődő hangok alapján nem örült igazán a dán fogtündér adományának, ami persze nem esik jól. De miért is vannak beszűrődő hangok reggel hatkor a vaksötét dán hajnalban?

    Andris viszont lelkes volt, és segített, ahogy csak tudott. Elszaladt vásárolni, mert olyan alapdolgok hiányoztak, mint a kakaó, így még palacsintát sem tudtam volna sütni. Pedig szerettem volna egy húsmentes napot. Kinézte nekem, hogy ma van a Dokk 1-ben a nemzetközi csapat babázós összejövetele, amire minket is szeretettel várnak. A Dokk 1 2-3 km-re van tőlünk, a kikötő mellett, nagy konferenciacsarnok, könyvtár, játszótér hatalmas játékokkal, bent is midnen korosztálynak minden jó. De nem tudom az utat. Félek egyedül nekivágni, elfelejtettem az angoltudásom nagyrészét Bécsben, kiütötte a német, és amúgy is olyan kis tehetetlen vagyok ma! És akkor még az autót elhelyező parkolórobot használatáról nem is beszéltünk.
A vége az lett, hogy odavitt minket Andris, velünk is maradt. Nem volt vészes, meg mertem szólalni, a gyerekek élvezték, és mindenki nagyon kedves volt. Érdemes volt odamenni.

   Ebédfőzésre hazamentünk, mindenki segített a palacsintasütésben. Kicsit kevés volt a feladat nekik, de amit tudtak, és amit engedtem, azt szépen megtették. Ebéd, Oszi a nagy izgalomban eltört egy amúgy is repedt tányért. Vajon honnan lehet ugyanilyet beszerezni? Kevés lett a palacsinta, ilyen se volt még. Végre mindenki jóllakott, kicsiknek alvás. Nem, nem bulizás, alvás! Hallottátok? Erzsó, Misi, ha ti is hangoskodtok, akkor nem alszanak el a kicsik! Jó, Jancsi, gyere ki pisilni, hátha azalatt elalszik Oszi! Persze nem. Hol a kutyusom? Addig nem tudunk tanulni, amíg el nem halkul a kisszoba!

   Végre csönd... Sejtettem, hogy ha matekkal, írással kezdünk, abbl semmi jó nem sül ki, unják. Legyen ma környezetismeret! Érzékszervek Misinek, ja nem, Erzsónak, semmi baj, cseréljétek vissza a munkafüzetelket gyorsan! Igen, Misi, Te is tudnád, de Neked napszakok vannak. Igen, a nap részeit hívják így. Hogy ezen a szón kívül nincs is újdonság benne? Nincs, de ez nem baj, milyen jó, hogy tudod már, nézd Erzsó is tudja az érzékszerveket.
  Matek. Kicsit labdáztunk összeadás-kivonásokkal, aztán láttam, hogy mindkét gyereknek a hossz és súlymértékegységek a következő tananyag, persze más szinten, de sebaj, ezzel lehet valamit kezdeni. Elmagyaráztam, sok mindent tudtak persze, de volt újdonság is, lemértük őket, legközelebb majd mást is mérünk még, kicsit váltogattunk a mértékegységek között.
   Mára ennyi. Olyan jó, hogy szépen csinálgatják, lenyugszanak közben, még élvezik is, ez a napnak az egyik legjobb része. Jancsi ébredése vetett véget a tanulásnak megint. Ha későn alszik el, korábban ébred.

   Jancsi ölbebaba lett. Aztán Oszi is felkelt, és csatlakozott. Aztán Miska is odabújt. Ki-ki hozott könyvet is. Nagyon kevés könyvünk van itt, Bot Benő németül, Dani biciklizni tanul, Pormanó. Ezeket nyúzzuk napok óta, és még fogjuk is sokáig, de élvezik az ismétlést, boldogok vele. Erzsó közben Oszi közelgő szülinapjára alkotott. Békés, meghitt óra.

   Aztán Misi észrevette, hogy kicsit lötyög még egy foga. Gondolta, kitépi ezt is. Az előzőben Erzsó is segített, próbálta most is rábeszélni. Amikor pedig nem sikerült mérgében elkezdte tönkretenni a szülinapra készülő művecskéket. Sírás, veszekedés, Mama, csinálj valamit!
   Ez, és ennek a fokozatai mentek vacsoráig. Amikor is Misi kimerülten, és nagyon csalódottan feladta, ez a fog még bent marad. (Kár, hogy Andris az amúgy is ránk áldozott rövid munkanapján még a fogtündér-ajándékért is háromfelé szaladgált, ami most mégsem olyan sürgős) A vacsorához sírósan, szomorkodva ült le, alig akart enni. Ez már Oszinak is sok volt, nem jutott neki elég figyelem, leesett a bögréje. Megmaradt, nem tört el, de fel kellett mosni a kiömlő tejet. Andris még mindig nem ért haza, nem is csoda, számítottam erre, de nagyon fáradt lettem, vagy igazából végig az voltam. Hopp, a kistányér viszont ripityomra tört, Oszi jelentette is, hogy ejtöjtem ezt is ém.

   Az este innentől elég gyorsan le lett zavarva, mindenkit ágyba nyomtunk, immáron Andrissal megerősítve. Erzsó nem örült, hogy ma nincs olvasás-idő neki sem, de elég kis nyavalyás volt ma ő is, jó, ha kialussza magát, tegnap nem oltott lámpát a megbeszélt időben.

És most csönd van. Andris TRX-ezik, én írok, mindjárt vacsorázunk kettesben. Holnap jobb lesz, hétvége, csupa izgalmas felfedeznivaló. Én is bátorodom majd. Visszanézve az én mai félénkségem, rosszkedvem épp elég volt ahhoz, hogy nehéz nap legyen ez, pedig semmi nagyon nehéz nem történt. Hétköznapok. Lehetnek egyformák, mégis hol jobban, hol nehezebben éljük meg. Ma így sikerült.
  

2017. január 19., csütörtök

Skandináviaaa

   Izgalmas első napjaink vannak, lassan mindenből megtörtént az "első itt, Dániában".

     Kialakult a napirendünk. Ez nagyon fontos volt nekem, mert a négy gyereket elkormányozni csak akkor tudom ép ésszel, ha ők is tudják, mikor mi következik. Nehezebb, mint otthon, mert nincs saját kertünk, ahova kikergethetném őket. És nem szerencsés vadulni, zajongani sem a szomszédok miatt.
      A lakást pedig SOKKAL nagyobb rendben kell tartani, mint otthon valaha is, mert erre bizony szigorú szabályzatot kaptunk kézhez: ágyneműmosás min. kéthetente, minden zuhanyzás után a padlóról és a falról ablaklehúzóval és száraz ronggyal eltávolítani a vizet, persze, minden maradjon eredeti állapotában. Hát igen, otthon engem kevésbé zavartak a már az első héten előbukkanó, és sokasodó mancsnyomok a frissen festett falon. Itt kénytelen vagyok minden tevékenység után kezet mosni a gyerekekkel, mert minden fal fehér. És annak is kell maradnia. A dolgot, mármint a rend fenntartását a lakásban, tovább nehezíti az a körülmény, hogy nem vagyok gyerekek nélkül egy percet sem. Az estéket nem szánom takarításra, ennyit nem ér az egész, tehát a gyerekek jelenlétében kell megtörténnie. ÉS segíteniük kell. Nincs sunnyogás, mindenki magának viszi ki a tányérját. Miska elviszi a székeket, Jancsi söpör, Erzsó asztalt töröl. A ruhákat még én mosom, de Erzsó hamar megtanulja, hajtogatni tudnak, és a végeredményt mindenki beteheti a szekrényébe. Ez eddig nem is sok, de valahogy Tihanyban ez kimaradt a menetrendből. Bécsben még működött pedig. És most újra.
     A másik, ami Bécsben még természetes volt, de később elromlott, a hangerő. Tihanyban direkt kértek minket, hogy hangosítsuk fel a gyerekeinket, mert az óvodában nem tudtak érvényesülni. Így viszont otthon is emelkedett a hengerő, méghozzá sokat, amitől én kifáradok hamar. Most megpróbálunk halkulni. Lassan, de talán sikerül.

    A napirendet kitettük a falra, jó részletesen. Tépőzárral csimpaszkodnak egy nagy filclapon a programpontokat jelző lapok. Erzsó magának és Jancsinak rajzolt, Miskáé még rám vár. Hát igen, neki ma nem volt kedve együttműködni, nem rajzolt kívánságra. A tanulást keresztülnyomtam rajta, a rajzolást nem. Egy-egy. De íme egy részlet Erzsó művéből:
 
   A tanulástól tartottam leginkább, és meg is gyűlik vele a bajom. Általában van kedvük hozzá, de a tanulnivaló valami borzalmas. Mindent százszor ismételni, innen-onnan újra meg újra begyakorolni, ezt nagyon nehezen veszi be a gyomruk. Azt szeretik, ha megértik, tudják, gyakorolják kcisit, és léphetnek tovább. De attól sajnos tényleg nem lesz szép az írásuk, meg gyors sem, és a matematikában is csak jobban beugrik, amit unásig gyakorolgattak. Unásig, itt a gond. Én sem szeretném...
  Első nap nem tudtak a munkafüzetbe dolgozni, mert nem volt ceruzánk, ezért külön füzetbe adtam nekik feladatokat, egyébként ugyanazokat, mint a munkafüzet lett volna, de így boldogan megcsinálta Miska. A munkafüzettől viszont kapásból elmegy a kedve. Azért menni fog ez is, csak nlha el kell ismételnem magamnak, hogy első napok, nem tragédia, ha nem mindig sikerül, belejövünk még...
Erzsóval eddig semmi gond nem volt, szépen csinál mindent. A munkafüzetében található ocsmányronda műveiről pedig kiderült, hogy "ja, azok azért olyanok, mert annyira untam, hogy balkézzel írtam őket".
   Nagyon élvezik viszont, ha bármit fejben kell megoldaniuk. Legyen az természetről szóló kérdés, szövegértés, vagy fejszámolás, vág az eszük.

    Andris élvezi a munkát, a társaság meg őt, végre-végre...

És a lakás. Tényleg másfélszer akkora, mint az otthoni. Nagyon skandináv, fehér, szürke, szögletes, de kényelmes, hatalmas ablakok, de a házunk is egy kocka. A dekoráción rendszeresen hődörögnek a gyerekek, hogy Jancsi is tud ilyet, modern, na. Van egy kis erkélyünk, kilátás a homokozóra, ami be van fagyva most, és a szomszéd kockákra. Ez az egyetem, meg az egész környék is hozzá. Sajnos a képeket éjjel készítettem, majd kicserélem, ha lesz nappali is.
 Az a narancssárga hídra hasonlító építmény a két ház között egy nagy üvegfal, ami kívültartja a nagy út zaját. Egész hatásosan. :)

   Nagyon élvezem, hogy új a padlóburkolat. Eszméletlen jó. Felsöprök, és nem csak a következő parkettarésig jut el a por, hanem egész a lapátig. Nem kell vigyázni, hogy ne vágjam el a kezem a csempével, vagy le ne essen, ami már félbetört. Se hangya (az a mostani tihanyiban sincs), se pókok (belőlük otthon rengeteg van). Tárolóhely kevés van, a konyhában pl. minden szekrényben edények, meg ilyesmik voltak, de ételnek csak a hűtőben van külön hely. Fűszereket a boltban sem találtam túl sokat, só, bors, halovány paprika, curry, babérlevél az alapválaszték. Még keresek majd azért.

   Már az autóba is bele mertem ülni, és megtettem vagy másfél km-t, ami gyalog soknak tűnt négy gyerekkel, és egy bevásárlás reményével. Ami hazafelé gyerekkézfogás helyett szatyorcipelést eredményezett volna. De a közelebbi boltok nem tetszettek, erre a plázára pedig azt mondták a helyiek, hogy ott érdemes vásárolni. Ráadásul ingyenes, és hatalmas beltéri játszótér is van benne! Ez elég volt nekem ahhoz, hogy kimerészkedjek egy idegen országban egy majdnem három perces utazásra. Először akkor ijedtem meg, amikor rájöttem, hogy még rajtunk a tetőbox, amivel érkeztünk, de a parkolóba csal 195 cm-esen lehet bemenni. Kb. annyi volt  magasságunk, végül befértünk.
Megtaláltam a boltot, a gyerekek szépen végigjárták velem, aztán meglett a játszós rész is, végül már csak az autót kellett megtalálnunk újra. Az ötödik parkolóba vezető ajtó volt a nyerő, de addigra már minden gyerek vérmérséklete szerint aggódott, röhögött, magyarázott, hogy hol lehet az autónk...

Lelkileg nem mindenkinek könnyű. Miska élvezi, egyelőre semmi nem hiányzik neki, Erzsó viszont sokat sírdogál, és vagdalkozik, hogy őt nem vettük figyelembe, amikor idejöttünk. Jancsi megsiratta az ovis farsangot, amiből kimarad, és nagyon szeretne óvodát találni itt is, amit mi nem terveztünk. Oszi kicsit anyásabb, de szépen veszi az akadályt. Én még nem tudom. Nem értem rá belegondolni még... :) 

Elsőre ennyi. Holnap péntek, ez már a hétvége előszele, mert szépen haladtunk, és holnap elég lesz félnapnyit tanulni. Mármint otthoni félnapnyit. Mert itt a tanulás a kicsik délutáni alvása alatt van, ami másfél-két óra. Annál tovább nem nyúlhat. De ez elég is, ha koncentrálnak szépen. A délelőttöket megírom legközelebb.

2017. január 17., kedd

Megérkeztünk Aarhusba!

Szombaton délelőtt meglepően kevés stresszel és egy meglepően normális mértékig telepakolt autóval elindultunk Dániába.
Na jó, először Bécsbe. Hullott a hó, jó nagy latyak volt, a határon nagy sor várt minket, de rendben voltak a dolgok. Gyors ebéd a Sievering-i kínaiban (karácsonykor kellett volna, de akkor nem jutottunk ki), néhány gyors utolsó vásárlás, és már indultunk is a pályaudvarra, hogy autóra tegyük a vonatot. Nem, fordítva, az autót a vonatra! Korán érkeztünk, reméltem, hogy a közeli Arsenalparkban meg lehet még játszótereztetni a gyerekeket, de nem igazán találtunk oda, így végül csak annyit tudtunk elérni, hogy egy fél órára kiszálljanak az autóból rohangálni, valami üres irodaépület előtt, a sötétben.Aztán újra felsorakoztunk az állomáson, leellenőrizték az autót, kiszálltak a gyerekek Ronival (még mindig elég hideg volt..) és felgördültünk a Daciával az autószállító vonatra.
A képen nem látszik, hogy itt egy emeletes vasúti kocsi tetején állunk

Aztán bezsúfolódtunk a hatszemélyes hálókocsi-fülkébe, talán ettünk még gyorsan valamit, és elindult velünk a vonat. Nem kis logisztikai művelet volt mindenkit pizsamába bújtatni, betenni a megfelelő ágyba, és elérni, hogy a kisebbek nyugton aludjanak! Így is jutott nekünk majdnem egy egész éjszakányi alvás, miközben a vonat ringatott, az ablak előtt kivilágított állomások úsztak el, és csak egy picit volt hideg.
Reggel aztán fordítva az egész, mindenkit felöltöztettünk, kaptunk finom bécsi zsömléket meg lekvárt, és alig másfél óra késéssel megérkeztünk Hamburgba. Itt még várnunk kellett a zsúfolt peronon, amíg az autó is előkerült, de addig megvettük a vonatjegyünket haza.

Simán kinavigáltunk a városból, és északnak fordítottuk a szekerünk rúdját a szitáló hóban és esőben. A német-dán határon, Flensburg városában megálltunk egy gyors ebédelésre. Erzsó és Misi nem voltak megelégedve a tengerrel, amiből itt csak egy öböl látszik, hiszen nem is tűnt nagyobbnak, mint a Balaton. Mindenesetre megkóstolták, sós volt. Találtunk egy igazi háromárbócos vitorlást, ami Rumini története miatt nagyon izgalmas.
Késő délutánra Aarhus-ba értünk, a házunk előtt várt egy kolléganő a lakáskulccsal, estére fel is hurcolkodtunk az autóból. A lakás nagy, tágas, és nagyon skandináv. Új építésű, sehol egy porszem, külön listát kaptunk arról, hogy mit mivel kell naponta takarítani. Második emelet, körülöttünk a Nobel Park, ami egy egyetem/iroda/lakótelep komplexum, körbe üvegfalakkal elhatárolva a nagyon zajos utcáktól. A nap besüt az ablakokon, viszonylag messzire ellátni, és a jó szigetelésnek köszönhetően egészen csendes a lakás. Külön szobában vannak a nagyobb és a kisebb gyerekek, nekünk is van hálószobánk, sőt fürdőszobából is kettő van. Csak szekrényből van kevés, meg a konyhában még nem tudom, hova fogjuk tenni az ennivalót, de majd kialakul.

Misi az első éjszaka belázasodott, kicsit félünk, hogy mikor és kin megy végéig a betegség, de ma már sokkal jobban van. Roni elment vásárolni, mi sétáltunk egyet az egyetem parkjában, meg kergetőztünk a házak között, hogy a gyerekek kirohangálják magukat, aztán este lett. Roni gyorsan sütött egy házi kenyeret, úgyhogy az otthon ízei, illatai itt is velünk vannak.
Ma van az első igazi munkanapom, az itteni természetvédelmi biológus intézetbe jöttem megbeszélni, hogy milyen adatokat fogok használni. Holnap már remélhetőleg igazi asztalom lesz, igazi internettel, akkor majd küldök képeket is.