Ma is

Írok egy sort, mert nem hagyjuk abba a blogírást, csak elakadtunk.
Boldog Karácsonyt Nektek!

Itt Misi a bolond a Didergő királyból.

Erzsópedig szertornázik.

Mostanában

  Elég rohanós napjaink vannak. A hétvégén elbúcsúztattuk Angliába költöző húgomat és a férjét. Biztosan nagyon jó lesz ott nekik, és nagyon jó volt mindenkit egyszerre látni egy kis időre. Persze nagyon fog hiányozni, és már keresgéljük a megoldást, hogyan fogunk mégis sokat beszélgetni továbbra is.
   Oszi igyekszik fogakat növeszteni, és már vagy két hónapja minden éjjel sokszor felkelt fájdalmasan sírva. Gyógyszerrel karbantartható, de mégsem adhatok heteken át minden estére fájdalomcsillapító kúpot. Mára már látszik a két kis gonosztevő, alul fehérlenek, még nem törtek át, de már majdnem. És az utóbbi két éjszakát átaludta. Már kezdek egész jól lenni.

  Ma végre megint eljutottunk Tücsökzenére. A két kicsivel mentem, Jancsinak vittük a babáját, hogy ő majd azzal játsza végig a dalokat. Meg is próbálta, egy darabig ment is, aztán elég szomorkás lett, nehéz lehetett neki, hogy eddig ez a mi kettőnk ideje volt, jó, Oszival a háttérben, de most teljesen Oszival vagyok. Az utolsó pár dalra kölcsönadtam Oszit Katának, és Jancsival foglalkoztam, így már sokkal jobb volt. Nehéz ez, mert Oszi is igényli, hogy vele legyek, és néha csak vele. Jancsi pedig sokszor türelmes vele, és nagyon szereti, máskor viszont szó nélkül - vagyis minél nagyobb csendben - odaüt, csak a felharsanó zokogásból tudom meg, hogy mi történt. Jancsi amikor csak tud, lefoglal magának. Egyensúlyozok. És a két nagyról még szó sem esett. Pedig milyen jó is volt ma este, amikor Misi bújt az ölembe öt percre!

  Tegnap jutottunk hozzá, hogy kifaragjuk a várakozó tökünket. Egyik oldalát Erzsó, a másikat Miska készítette minimális segítséggel. Így a töknek két arca lett, a gyerekszoba ablakából jól látható helyen trónol a kertben, és néha megfordítjuk, hogy a másik fele legyen felénk.

 Vasárnap Andrissal készítettek gesztenyefigurákat a gyerekek, az idei kedvencünk Andris "Gesztenyetoája" (vö. Lego Bionicle).

 Jancsi ilyen magas tornyokat épít duolóból:

 Erzsónak pedig levágtuk a haját. Mert Jancsi belenyírt a végébe a szabóollóval. Erzsó el volt kenődve, meg kellett ígérnem, hogy a lehető legkevesebbet vágom le belőle. Ez a végeredmény, maradt azért hossza.

Biciklitúra bővebben

   Először össze kellett pakolni. Csak egy éjszakára, amit ráadásul szállodában töltöttünk, tehát nem kellett hálózsák, sátor, viszont nem ártott volna, ha mindenkinek van uszodába való papucsa. Az előző hét elég sűrű volt, így csak szombat reggel kezdtem pakolni. A gyerekek izgatottam várták, mikor indulunk már, Jancsi a szokásos "Én segítem!" kiáltásokkal rohangált körülöttem, és mindent széttúrt, amit elért. Végül Erzsó kapott csak engedélyt a nagyszobában maradásra, ő is békésen üldögélve. Így sikerült 11 körül elindulnunk.

 Az volt a terv, hogy ebédre Siófokra érünk, és ott valamit gyorsan bekapunk. Ezt sajnos fel kellett adnunk, mert a házunk után induló emelkedő közepén a láncom megakadt, és nem ment tovább a tekerés. Leugrottam, feltoltam a biciklit, Andris kissé inderülten kérdezte, hogy mégis miért nem ülök azon a biciklin. Aztán megvizsgálta a láncot, és látta, hogy egy szem kinyílt rajta, ehhez pedig nem hozott szerszámot. Előtte úgyis fontolgattuk, hogy tandemmel menjünk-e, hát gyorsan hazaszaladt a rossz biciklivel, és hozta a tandemet. A jó oldala, hogy beszélgethetünk útközben, és megsimogathatom Andris hátát. A rossz, hogy nem tudjuk se közrefogni a gyerekeket, se szétválni, ha egy szakaszon nem egyezik a tempójuk. Misinek ez volt az első ilyen hosszú újta, szerettük volna bebiztosítani ezzel is. Nem sikerült, sebaj, egyszemélyesen vissza, tandem ki, utánfutó átszerelve. Indulunk.

 A kompon láttuk, hogy késő lesz már Siófokon az ebédhez, az új haditerv szerint én beszaladok valahova vásárolni, ebédet is, csokit-szőlőcukrot is, aztán ahol megéhezünk, ott eszünk. Ezalatt a gyerekek kint vártak. Az alábbi képet azért teszem be megint, mert vagy negyedórát szakadtunk a nevetéstől Misi jobb lába láttán, amit elég valószínűtlen oda felcsavarni, Erzsó tekintetés, és végül az ő csámpáin. :) Így tornázgattak, amig bepakoltam az ebédhez, kiszámoltam, hány durva emelkedőre számítunk, aminek a tetején csokit osztogatunk, kiválasztottam a Minionos szőlőcukrot, amit Misi még nyáron látott egyszer, és nagyon szeretett volna olyat, felmértem, hogy a bolti babaételek ehetetlenek, így maradtunk a joghurtnál, amit viszont még nem vezettem be Oszinál.

 Vidáman bicikliztünk keresztül Szántódon, Zamárdin. Az is kiderült, hogy egy nagy kereszteződésben egyáltalán nem egyértelmű Erzsónak és Misinek, hogy balra a középső sáv bal széléről kanyarodunk, simán átcsurogtak a szembesávba. Nem jött senki, és tudtuk, hogy ilyen nincs sok útközben, de kicsit megijedtünk, hogy korai volt ekkorkákkal elindulni.

   Zamárdiban Erzsó percenként jelezte, hogy pisilnie kell. Sajnos nagyon szépen rendbentartott úton vezet a bicikliút, minden második nyaraló előtt kint állt a tulaj, nehéz volt megfelelő helyet találni. Köz-wc meg nincs. Végül találtunk egy alkalmas bokorcsoportot, és megálltunk. És, hogy ne legyen olyan szaggatott az út, meg is ebédeltünk. Megterítettünk a földön, vigyázva, hogy a biciklik elég távol legyenek, Oszi előszeretettel rángatja őket. A tandem viszont magától is felborult, rángatás nélkül, és egy centire Jancsi mellett ért földet. A képen már túl vagyunk az első ijedelmen, Jancsi meg pláne, meg sem rezdült, amikor becsapódott a kormány mellette, viszont a fényképezéshez járó vicces oldalra nézést megkaptuk. :)

 Misi nagyon büszke volt, és lehetett is, aznapra 40 km-t terveztünk, ő eddig olyan 16-ra volt hitelesítve.
   Erőpróba azért akadt. Általában Miska ment elől, csak néha engedtük meg Erzsónak, hogy megelőzze. Egy hosszú vízszintes szakaszon előremehetett, és Misi kezdett elfáradni. KEttőt tekert, aztán csak csurgott előre csigatempóban. Hiába mondtuk neki, hogy gyorsabban menni még könnyebb is, vinné a lendület is, nem sietett jobban. Erzsó pedig egyre gyorsabban ment, ha kértük, hogy lassítson, még bele is állt a pedálba. Szerettem volna szőlőcukrot adni Misinek, és amikor végre megálltunk, láttuk, hogy csendesen sírdogál magában. Andris halkan felvetette, hogy menjek vissza vele és a kicsikkel vonaton, ő pedig Erzsóval folytatja az utat. De ezt senki nem akarta, Misi szerette volna végigcsinálni, csak nehéz volt neki, és én is menni akartam. Végül a cukortól kicsit erőrekapva mentünk tovább. Andris fortyogott néha, hogy még előttünk a Világos előtti nagy emelkedő, azt hogy fogja bírni?! De mind bíztunk benne, hogy összeszedi magát, és túllendül a holtponton. Így is lett.

A nagy emelkedőt közben szépen rendbehozták, amitől még meredekebb lett. Amikor a tandemmel már nem bírtunk tovább menni, és Misi is tolta már a biciklijét, Andrisra hagytam a többieket, és visszamentem segíteni Misinek. Kis tolással, ami inkább az egyensúlyozásban segítette, sikerült feljutnia a magaspartra. Erzsót is megtoltam kicsit, aztán eltekertünk a vízszintes részig, és ott kiosztottuk az első csokit. És már tudtuk, hogy oda fogunk érni. Lehet, hogy későn, de ha sietünk, még fogunk tudni fürödni is a szállodai medencékben.

    És így is lett. Volt még emelkedő, volt sírás, Erzsó is elkeseredett,amikor nem mehetett olyan gyorsan, de összességében vidáman közeledtünk Kenese felé.

 A szobánkba egy kinyitható kanapé, egy babaágy és két szingli ágy volt bekészítve, abban egyeztünk meg, hogy egy gyerek majd közöttünk alszik. Vagyis majd a három gyerek alszik együtt - gondoltuk mi - és mi kettesben. De a két szingli ágy nem ért össze középen, a 15 centis résbe meg nem fektethetünk senkit. Hogy gondolták, most sem értem, de kértem még egy garnitúra ágyneműt, és megágyaztam a földön Misinek.
   Aztán szaladtunk csobbanni. Nagyon élveztük mind, Oszi is vígan lubickolt. Jancsira kellett legjobban figyelni, mert nem fél. És simán lebukik a nyakáig érő vízben, csak felállni nem tud utána.
Szerencsére a kis csúszda arasznyi vízben végződött. Az eggyel mélyebb részlegen hatalmas Schwimmnudel-párbajok zajlottak, és Oszi rájött, hogy az úszódeszka milyen jó. 

1

 Utána megszárítkoztunk, megvacsoráztunk, és még egy hatalmasat játszottunk a játszószobában, ahol csúszdás, mászókás játszótér volt felépítve. Oszi a kislabdákat élvezte, én a kézállást gyakoroltam, ami gimiben még ment, de azóta alig mertem kipróbálni. A játszószobűról sajnos csak gyerekmentes képünk van.
 
   Amikor végképp elfáradtak, mindenki megkereste a helyét az alváshoz.

  

   Másnap esős időre ébredtünk. Gondolkoztunk, hogy lefújjuk-e ezt a napot, maradjunk a medencéknél, aztán kényelmesen vonatozzunk haza, de végül mégis elindultunk. Nem volt vészes az idő, ugyan minden vizes volt, az eső csak szitált. Mindenki felvette a nagyon vízálló nadrágot, kabátot, kamásnit. Ezeknek egy részéről kiderült, hogy mondjuk fél nap esőnél feladják.

 Kinyitották nekünk a sorompót, és kigördültünk a szálloda parkolójából. Rövid idő múlva át kellett kelni a 71-es úton, ahol egy lejtős balkanyarral folytatódott a bicikliút a nyaralósor előtt. Egy csúszós, faleveles, rövid, de meredek balkanyarral. Aminek a végén kemény volt a vaskerítés, és ezt szegény Misink orra-szája bánta. Amint kilátott a könnybe lábadt szemén, jött tovább hősiesen. A következő cél a fűzfői bobpálya volt.

 A nagyobbak hármat-hármat, Jancsi kettőt csúszhatott - korengedménnyel, mert elvileg csak hároméves kortól szabad, de most megengedték, úgyis egész nap csak mi jelentünk meg a pályán. Mindenki szülővel csúszott persze, amit mi is nagyon élveztünk.
   Indultunk tovább. Erzsónak nem tetszett, hogy egy nagyobb lejtőn nem mehetett elől, de féltünk, hogy csúszós az út, és túl gyorsan mennének. Amikor megint vízszintes lett, persze hátramaradtunk megint.
  Ebédelni - miután kiderült, hogy én bizony csak egy ebédre vásároltam be - Almádiban álltunk meg. A kivetítőn Forma-1, a háttérben szülinapi buli, a plafonról kedélyesen csöpögő víz, és nagyon finom ételek vártak.

    Innentől hazáig szinte meg sem álltunk. Az eső erősödött, fáztunk, a csokievésnél is fontosabb volt, hogy hazaérjünk mihamarabb. Megettük Káptalanfüredet, Alsóőrsöt, Csopakot. Erzsó keze valami furcsa kényszertartásban kapaszkodott a kormányba, fájt is neki, majd megfagyott, de nagyon nehezen volt hajlandó másképp fogni a kormányt. Füreden szőlőcukor, és vidáman haladtunk hazafelé. De az út most valahogy sokkal hosszabb volt, hiába, hogy itt már minden bokrot ismerünk, és minden gyerek többször megjárta már. A félszigetnyaktól bizony elég hangosak voltunk, Erzsó sírva méltatlankodott, Jancsi "kiszááok-kiszááok-kiszááok"-kiáltásai a fülemben dübörögtek, aztán Oszi is rákezdte. Misi csöndben tekert, nagyon hősiesen. Másnap elmesélte, hogy ő is sírt, csak magában, hogy "nehogy felébresszen valakit".

    Amikor hazaértünk, még éppen világos volt. Gyorsan meleg fürdőt készítettem, és míg Andris felolvasztotta benne a gyerekeket, elkészült a várva várt túrófánk vacsorára. Boldogan ettek, és büszkén mesélték a nehézségeket. Az egyszer sem hangzott el azóta sem, hogy jobb lett volna, ha nem csináljuk végig. Így nagyon nagyot teljesítettek, és ahhoz mérten büszkék is. 80 km esőben, szélben, egy hétéves biciklitáskással, és egy ötéves saját biciklin. De bírták, és végigcsinálták. Remélem, nem csak a hideg és a kemény tekerés - na meg a kemény szüleik - marad meg bennük, hanem a jó élmények is.
   Azért legközelebb megpróbálunk két hétvégét is fenntaratni, és rosszidő esetén halasztani.

Néhány kép a biciklitúráról (okt.10-11)

Itt a gyerekek várják, hogy visszaguruljak a házhoz Roni biciklijével, ami még az újságíró üdülő elött elromlott, és a tandemmel folytassuk utunkat

Ezen a képen a lábakat kell nézni. Semmi különös, csak megálltunk pihenni

Ez a kép egy pillanattal azután készült, hogy a Jancsi mellett álló megrakott tandem váratlanul felborult. Személyi sérülés nem történt.

Ez a fiú életében először biciklitúrázik egyedül.

Oszi javítja a tandemet.

Egy nagyon durva vízicsúzda

És egy jó kis medence

Indulunk az esőbe

Igen, esik.

Oszi egy motoros vendéglő közepén ébred

Egy e-mail, egy hét

Nem nyert a bécsi pályázat.


Ez a hír egy egyhetes intézeti statisztika kurzus kellős közepén ért engem, amikor negyedszer ellenőriztem az e-mailemet.
Kértem, hogy nem hivatalosan, de minél előbb értesítsenek, mert döntenem kell a magyar pályázatomról, így is történt: a bírálatokat majd postán küldik át Norbertnek, Bécsbe, papíron, valamikor a hét folyamán. Írtam Roninak egy gyors e-mailt róla (a telefonom nem is volt nálam).
Felálltam óra közben, csöndben kimentem Ronihoz, haza. Pár mondat, gyors ölelés, mentem vissza tanulni.

Ő azt hiszem, sírt egy kicsit, én az egyik szünetben felmentem a toronyteraszra. A gyerekek is elég csöndesek voltak az oviból hazafelé. Aznap Roni ment mindenkiért, gyalog (mert Erzsót a biciklitúra miatt aznap reggel utánfutóban vittem fel iskolába), siettem haza, eléjük mentem, lekísértem őket.

A kedd azzal telt, hogy újra (immár harmadszor) megkérvényeztem a nagyobb házat az intézettől. Ha maradunk, akkor van értelme megint megpróbálni. E-mailek, hivatalos levelek, aláírások, és közben statisztika, aminek egy másodpercéről sem akartam lemaradni, mert ennyi év egyetemi meg PhD alatti statisztika tanulás után ez most végre egyszer jó volt . Roni tartotta a gyereknapot, kalácsból csináltunk állatfigurákat a gyerekekkel együtt, megsütöttük vacsorára. Esett az eső.

Szerdán "kimenőt kaptam", vagyis statisztika után még bent maradhattam késő estig adminisztrálni, volt valami leadnivalóm, már nem emlékszem, micsoda. Kinyomtattam a magyar pályázatom támogatási szerződését, beszéltem az igazgatóval, terveztem a jövőt, elég fáradt voltam. Hazaugrottam a gyerekeknek esti mesét mesélni, aztán mentem vissza a sötét laborban a világító billentyűzeten cikket vagy előadást vagy nem is tudom már, micsodát gépelni. Rengeteg kedves e-mailt kaptunk barátoktól, akik egyáltalán nem bánják, hogy itt maradunk. Aznap este nagyon rosszul aludtam. Egyre csak a parkouros barátaim jártak a fejemben, a kedvenc kávézóm, a bécsi utcák, a kollégák, az egyetem, a napok, amiket ott töltöttünk.

Csütörtökön délelőtt aláírtam a projektem szerződését, és továbbítottam a főnökeimnek, hogy írják ők is alá. Nem volt már annyi munka napközben, tényleg részt tudtam venni az okosításon, kezemre állt a programozás (nem hiába dolgozom már annyi éve parancssorban!), pörögtek a grafikonok a fehér laptop képernyőjén. Délután megérkezett a bécsi pályázat bírálata, e-mailen, beszkennelve.
Nagyon pozitív volt, minden kérdésre azt írták a bírálók, hogy "very good", elfogadásra javasolták, még ha volt is néhány (jogos) kifogásuk. A bizottság is nagyon megdicsérte, elutasítják, de javasolják, hogy kisebb javítások után adjam be újra. Megfordult velem a világ.
Vonjam vissza az aláírt projektemet, megpróbáljuk Bécset még egyszer? Írtam Norbertnek (ő lett volna a bécsi főnököm), próbáltam hívni, SMS, minden, beszéltem a titkárságával, de nem értem el. Ez a vonat elment. Nem is baj.
Rohantam Erzsóért az iskolába, hogy vigyem szertornázni, furulyaóra közepéről kaptam fel ( váratlanul átrendezték az órarendjét, nem tudták, hogy tornája van), de még kabát, táska, biciklizés haza, át az utánfutóba, sprint Füredre, új helyszín, kerestük a tornatermet, gyönyörű hatvanas évekbeli építészet. Leadtam, sprint vissza, a kollégák akkor szállingóztak ki a kurzus végéről.
Társasjátékoztunk velük egy csomót (a statisztikusok szeretnek kockázni), beszélgettünk, aztán mentem vissza a laborba jelentést írni, ez még Engelberg óta volt elintéznivaló és aznap határidős.

Pénteken még egyszer átgondoltuk Ronival, talán beadhatom az osztrák pályázatot még egyszer, de azért elkezdem a magyart, ha esetleg nyerne, majd kitaláljuk, merre megyünk. Elkezdtem szervezni az együttműködéseket, a pénzügyeket, a szakdolgozóimat, lelkesedtem a tihanyi projektemért. Délután én mentem a gyerekekért, de nem vittem Jancsit és Oszt, volt idő Misihez felmenni a csoportba, nem kellett sürgetni, hogy vegyen cipőt, Erzsóval is megvárhattam, hogy vége legyen a furulyaórának és összeszedje a cuccait. Gondolkoztam, hogy bemegyek Füredre parkourozni, de Ronival nem beszéltük meg előre, végül maradtam. Zsongott a fejem a statisztikától, a gyerekektől, a hiábavaló töprengéstől, felmásztam Erzsó ágyába (az volt az egyetlen nyugodt hely a lakásban), ott feküdtem, amíg ők mesét néztek. Jó volt vacsorázni, mesét mondani, eltenni őket aludni.
Újabban, ha nem túl rohanós az este, úgy imádkozunk velük, hogy még nincsenek az ágyban, hanem lekapcsoljuk a lámpát és a díványra ülünk mind  egymáshoz kucorodva, mindenki elmondja, hogy mit köszön meg aznap, aztán egyenként, sorban mennek az ágyukba, és minkenki ad mindenkinek kiskeresztet meg puszit. Misi meg Erzsó nagyon aranyosak egymással, nagyon zavarban vannak, de biztos, hogy egymásnak is adnak puszit, nem csak nekünk meg a kicsiknek.
Mamáék felajánlották, hogy odaadnák nekünk az autójukat, Ronival arról tanakodtunk este sokáig, hogy akarunk-e most autót az életünkbe, vagy nem. Nem egyértelmű, még meglátjuk.
Nem sokat aludtam péntek éjjel sem. Roni sokáig ébren volt velem.

Ma már szebb volt a világ. Reggel csak nyolckor ébresztettek a gyerekek, átmentem hozzájuk játszani, még vagy két órát legó-robotosat játszottunk pizsamában, Roni aludt még egy kicsit. Reggeli után végre felhívtam Papit (aki a héten Brüsszelben volt), átbeszéltük ezt az egészet, most már sokkal nyugodtabb vagyok, maradunk Tihanyban, még három év és egy világrengető kutatási téma. Nem adjuk be most újra Bécset. Majd írok róla, ígértem a projektben egy saját tudományos blogot (angolul lesz).
Voltunk a parkban a gyerekekkel, parkouroztam kicsit, amíg ők bicikliztek-koriztak, etettünk kacsákat, megcsodálták a búbos vöcsköket (amióta van védett madaras plakátunk, jobban értékelik az ilyesmit). Volt idő ebéd után aludni, aztán meg kipucoltam az akváriumot, bevittem a laborba, és összeraktam újra. Elrendeztem benne a köveket, amiket régen emlékbe gyűjtöttem, az üveggolyókat (köztük azokat, amikkel Sicc nagypapi játszott gyerekkorában és Amami adta nekem). Vacsora, fürdetés, fektetés, aztán Ronival megnéztük a Vissza a jövőbe c. filmet (egyikünk sem látta még korábban).
Most fél egy van.

Ezt a fotót valamikor a napokban lőttem. Semmi extra, csak lefolyt a víz a fürdőkádból és ott maradtak a játékok.

Őszi sokgyerekes napok

  Múlt szerdán Erzsót lázasan kaptam vissza az iskola után. Már előtte is volt betegség a családban, Jancsi és Oszi egész héten taknyosak voltak, de Erzsónak magas láza lett, gyönyörű lázrózsái, fájós torka, és másnapra az egész törzsén pöttyei. Skarlát. Rögtön utánanéztem, hogy mi a teendő, és arra jutottam, hogy ha nem lesz ennél súlyosabb, akkor nem kezdek antibiotikumot, anélkül is pár nap alatt elmúlik. Ha rosszabb lesz, akkor viszont elkezdjük, mert ha nem is olyan súlyos, mint pár tíz éve volt (másik Streptococcus fenotípus kering manapság), a skarlát elhúzódó szövődményeket tud okozni.
  Szombaton kezdte Misi is. Na, ő már komolyabb eset volt, nagyon magas, és kitartó láza volt, a természetes és a gyógyszeres csillapítás sem használt, és a torka is egyre csúnyább volt. Vasárnap este el is kedtük az antibiotikum-kúrát - így viszont mindkét gyereknél, meg pereventíven a felnőtteknél is egy rövid kúrát. A kicsiken már átment enyhébb formában, ők elvileg védettek, de persze figyelek.
   A nagykönyvben megírtak szerint másnapra mindenki sokkal jobban lett, harmadnapra pedig már semmi bajuk nem volt. No, de itt kezdődnek az egyet-nem-értések az orvosok között: van, aki már a tünetek elmúlása után egy nappal közösségbe engedné a volt skarlátost, mert már nem fertőz, van, aki egy hetet, de van, aki kettőt is otthon tartaná a gyerekeket. Én végül úgy döntöttem, hogy a középutat választom: jövő héten mindenki mehet, amerre lát, így a teljes tünetmentesség után 4-5 napot töltenek itthon.

 Szóval egy hét négy egészségesen mozgékony gyerekkel itthon. A legnehezebb az, hogy a kertbe sem akarom őket kiküldeni, nehogy még jobban megfázzanak. Persze nagyon jól eljátszanak egy darabig. Aztán már nem. Erzsó furulyázott egy csomót, Misi rajzolt egy köteg midenfélét, legóztak, olvastak. Misi kapott egy védett madaras plakátot a nagyszülőktől a névnapjára, azt kitettük. Boldogan betűzgeti rajta a madárneveket, már a kárókatona sem akadály, halad az olvasással szépen.
   Tegnapra fogyott el a türelmük, valahogy csupa olyan játékba kezdtek a nagyobbak, amit Jancsi és Oszi nem hagytak, őket is érdekelte. A vége az lett, hogy különszedtem őket, és a nagyoknak külön nekik való foglalatosságot kerestem. Tegnap kartonpapírba lukasztgattam nekik kivarrós képet.

Nagyon szép kitartóan dolgoztak rajta. El is készültek, és megrendelték mára a következőt.
De iagzából ma már nem kötötte le őket. Misi és Jancsi gyurmáztak egy nagyot, Erzsó olvasgatott, de már olyan sehogysejó ez így. Nekem egyre több lemaradásom van a háztartással, ők meg egyre jobban igényelnék, hogy lekössem őket. Hozzátesz ehhez az is, hogy hideg lett, és az inzéteti dolgozók igényei szerint idén is csak napi kétszer van fűtés, reggel és este. Napközben fázunk.
Szóval még próbálok egy jó délutánt összehozni, meg holnapra is valami jót kitalálni, de már nagyon várom a hétvégét (biciklitúrázni indulunk, úgyhogy nem kérünk havasesőt), és a gyógyultan iskolába-óvodába induló gyerekek hátának a látványát.
  Pedig olyan jó velük! Csak kicsi helyen vagyunk sokan, és sok a dolgom. Megyek is teregetni... :)

Ketyeg a visszaszámlálás

Ha minden igaz, egy hét múlva ilyenkor már tudni fogjuk, hogy Tihany, vagy Bécs. Ha minden igaz, a Sensengasse 1 alatt egy szép régi palotában már véget ért az a bizottsági ülés, amely már ki is mondta a döntést, csak mi nem tudjuk még. A jövő hét elejére ígérték, hogy eldöntik.

Addig igyekszünk normális hétköznapokat élni. Nem egyszerű, mert egy nem vészes, de fertőző betegség miatt Misi és Erzsó is otthon vannak múlt csütörtök óta. Megint nyári üzemmódban vagyunk, én reggel korán kelek, egyedül reggelizem és megyek dolgozni, Ronié a reggel a gyerekekkel, meg a nagy kérdés, hogy mit csináljon egész délelőtt.
Ma a vízről szólt a nap: a tegnap esti fürdetés át lett csúsztatva ma délelőttre, délután meg a gyereknap keretében vicces vizes kísérleteket mutattam nekik. Megszámoltuk, hogy 40 csepp víz áll meg magától egy ötforintoson, ha cseppenként adagoljuk rá, megnéztük, hogy egy gemkapcsot is megtart a felületi feszültség, kipróbáltuk, hogy ha egy kartonpapírt ráteszünk egy pohár vízre, fejjel lefelé fordítjuk és elengedjük a kartont, akkor nem ömlik ki, ha pedig ugyanígy egy pohár forró teát ráfordítunk egy pohár hideg víz tetejére és kihúzzuk közülük a lapot, akkor sem keverednek össze. Ez utóbbit még én sem láttam korábban élőben.
Megint egy cikk leadás előtti reszelgetésében vagyok elmerülve, de a múlt héten végre nádban is dolgoztam, négy év után újra. Nagyon szeretek nádasban dolgozni, bármennyire kimerítő, küzdelmes, hideg és iszapos dolog. Évek óta vágyom arra, hogy egy pontos, gyors, vízhatlan és jól működő GPS műszer legyen a kezemben, és most van. Ráadásul egészen exkluzív helyszíneket járhattam be: voltam a Feneketlen-tó nádasaiban (tényleg borzasztóan mély a víz!) és az állatkerti Nagy-tóban is, ahol pelikánok, teknősök és egy gólya társaságában dolgoztam.

Jól esett három napot Budapesten tölteni, biciklivel járni "terepre", régi barátokkal találkozni, Motáéknál aludni (és a jacuzzis fürdőkádjukban melegedni munka után). Jól esik megint többet lenni a gyerekekkel, Roninak mostanában többször is volt délutáni vagy délelőtti elintéznivalója, amikor nálam voltak.
Jó lesz a hétvégén biciklitúrázni menni, jó lesz megint előadni a hidrobiológus konferencián (végre egy konferencia, amihez nem kell utaznom!). És sosem telnek olyan gyorsan a napok, mint amikor be kell fejeznem egy határidős munkát.
Egy hét múlva ilyenkor már tudni fogjuk.

Nyári párterápia

   Ezzel a bejegyzéssel még tartozom magamnak. Mert fontos, és hátha olvassa olyan is, akinek éppen most éppen jól jön. És mert nagyon jó volt.

   Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt kezdődött a mi közös történetünk Andrissal. Már több, mint 16 éve, hű, de durva... Szóval akkortájt két lelkes kamasz voltunk, akik nagy szerelemben, hatalmas lelki erőket összpontosítva próbáltuk magunkat és a kapcsolatunkat minél jobbá tenni. Mert ez ennek az időszaka, és mi jó emberekké akartunk felnőni, és nagyon reméltük, hogy egymást is meg tudjuk őrizni a felnőttéválás során.
    Sok mindent átgondoltunk, újrakezdtünk, elhatároztunk, alakítgattunk, és tesszük ezt máig. De bizony, nekünk is kialakultak olyan vissza-visszatérő játszmáink, amiket csak nagysokára fedeztünk fel, ha egyáltalán, de változtatni rajta sehogy nem tudtunk.
    Ilyen volt az is, hogy Andrist éppen a legmélyebb, legfájóbb szomorúságában nem tudtam támogatni, kísérni, mert amikor elmondta, hogy mennyire rosszul van, leblokkoltam, védeni kezdtem magamat és a gyerekeket. Egyszerűen nem ment az, hogy ő akkor szóljon, amikor még nem csúszott olyan mélyre a szomorúságban, én pedig a helyzetnek megfelelően reagáljak. Időt tudtam neki biztosítani, hogy magát rendbetehesse, de fogni a kezét közben már nem tudtam. Az eredete ennek az volt, hogy amikor Andris nagyon szeretett bátyja meghalt, évekig küzdöttünk a gyásszal, ami csak nem akart a maga útján végigmenni, és nagyon nehéz volt feldolgozni. Bennem akkor fogyott el a lelkierő az ennyire komoly szomorúsággal szemben, Andris meg kisebb - ó, szerencsére össze sem mérhetően kisebb - problémákkal küzdve is abban a végtelen mélységben találta magát hirtelen.

   Ebből lett elegünk a nyáron. Nem volt semmi nagy baj, semmi olyan, ami miatt azonnal lépni kellett volna, csak egymásra néztünk, és elhatároztuk, hogy ha van esély, hogy egy párterápia ezen túl tud lendíteni, miért ne adjuk meg magunknak ezt a lehetőséget. Elkezdtem telefonálgatni, itt vidéken nehezebb pszichológust fogni, főleg szimpatikusat, akinél mindketten jól érezzük magunkat. Csak Füred jött szóba, mert három óránk volt csak két szoptatás között. Veszprémet ezalatt nem jártuk volna meg. Találtunk pszichológust, aki vállalt minket, egy kedves mentálhigiénés hölggyel együtt, mert a párterápiát párban tartják. Hogy többen lássanak ránk, és hogy mindkét nem képviselve legyen.

   Ötször voltunk, ezt az elején megbeszéltük, hogy ennyi valószínűleg elég lesz. Nagyon jó volt, olyan dolgokra láttunk rá magunkban, amiről nagyon nem volt fogalmunk sem. A kapcsolatunk mechanizmusáról is, meg csak úgy egyenként önmagunkról is. Hihetetlen sokat adott, hogy hetente egy délelőttöt biztosan egymásra szántunk, hogy oda-visszamenet beszélgettünk, hogy többet gondolkoztunk magunkról, egymásról, rólunk. A probléma, amivel odamentünk, már a terápia alatt gyakorlatilag megszűnt, és azóta is csak egyszer éreztük úgy, hogy megint valami hasonló történik. Andris hamarabb szól, én kevésbé félek vele maradni, meg egyáltalán ki sem alakul ez a régebben olyan gyakori helyzet.

   Szóval érdemes, menjetek, bogozgassátok, szépítgessétek a kapcsolataitokat! Nekünk rengeteget segített, hogy mertünk segítséget kérni! Még így is, hogy az első alkalommal a terapeuta megkérdezte. hogy van-e itt egyáltalán bármi gond, mert ő nem igazán látja. Jó, ha nem tűzoltás, hanem "csak" boldogabbá válás a cél.

És nagyon köszönjük Teréznek a gyerekvigyázást. :)

Pár kép a közelmúltból

  Múlt hétvégén lett egy új kicsi keresztlányunk. Ennek örömére persze Budapestre kellett utaznunk, a keresztelő a Mátyás templomban volt, a várban. És mivel Petyóékhoz is nagyon szerettünk volna eljutni, összekötöttük ezt a két jó kis programot, és Petyóék új lakásában aludtunk. Nagyon kedvesen fogadtak, és nagyon jó votl találkozni, beszélgetni, végre megint kicsit többet együtt lenni velük.

  Volt azért, amit elrontottam a nagy szervezésben, elfelejtettem, hogy a komáink várnak minket ebédre a keresztelő előtt. Szerencsére felhívtak délelőtt, így odaértünk időben. Csakhogy addigra mi már Motával és Fannival gofriztunk, amit nagyon nagy kár volt félbeszakítani, Motát így alig láttuk. De legalább láttuk, nagyon csinosak ezek a kismamák, Fanni és Mota is! Lőrinc meg egy édes. És úgy tűnt, mi sem mentünk a kis család agyára a tömeges lerohanással. Azért Oszi alhatott volna többet is az éjszaka...

Az utolsó képen titokban hat unoka látható...