Vasárnap délután rászántuk magunkat, hogy kimegyünk a Sajkodi rétre vacsora előtt, és (autóval!) el is mentünk odáig. Igazából semmi különös: rohangáltunk, fára másztunk, hosszú nádszálakkal kardoztunk, de Roni fotózott, úgyhogy lettek róla képek. Tavasz van.
A március tizenötödikés hétvégére pedig el akartunk utazni, ahogy már tavaly is. Tavaly még vendégház egy faluban, idén már rendes kulcsosház, kannás víz, fafűtés, bent az erdő "közepében". Annak idején a piarista osztályommal minden évben eltöltöttünk két-három napot egy ilyen helyen, később a regnumi csapatommal is, szóval nekem már nagyon hiányzott ez a műfaj, a gyerekek pedig már elég nagyok hozzá. Az volt a terv, hogy egy napot biciklizünk, egyet meg gyalogolunk, és olyan helyet kerestünk, ami Tihanytól lényegesen közelebb van, mint Budapestről. Így lyukadtunk ki a Mecsekben. Vettem egy turistatérképet, elolvastam a Magyarország Geomorfológiája könyv idevonatkozó részeit, és néhány telefonos kör után eldőlt, hogy a Gubacsos kulcsosházba megyünk, Örfű és Abaliget köze.
A hét elején kiderült, hogy nyertünk még egy napot, a gyerekeknek csütörtökön sincs tanítás, így sokkal nyugodtabb lett az összepakolás és indulás. Roni összerakta a gyerekek cuccait, amíg én elvittem a két kicsit egy gyors bevásárlásra, aztán bepakoltuk az autót Misivel. Korábban nekem a családi utazások legrettegettebb feladata volt a bepakolás, de Misinek valahogy nagyon rááll a szeme, hogy mi hova fér be. Kívülről nyomta, belülről fogta, megtalálta a legrejtettebb kis helyeket, aztán felmászott az autó tetejére és segített felrakni a bicikliket. Ja igen, a biciklik: kettő a csomagtartóba, három a külső tartóra. Most már Jancsi teljesen önállóan közlekedik, úgyhogy utánfutóra semmi szükség, csak egy gyerekülés kellett Oszkárnak.
Déltájban indultunk, de csak Zamárdiig jutottunk, ahol egy csárdában ebédeltünk egy óriásit. Egészen meglepően stresszmentes volt négy gyerekkel vendéglőben enni; hát igen, nagyok már.
Dél felé fordítottuk a szekerünk rúdját, sokáig a Tihany-Andocs zarándoklat útvonalán szeltük Belső-Somogy paleobarkánjait, aztán egyre kanyargósabb lett az út, megérkeztünk a Mecsekbe.
A házigazdánk már pattogó kályhával várt, az autó túlélte a földutat, behurcolkodtunk, és este lett. Nem keltünk túl korán reggel, így volt egy kis időm egyedül sétálni az erdőben és ráhangolódni az elkövetkezőkre. Ettünk egy nagy reggelit a kályha mellett, aztán Erzsó és Misi elmosogattak (!) és felpakoltunk a biciklikre és irány az Orfűi-tó.
Az orfűi malmot zárva találtuk, de az odavezető szerpentint nagyon élveztük, utána pedig igazi bicikliút várt minket, közvetlenül a tóparton. Két tóval lejjebb az út bemegy az erdőbe, és átvált földútba. Ez Jancsinak már sok volt, itt már toltuk a bicikliket, de szerencsére nem tartott sokáig.
Ragyogó napsütésben ebédeltünk a Kovácsszénája-tó partján, aztán egy kemény kaptató várt ránk Hetvehely felé. Jancsi rendíthetetlenül tekert felfelé, aztán boldogan suhant lefelé a túloldalon. Hetvehelyen egy kis cigány skanzen van: felépítettek néhány régi kis házat (a helyiek "gunyhóknak" hívják őket), amiben még a nyolcvanas évekig nagycsaládok laktak. Sajnos ezek is zárva voltak, csak az ablakon lehetett bekukucskálni, de azért így is volt miről beszélgetni utána.
A következő szakasz Abaligetig tartott, szerencsére nagy emelkedő nélkül a patakvölgy mentén, és aszfaltúton. Már érezhetően fáradtabbak voltak a gyerekek. Abaligeten elvileg egy denevérmúzeum van, meg egy cseppkőbarlang, de csak a barlang volt nyitva. Aggtelek után nem annyira izgalmas, de legalább a denevérek majdnem testközelből tekinthetőek meg.
Innen a kulcsosházig már csak valami két-három kilométert kellett tekerni, de ez már nem ment olyan egyszerűen. Roni és a két nagy messze elöl járt, én bíztattam Jancsit, aki derekasan, de némiképp bizonytalanul tekert, és közben egyre jobban sírdogált. Kezdett lassan sötétedni, és egyre sűrűbben száguldottak el mellettünk sportos középkategóriás autók, mígnem az egyikből kihajolt egy kedves úr, és elmondta, hogy holnap ezen az útvonalon rali lesz, és ma este már zajlik a nem hivatalos pályabejárás. Huh. Eljutottunk a házig szerencsésen, de kiderült, hogy Oszi menet közben elhagyta az alvós kutyáját, úgyhogy vissza kellett fordulnom fejlámpával, de szerencsére meglett. Arra számítottam, hogy az ágyakon elnyúló fáradt gyerekek várnak majd, de nem: hidat építettek a székekből, mert az ágyra ugye nem lépünk cipővel, a padlóra meg zoknival, és úgy expedícióztak keresztül a szobán.
Később, amikor fát kezdtem hasogatni, mindkét nagy gyerekem odajött, és pár perc múlva már alig lehetett kivenni a kezükből a baltát. Ezt sem gondoltam volna. Nagyböjti péntek lévén tejbegrízt főztünk, de a konyhai fafűtéses sparheltet nem sikerült begyújtani, még szerencse, hogy hoztunk gázfőzőt is. Erzsó mondta az esti mesét, én csak a kihallatszó nevetést hallottam, amíg elpakoltam a bringákat az udvaron.
Másnap már viszonylag kora reggel motorzúgásra ébredtünk: valóban elkezdődött a rali. Misivel már a reggeli készülődés közben lementünk párszor az út mellé megcsodálni a keresztben-hosszában száguldó ladákat, suzukikat, skodákat. Reggeli után immáron lényegesen gyorsabban ment az összepakolás, mára gyaloglást terveztünk. A célpontunk a Jakab-hegy volt, annak is a déli oldala, ahol gyönyörű homokkő sziklákról lehet körülnézni a geomorfológia könyv szerint.
(folyt köv)
