Egy hétvége vendégek nélkül

Emberemlékezet óta nem volt ilyen, hogy egy hétvégén mindannyian itthon, Tihanyban lettünk volna, és egyetlen vendég sem jött. A nyár utolsó hétvégéje, tehát gyorsan körülnéztem még a neten, milyen események, látnivalók vannak elérhető távolságban, és találtam is valamit.
Péntek este Roni a gyerekekkel elképesztő mennyiségű szilvásgombócot rakott össze annak örömére, hogy talált egy új, olcsóbb zöldségest. Reggel a gombócok maradékát gyorsan bedobtuk az utánfutóba, sisakot adtunk Erzsóra és irány a komp.
Erzsó kapott (félig Papiéktól) egy új biciklit, majnem felnőtt méretű kerékkel, háromfokozatú agyváltóval, kis csomagtartóval, rendes világítással, mert mostantól kezdve nem cipeljük gyerekülésben, utánfutóban, hanem saját lábon közlekedik. Nem is volt ezzel semmi gond, Roni és az elektromosbicikli mögé kötöttük a fiúkat az utánfutóban, és nagy fittyekkel feltekertünk az emelkedőn a rév felé, aztán óvatosan le a hosszú lejtőn, és nemsokár a a kompnál voltunk.
Ragyogott a nap, szélcsend volt, mentünk a világba. Tíz után nem sokkal megálltunk a Földvári játszótéren, én pedig elszaladtam a szabadtéri színpadhoz, mert gyerekszínház volt a program. A családot nagy szőlőevésben találtam, de idővel rá lehetett őket venni, hogy menjünk át a színpadhoz némi kézműveskedés reményében.
Egy népmeseszínház-csoport jött, "Kristóf, az óriás" volt az előadás címe. Leültették az első sorba a gyerekeket, Jancsi is közéjük kucorodott, és nagy énekléssel, dobolással kezdetét vette az előadás. Mint kiderült, Szent Kristóf történetét játszották. Kristóf nagy volt és csúnya, féltek tőle a többi gyerekek, nem tudott ugrókötelezni, be is állt a király seregébe katonának. Itt már felszólították a fiúkat a nézők közül a színpadra, álljanak be ők is, hogy legyen sereg. Aztán szükség volt a lányokra is, eljátszani a folyót, meg a szőlőtaposást, amikor pedig Kristóf kereste Jézust, hogy a szolgálatába álljon, Erzsó el is igazította:
-Ott van mennyországban a világűr fölött. Ezzel persze Kristóf nem volt kisegítve, de révészként még Jancsit is átvitte a folyón, mert ő is mindenáron fel akart menni a színpadra, és beállni.
Elég az hozzá, hogy a gyerekek nagyon élvezték az előadást, könyörögtek, hogy nézzük meg a másnapit is, de mindenképpen jöjjünk még gyerekszínházba.
Kigurultunk a strandig, megettük a szilvásgombócot, meg Jancsi egy csomó homokot hozzá, aztán irány a víz! Nagyon jó sekély volt, a partnál a gyerekeknek is csak térd fölé ért, lelkesen játszottak, kivéve Jancsit, aki igazából a lábát sem akarta beledugni. Ragyogott a nap, jó meleg volt, lehetett napozni, szaladgálni, kavicsozni, beszélgetni.

Mikor már indulhatnékunk lett, kisétáltunk a mólóra megnézni a hajókat (bár a gyerekeket leginkább a töltés oldalán fel-le mászkálás izgatta), majd benéztünk a régi vitorlásklubunkba, a Szpariba. Erzsó már a kikötőben kisütötte, hogy ő bizony vitorlázni szeretne. Ronival beszélgettünk egy kört a régi edzőmmel, meg egy-két klubtárssal, nézegették a gyerekeket a benti játszótéren (Erzsó inkább a tornaszerek felé vette az irányt). Megmutattam Erzsónak és Misinek egy "gyerekhajót", benéztünk a műhelybe, felszálltunk a motorosokra, körbejártuk a telepet.
Utána az egyik kikötői halsütőben uzsonnáztunk, Erzsó véres hurkára, Misi lángosra vágyott, így mi, szülők is derekasan jóllaktunk. Tekertünk vissza a kompig, itt pont lemaradtunk az induló hajóról, de nem baj, láttuk, hogy szállnak fel az emberek a következőre. Mint kiderült, ez egy különjárat volt, egy bulihajó, éppen rakták össze a lemezlovasok a hangosítást, próbált valami énekesnő, csak úgy zengett. Erzsónak ez nagyon tetszett, könyörgött, hogy szálljunk át a másik kompra, vagy ha nem lehet, rendezzünk neki a hetedik születésnapjára bulit a Balaton közepén, mert ő úgy szeret bulizni, és nem akar még tíz évet várni, hogy egyedül bulizni mehessen.
Hazafelé a bicikliúton volt egy kis ijedelem, mert egy részen keresztezi az országutat, és elég meredek lejtővel fordul rá. Erzsóval meg is álltunk a Stop-táblánál (Roni addigra átkelt az utánfutóval), majd mondtam neki, hogy mehet, de láttam, hogy jött egy autó, és rászóltam, hogy mégis álljon meg. Addigra Erzsó már elindult, és nem tudott megállni, csak az országút közepén. Az autó persze már messziről észrevett minket és lelassított, de azért Erzsó is érezte, hogy ez veszélyes volt, meg én is elmondtam neki, hogy megállni bizony tudni kell. Mindegy, baj nélkül hazaértünk. Misivel még elmentünk egy órát tekerni, mert ő is akart biciklizni, addig Roni mesét olvasott Erzsónak és Jancsinak. Vacsi után egyiküket sem kellett sokáig altatni.

A mai, vasárnapi napot is lazára vettük. Szépen felsétáltunk a misére, utána találkoztunk a rengeteg tihanyi ismerőssel, akiket egész nyáron nem láttunk, megkaptuk a vasárnapi fagyit, volt idő ebéd előtt gyurmázni, Jancsi kavarhatott az udvaron. Csendespihenőben kimentem slackline-ozni (ez az új sportunk, egy két fa között kifeszített hevederen tanulunk egyensúlyozni Ronival, mint a kötéltáncosok), aztán délután kijött Roni is a gyerekekkel. Sütött a nap, de már nem volt annyi vendég a parkban, mint nyáron. Friss kenyér készült vacsorára, alig maradt belőle.

Hát ilyen egy ritka hétvége vendégek nélkül.

A jóakarat és a jutalma

  Tegnap este csörgött a telefon, Angi volt, kedves unokatestvérünk, eredendően Andrisé, de már én is örülhetek neki ugyanúgy. :) Szóval nagyon örültünk, és boldogan mentünk segíteni neki, ugyanid épp kikötött Tihany partjainál egy hajónyi francia és kanadai fiatallal. Közülük az egyik lány lett beteg, senki nem kapta el tőle, de nem tudott kilábalni. Kezdtek tanácstalanok lenni, hogy mi lehet a baj, főleg lelki megnyugvást kerestek, amikor megkérdezták, meg tudnám-e vizsgálni. Persze én meg szeretek orvoskodni, és egy tapasztalatlan orvos is jobb, mint a semmi, pláne éjjel a Balatonon.
   A vizsgálat félig sikerült csak, a vérnyomásmérőm pont feladta, és felpumpálás nélkül is 280 Hgmm-t mutatott. Azért tanácsokkal és némi tüneti kezeléssel el tudtam látni a másnapi patika-nyitásig.

   Ma délután ultrahangra mentünk, meglesni a növekedőt, teszi a dolgát szépen, már 100 gr körül van, és gyönyörűen rúgkapál. Kézujjait, lábujjait megszámoltuk, betegségre utaló jelet nem találtunk, és nagyon jó volt a hangulat - megérte a veszprémi idegeskedős sorbanállós vizsgálat helyett a magánutat választani. A választás nem a mi kezünkben volt ugyan, hanem annak a következménye, hogy még mindig nem érkezett visszajelzés a GYES-kérelmem elfogadásáról, de erre a vizsgálatra fontos volt elmenni. Azóta a kérelmet is elfogadták végre, elvileg innentől él a társadalombiztosításom. Alig kellett hozzá 7 hónap...
Nagyon jó volt, hogy Andris is el tudott jönni, ő fogta végig Jancsit, látott mindent, amit a babából látni lehetett. Utána pedig együtt ebédeltünk, én bevásároltam, és tekertem haza Jancsival az utánfutóban.

  Estére pedig megbetegedtem, és bár eddig senki nem kapta el a leánytól a kórt, sajnos ez pont olyasminek tűnik. Remélem, nekem nem tart majd 5-6 napig, mint neki, hanem holnapra már kutya bajom sem lesz. Ennyit igazán megérdemelnék...

Eladtuk az autót

Annyi minden történt velünk, már egy hónapja nem írtunk semmit, majd talán utolérjük magunkat a napokban.
Arról akartam írni, hogy lassan két hete megváltunk hőn szeretett autónktól. Két és fél évvel ezelőtt, Bécsbe indulván, gyakorlatilag az ottani első fizetésünkből vettük. Bécsben a napi óvodajárat volt a dolga, sokszor a kanyargós Höhenstraßén, hajnali ködben, eleinte csak két gyereküléssel. Rengeteget jártam vele onnan Tihanyba, szerintem vezető nélkül is eljárna már a Grinzing-Győr-Zirc-Veszprém-Tihany útvonalon. Az USB-s magnó számtalan Terry Pratchett hangoskönyvet, kilencvenes évekbeli szánalmas slágert és kőkemény svéd rockot duruzsolt, a kis motor röpítette a fapados, könnyű kasznit, csuklóból mentek a sebességváltások a szerpentinen.

Kétszer jártunk vele Horvátországban, egy nagy utunk volt Páttyal és Fannival a Bodeni-tóra, majd Svájcon át Ticinoba Gyurka bácsihoz. Szóval nagyon szerettük. Szerettem rendben tartani, Bécsben nem egy oviba vivős reggel folytatódott aztán a benzinkútban, hogy egy ragyogóra mosott és kiporszívózott autó várta Ronit ovi után a parkolóban.

Miért adtuk el?
Mert kinőttük. Három gyerekülés még szépen elfért a hátsó ülésen, de hova raknánk a negyediket?
Mert nem akarunk egy közalkalmazotti fizetésből autót fenntartani, egyáltalán. Túl sok jó dologról kéne lemondani miatta.
És egy kicsit azért is, mert szeretnénk hinni abban, hogy lehetséges ma Magyarországon, vidéken egy kis családnak autó nélkül élni. Valahogy muszáj lesz a világnak lejönni a kőolajról, a magunk részéről megpróbáljuk megtenni, amit lehet.

Jó barátoktól vettük, jó barátoknak is adtuk el.