Hétköznapok és ünnepek

A novemberben az a jó, hogy nyugalom van. A gyerekenek már nem újdonság az iskola, a terepszezonnak már vége, kialakultak a hétköznapok. Jó, persze leszámítva azt, hogy hetente átlagosan egy, de gyakran két olyan munkanapom is van, amikor Budapesten kell valamit elintéznem. Gyűjtöm a kilométereket szorgosan.

November ötödikén születésnapom volt. Nekem ez "hagyományosan" nem egy könnyű nap, ilyenkor gondolkozós időre vágyom, nagy sétára, sok időre egyedül, hogy végiggondolhassam az elmúlt évet; de az ünnep mégiscsak ünnep. Idén legalább szombatra esett. Reggeli utánra a gyerekek kincskeresést szerveztek nekem, kaptam egy térképet, meg egy levelet, és meg kellett találnom a kincset a kertben. Ez jó is volt, csak mire a két kicsire is kabát meg cipő került, a két nagy már szinte hajba is kapott a nagy izgalomban. Déltájban elbicikliztem a kedvenc itteni teázómba, és leültem egy levendulás gyógytea mellé a naplómmal. Ebéd után ünnepeltünk, Roni túrórudi-tortát sütött, egy fújással elfújtam 33 gyertyát meg az összes kakaót a torta tetejéről. Kaptam egy téli hálózsákot, meg családi fényképes tányéralátéteket, meg rengeteg rajzot és festett kavicsot. A hálózsákot mindjárt ki is próbáltam, abban aludtam délutánit az erkélyen, az asztal tetején.

Történtek még hétköznapi, de mégis különleges dolgok. Ronival megint eljutottunk ketten vacsorázni, sőt előtte egy patinás füredi szálloda teljes wellness-részlegét is a csaknem teljesen a magunkénak tudhattuk pár órára. Volt idő megint beszélgetni, gondolkozni együtt. Szerdán és csütörtökön két teljesen különböző ügy miatt kétszer megjártam Budapestet. Roni és Erzsó csütörtök este elvonultak balettozni Veszprémbe, mint rendesen, a fiúk kedvesen játszottak (verekedtek), én békésen teregettem, majd feltűnt nekem a nagy csönd. Leszaladtam a padlásról, kiderült, hogy Jancsi és Oszi megtalálták Roni táskáját, magukra fújtak egy keveset a parfümjéből (szerencsére csak egy icipici üveg volt benne) és telepecsételték az előszoba padlóját az orvosi pecsétjével.

Akkor jutott eszembe lefotózni, amikor már több, mint a felét feltakarítottam

Vacsorára rántottát sütöttünk, diavetítés volt esti mesének, amúgy egész jó esténk volt. Pénteken és szombaton pedig nagy volt az izgalom és a készülődés, mert szombat délután házavatót ünnepeltünk a tihanyi barátainkkal. Erről már akkor álmodoztam, amikor a ház nem volt még a miénk: mennyi vendéget lehet egy ekkora házba majd hívni! Hát kipróbáltuk.
Roni sütött sajtgolyócskákat, meg pálcikára tűzött virsliket palacsintatésztában, meg női szeszélyt, meg marcipánburgonyát, meg persze kenyeret, meg padlizsánkrémet, meg téli levest, mindezt boszorkányos gyorsasággal és hatékonysággal, mi pedig a gyerekekkel takarítottunk, terítettünk, sürögtünk-forogtunk. Minden elkészült időben, jó volt a társaság, jó volt a hangulat, örültek felnőttek és gyerekek. Holnap kezdődik egy újabb hét.

A fotó egyáltalán nem adja vissza sem a létszámot, sem a hangulatot :~)

Tájkép csata után

Az úgy volt, hogy egy héttel ezelőtt hétfőn a család kapott egy hányós-hasmenős vírust. Jancsi és Misi legfoglalták nagyjából az egész éjszakánkat hajnalig, másnap otthon is maradtak, csak Erzsó ment iskolába. Estére már jól is voltak. Szerdán Erzsónak tanszaki koncertje volt, ezen már nem furulyán, hanem fife-on játszott ez egy kis műanyag fuvolaféle, a következő lépés az áhított igazi fuvola felé. Aztán aznap estére már ő is rosszul volt, nem is beszélve Osziról, így megint mozgalmas éjszakánk volt. Csütörtök délután nekem TV-forgatásom volt, már ki tudja hányadik, kicsit karikásak voltak a szemeim, ez van. Este megint ezer éve nem látott kedves vendégek jöttek, Roni nagy vacsorát csinált, minden rendben volt. Pénteken már ő fájlalta a hasát, nagyjából egész nap feküdt szegény, amíg én megjártam Budapestet oda-vissza. Így aztán az őszi szünetre tervezett összes programot lemondtuk, temetőjárást, közös nyaralást, mindent. Lett egy békés szombati napunk, hogy kicsit összetakarítsuk a romokat, meg helyreálljon az élet, de Roni még mindig beteg volt. Így végül vasárnapra kitaláltuk, hogy kiviszem a gyerekeket a házból, hadd pihenjen-gyógyuljon a mamájuk.
Udvariba mentünk misére, utána kézenfekvő volt, hogy Zádorvárra menjünk Pécselyről. Oszi a hordozóba, Jancsit kézenfogtam, Erzsó és Misi mindig előreszaladtak, elbújtak a bokorba, és rettenetes indiánüvöltéssel kiugrottak, hogy megijesszenek minket, vagy bárki mást, aki arra jár. Ragyogott a nap, kicsit fújt a szél, nagyon szép idő volt, még Erzsó is meg volt elégedve a várral a hegytetőn.

A várban valami lovas-szekeres találkozó lehetett, főtt a gulyás egy tűzön, cigányzenekar húzta a talpalávalót, sorban érkeztek a fogatok meg a lovasok. Mi bebújtunk az egyik oszlop tövébe, Erzsó és Misi mászkáltak a rom falain, mi meg addig Jancsival megfőztük a túragázfőzőn a tésztát, amihez Roni már reggel megcsinálta a milánói szószt. Mondanom sem kell, hogy jó étvágya volt a társaságnak.

Selfie of the year

 Jó ebédhez szólt a nóta, megtekintettük a lovakat, leballagtunk a forráshoz, mert a vizünket elhasználtuk a főzésnél. Hazafelé azért kicsit eltévedtünk, meg Jancsi el is fáradt, hiszen már bőven a délutáni alvás ideje volt. Oszi békésen szuszogott a hátihordozóban, amíg Jancsi bömbölt és Erzsó és Misi nagy eréllyel igyekeztek csitítani. Sajkodon még megálltunk kicsit játszóterezni, meg kavicsokat dobálni, ha már Mamáék is arra jártak, aztán vacsorára hazaértünk, és egy újjászületett Ronit talátunk. Innentől kezdve azt hittem, túl is vagyunk az egészen, tegnap délelőtt még ki is kajakoztam egy körre. Gyönyörű idő volt, egyenletes Bft. 3-as szél, hullámok, kristálytiszta víz, sehol egy felhő.

A hullámok pont akkorák voltak, hogy hátszélben kicsit meg lehetett csúsztatni rajtuk a hajót, a víz még nem volt túl hideg. Ebédre hazaértem, ebéd után Papácsék látogattak meg, és elvitték a pincéből azt a fa alakú nagy szekrényt, amit Papács csinált még Roniék gyerekszobájába ezelőtt vagy húsz évvel, és ami a mi első néhány lakásunkat is díszítette, amíg a pincében lévő dolgaink tárolására nem rendeltük. Ehhez persze ki kellett pakolni a szekrényt, meg a fél pincét, de így legalább láttuk azokat a régi dolgokat, amiket beletettünk. Motáék is bekukkantottak, ha már erre jártak temetőzni, utána pedig megérkezett Bogi, a gyerekvigyázónk. Bizony, kedves Olvasóink, immáron annyira konszolidált házaspár vagyunk itt Tihanyban, hogy hetente jár hozzánk gyerekvigyázó, Bécs után három évvel újra vannak randiestéink! Persze ilyenkor ősszel nem sok teázó, kávézó, mozi, színház van már nyitva a környéken de a lényeg úgyis az, hogy kettesben legyünk.
Mára temetőlátogatást terveztünk Gyónon és Budapesten, legalább azoknak a dédszülőknek a sírjához, akiket a gyerekek is ismertek személyesen. Roni reggel szinte ránézésre megmondta, hogy ma én vagyok soron a betegséggel. Így is lett. Utazás lefújva, én a nap nagy részét ágyban fekve töltöttem, engem sem kímélt a járvány. Kitettünk az ablakba fényképeket Nagypapáról, Nagymamáról, Apapiról, Amamiról, és egy mécsest. Erzsó és Misi már mesélték is, hogy hogy Dédmama kislányt rajzolt Erzsónak, hogy Apapi miket mesélt nekik, Jancsi és Oszi is odamentek, nézegették a képeket.

Aztán Roni elment tánc-edzőtáborba, péntek este jön haza. Erzsónak közben begyulladt a szeme, Jancsinak hasmenése van (megint) de ez már az antibiotikum hatása, amit a köhögésére, meg a fülgyulladására kapott. Még szerencse, hogy lesz segítségem, Papi és Mama jönnek a hétre, ha már iskolai szünet van, addig meg Erzsó segít tartani a frontot.