Erzsó vára

Ezt a várat Erzsó az óvodában rajzolta, egy ideig kint is volt a falon, és sajnos onnan mindig kicsit gyűrötten keverednek elő a képek... Gondatlan hazaszállítás eredményeképp, és mert Erzsó is, Misi is szereti apróra összehajtogatni a műveit.

Erzsó elmondta, hogy a függönyöket és a virágokat az ablakpárkányra Czirmos nagymamától tanulta. A szőlő a jele, de amúgy is szép, ha felfut a várra, Grinzingben is volt olyan ház. (Az, amelyik elég öreg volt már, hogy levelei nőjenek. Mint pl. a miénk.) A zászlók pedig természetesen magyar, osztrák és európai. És ebbe a várba csak ő mehet be, a testvérei biztos, hogy nem, még a Papa és én is csak akkor, amikor meghív, hogy megmutassa.
A TÜM-ről még meg kell kérdeznem... 
Íme:

még ennivalókról

Az elmúlt hét nagyon sürgős-forgós volt, és hirtelen készült ételkölteményekben nem volt hiány, Roni csak a jéghegy csúcsát írta meg az előző bejegyzésben. Már a vasárnapi vendégeinkről is úgy tudtuk, hogy csak uzsonnára jönnek, de (egyébként nagyon helyesen) már délelőtt megérkeztek, így Roni pillanatok alatt paradicsomos-sajtos csirkéket sütött, el is fogytak mind egy falásra. De hétfőn aztán megérkezett egy lengyel kollégám, akivel még Bécsben dolgoztunk együtt. Az intézeti vendégházban volt a szállása, és mivel programozó, főleg este van ébren. Ebéd után érkezett, este kedvesen kérdezte, hogy hol lehet a környéken valamit enni, én meg próbáltam utánanézni, hogy Tihany számos vendéglője közül melyik van nyitva egy novemberi hétfő estén. Egyik sem!
Így aztán küldtem egy SMS-t Roninak (este hat körül, a gyerekek épp megették az utolsó darab kenyeret is), hogy ne készüljön semmi különössel, de szeretném ha a kollégának is tudna vacsorát adni. Amikor aztán fél tíz körül végeztünk a munkával és áthoztam, hogy még együnk valamit, bíztató illatok vártak már az udvaron: Roni még akkor este sütött egy nagy kosár friss brióst, azt tette ki az udvarra, hogy ehető hőmérsékletre hűljenek. A briós tomboló sikert aratott, a kolléga kérdezgetett a munkáról, a családról, Tihanyról.
-So you have a peaceful and happy life here. - foglalta össze a benyomásait.

Másnap még egy szakdolgozóm is beugrott konzultálni, és már reggel megkértem Ronit, hogy hadd ebédeltessem meg a társaságot, úgyhogy munkaebéd volt nálunk, (amin persze Jancsi is részt vett), gyömbéres sütőtök-krémleves, meg szilvás túrósgombóc.
Ez után a csütörtök esti névnapi rántotthús meg a nyeles csokigolyók már szinte fel sem tűntek.

Misivel elbicikliztünk a sajkodi horgászkikötőig, amig Jancsi és a lányok csendespihenőztek.

Egyébként a következő hetem izgalmas lesz, pénteken egy cikkleadási határidő vár rám, egy olyan munkával készülünk, ami az egész bécsi két évemet foglalja össze, ennek megfelelően hosszú lesz, nem csak elolvasni, hanem megírni is.
Számolom a napokat, összegyűlt a szabadságom, már csak december ötödikéig dolgozom, onnantól egy hónap "pihenés".

Képekben - Erzsó névnapja, gyereknap, Jancsi tüsin, hálózsák

  Nem volt időm mindent megírni, hát csak röviden...

A gyereknapot Andris tartotta, és olyan volt, hogy az asztalt beborította papírral, rajta pedig rajzolt sínek vezettek egyikünktől a másikunkig, amin Duplo-kockákat küldtünk egymásnak egy-egy mondat kíséretében. Főleg köszönömök, bocsánatkérések, kedvességek hangzottak el. A kockákat mindenki berakta a közös építménybe, rengeteg erkélye lett.

Erzsó névnapját a gyereknap után ünnepeltük, és mivel rántott húst kért, előbb fürödtek, hogy azalatt elkészüljek. Így kicsit pizsama-party-hangulat volt, de nagyon örült mindennek. Torta helyett nyeles pop cakekészült, jó sok, ezútal fehér, marcipános belsejű feketecsoki borítással és fehércsokis borítású csokis-bailey's-es közepű is. A kóla a kismamák alacsony vérnyomását hivatott kiegyensúlyozni.

 Ez már másnap volt, Misi pusztítja az ünnepi pop cake-maradékot. Erzsó ekkor szertornázni volt. A tanárnő hozta haza - minden edzés után hozza autóval, nagyon kedves tőle - és a gyerekek szaladtak utána, hogy vigyen kóstolót.

 Szombaton Jancsi megszabadult a fülmögötti pamacsaitól, Andris szokásos kérésére egyenletesen nagyon rövid lett a haja. Élvezte a gépi nyírást, még huncutabb lett tőle.

 Én pedig ezzel töltöttem a szombat délutánt-estét, Jancsi kinőtte a lábkilógatós hálózsákját, varrtam neki újat. Nem volt könnyű, mert a bélésanyagból a textilárus néni véletlenül 90 centi helyett csak 60-at adott, így szabási maradékokból, és Matyi dinós anyagából kellett kipótolnom a hiányzó részt. A bélésanyagot meg túl vastagnak éreztem, így lapjával kettéválasztottam, az is kicsit időigényes volt.  Az eredménnyel mindenki elégedett, eddig csak Misi próbálta fel, de Jancsi is lelkesen huhog, mutogatja a baglyokat. A külseje puha polár-anyag, a belseje pamut.

Garda-fesztivál - pénzkérdés

   Szombat délelőtt szabadságon voltam, Andris átvitte a három gyereket Szemesre elpakolni, lezárni a házat. Ott találkoztak Jankó papival, pár óra alatt eltették a hajót, rendbehozták télire a sövényt, beszélgettek, elintézték, amit kellett. Én ezalatt itthon takarítottam békén, pihentem egy kicsit.

   Amikor hazaértek, és kicsit megpihentek, felsétáltunk a Visszhang-dombra a Garda-fesztiválra. A halakat már délelőtt kifogták, volt nagy felvonulás, néha áthallatszott a zenén, amit én idebent hallgattam. Így késő délutánra már inkább vásáros hangulat volt, a halsütésből egy nagy hamuval fedett folt maradt, persze bármilyen halat meg lehetett vásárolni frissen sütve a sátras sütödékben.
   A vásárra számítottunk, és mivel az előző héten Márton-napi nagyvásárban jártunk Szombathelyen (a nagymise és a templomi látogatóközpont megtekintése közötti órácskában), erről előre egyeztettünk a gyerekekkel. Múlt héten választhattak vásárfiát, most hozhatja ki-ki a saját kis pénzét, és vehet belőle, ha erre akarja szánni. Mi vesszük a vacsorát, de ajándékot maguknak vehetnek. Erzsó taktkázni próbált talán, mindenesetre otthon hagyta a pénzét, és már fölfelé egyezkedett, hogy akkor ő hogyan kaphat valamit. Végül megállapodtunk, hogy kölcsönadunk neki, tudtuk, hogy nagyjából mennyi pénze lehet, a batáta-szüreten keresett valamennyit, a fogtündér is pénzmagot hagyott a pohár alatt (már kétszer), egyszer talált egy százast az utcán, és ami aprópénzt - bevásárlókocsiba való huszast - én széthagyok a lakásban, az végül valamelyik gyerek gyüjteményében szokott kikötni. Ez persze szabálytalan, de néha szemet húnyunk.

   A vásár maga olyan volt, mint mindig, zsúfoltság, rengeteg ember, egy soron az édességek, játékok, kézműves áruk, a dombon főleg étel-ital, és a nagysátorban színpad. Az óvoda udvarát is megnyitották, így az ovis játszóteret használhatták most is a gyerekek, és bár midnen nap ott vannak, ez bizonyult a legérdekesebbnek. Amikor már megvoltak a vásárfiák, persze.
   Mindkét pénzzel rendelkező gyerek a héliumos lufikat nézte ki magának, hatalmas, csillogó fémes fóliából készült egyszarvú és Angry bird volt a vágyuk. Az árak viszont nem hozzájuk voltak szabva, le kellett mondaniuk róla. Erzsó ezután kinézett magának egy felnőtt-tenyérnyi szív alakú nyalókát, de aztán belátta, hogy ennyit nem tudna megenni, és megvásárolt egy gyerek-tenyérnyit. 500 Ft-ért. Ezt azután végig szorongatta, megenni csak hazafelé szerette volna.
   Misi a játékos standnál beleszeretett egy kisautóba, de az is túl drága volt. Leguggoltam mellé, és hosszan latolgattuk, hogy mást keressen az asztalon, vagy kivárja a tavaszi Kecskeköröm-fesztivált, a bácsi ígérte, hogy itt lesz akkor is. Addig még tudnánk neki olyan házimunkát adni, amivel kereshet pénzt, mint a batáta-szedéssel. Ritka az ilyen, nem szoktunk fizetni a segítségért, a zsebpénzhez kicsik még, de ha még pár száz forint hiányzik, akkor kitalálunk valamit. Közben észrevettem egy kis biciklit, ami belefért a keretbe, cserélhető kerekei, fémből készült csavarhúzói, kis U-zárja volt. Végül Misi elégedetten ezt választotta, és ő sem adta ki a kezéből, míg haza nem értünk - kivéve, amikor maga előtt lecsúsztatta a csúszdán, vagy feldobta a játszótér háztetejére, hogy a lányok ne érjék el. Én pedig úgy éreztem, szép munka volt, hogy ezt a döntést meg tudta hozni, én pedig kivárni, sokkal jobb, mintha hozzáadtam volna azt a kis hiányzó részt.

   Hazafelé Erzsó elkezdte enni a nyalókát. Nem volt finom. Még rendesen édes sem, bár lehet, hogy az a vattacukor miatt volt. És zokogni kezdett, hogy most a pénze oda, a nyalóka nem finom, de ha az is lenne, elfogy, és nem marad belőle semmi, a pénz meg milyen nagyon fontos volt neki. Nem akart megvígasztalódni, nem érdekelte, hogy még így is megmaradt a kétharmada a pénzének. És legfőképpen nem akarta megadni nekünk, amivel fönt kisegítettük. Jöttek az érvek, hogy nekünk sokkal több pénzünk van, meg se kottyan az az 500-as, míg neki milyen kevés. De a lényeg a nagy-nagy csalódottság volt, és a bánat. De ha Misivel végigjátszottuk, most Erzsóval sem volt más választásunk, zokogva-szipogva adta meg végül a pénzt, és este azt imádkozta, hogy azt álmodja majd, hogy a Mennyországban van, és a világ összes pénze az övé.
   Másnap már száraz szemmel mesélte el a hozzánk látogató Fegyinek és Zsófinak, hogyan járt.

   A Garda-fesztivál másik nagy eseménye az volt, hogy Andris egy finom forralt bor után a sötétben végigegyensúlyozott az óvoda feljárójának korlátján. És leesett. Az oldalára. Azzal szaladt vissza hozzám, hogy nem kap levegőt, amit nagynehezen sikerült kivennem abból a hörgésből, amit beszéd címén előadott. Ráadásul nem szólt előre, hogy mire készül, így én sem tudtam, mi lehet a baj, azt hittem, félrenyelt valamit. Végül csak rájöttem, és lefektettem, jól kinyújtottam a füvön, akkor kicsit jobb lett a helyzet, mire egy másik kisgyerekes orvos odaért, Andris már mosolygott, és haza tudott sétálni. Az éjszakát azzal töltöttem, hogy amikor már túl rég nem vett levegőt, megsimogattam a tenyerét. Kb. három légvétel után háromszor kihagyta, elég ijesztő volt. De megvizsgáltam, ráhallgattam, semmi jelét nem mutatta légmellnek, vagy egyéb komoly sérülésnek, bordatörés esélyes, de a fájdalomcsillapításon és a pihentetésen kívül azzal nincs teendő, elmozdulva biztos nincs. Azóta valamivel jobban van, bár elaludnia nehéz, ha nem fekhet a megszokott oldalán.
   Két hét múlva Parkour-találkozó a bécsiekkel Budapesten, addigra fájdalommentessé kell varázsolnom. 

Biciklitúra kettesben

Már régóta terveztük, hogy ősszel is megyünk biciklitúrázni, de annyi minden történt, hogy már szinte le is mondtunk róla. Pedig Erzsónak be volt ígérve, hogy a saját biciklijén mehet, és mi is nagyon vártuk már, hogy csak két gyereket kelljen húznunk-cipelnünk és ne hármat. Aztán egyszer az oviból hazafelé Misi kikottyantotta, hogy ő nem annyira szeretne már az ősszel túrázni menni, Erzsó  viszont lelkes volt, mint mindig. Ennyiben maradt a dolog, ahogy egyre hidegebb lett, egyre kevésbé látszott megvalósulni ez a terv.
Múlt héten viszont (talán még Konstanz eredményeként) nagyon fáradtan és kedvetlenül jöttem haza valamelyik este, Ronival tervezgettük a hétvégét, semmihez nem volt kedvem, és végül azt találtuk ki, hogy Erzsóval még elmehetnék két napra. Gyorsan besurrantunk a kislányhoz, aki még nem aludt, megkérdeztem, hogy akar-e biciklitúrázni kettesben. Majdnem a nyakamba ugrott.
Úgyhogy Roni szállást foglalt, én átnéztem a régi túrázós biciklimet, ami nem elektromos, nem országúti és nem tandem; útvonalat terveztem, szerszámokat válogattam, tanakodtam a térkép fölött. Erzsó Szemesre oda-vissza egy nap alatt már megbízhatóan el tud tekerni, vagyis egy nap alatt harmincöt-negyven kilométer fér be neki. Ez két nap alatt pont elég ahhoz, hogy a Balaton keleti medencéjét megkerüljük.

Nem akartuk hajnalban kelteni őket, megreggeliztünk békében, Roni rettenetesen felöltöztette Erzsót (polárpulcsi, kabát, leggings a nadrág alá, kötött sapka a sisak alá) és végül fél tíz tájban kigördültünk a kapun a komp felé. Erzsó ment elöl, ismerte jól az utat, én a bicikliutakon mellette tekertem, egyébként mögötte. A komp persze éppen elment, majdnem egy óra volt a következőig, ezt a játszótéren kellett tölteni.
Aztán büszkén letekertünk a kompról, és elindultunk, de nem Szemes és nem Földvár felé, hanem az ismeretlenbe. Ragyogott a nap, nem fújt a szél, Erzsó a kis agyváltós biciklijén felnőttként is egészen élvezhető tempót ment.

Először Zamárdinál álltunk meg, ahol kikanyarodtunk a parti sétányra. A kihalt strandon mentünk végig, nézegettünk hátrafelé a tihanyi templom és félsziget felé. Egyre melegebb lett, lekerültek a kabátok, bekanyarodtunk Siófokra. A főtéren a víztorony alatt megálltunk, megettük a szendvicseket (Roni gondosan feliratozva csomagolta őket nekünk), végignéztük sorban a szobrokat.

 Elgurultunk a kikötőig megnézni, hogyan folyik ki a víz a Balatonból. Most nagyon folyik, a kikötőben szinte haladni látszanak a személyhajók a sodrás miatt, és így is majdnem víz alatt van a móló. Erzsónak nagyon tetszett, hogy télire az összes hajó összegyűlik, és itt alszanak Siófokon. Rákanyarodtunk megint a bicikliútra. Az autók nagyon kedvesek voltak, mindenütt elsőbbséget adtak a kicsi lánynak, aki csak tekert, tekert kitartóan. Kiértünk Siófokról, végigmentünk a hosszú utcán Szabadi, majd Világos felé. Autók nem nagyon voltak itt, mehettünk egymás mellett, lehetett beszélgetni.

Világosnál a vasútállomás előtt az út meredeken megy fel a löszfal tetejére. Itt Erzsó egy darabig derekasan tekert legkisebb fokozatban, aztán meg kellett állnunk, hogy fel tudja tolni a biciklijét. Fönt megálltunk, előkerült a marcipános csoki, látszott, hogy őkelme meg volt azért szeppenve. De a fal tetején is nagyon szép az út, ott is vannak szobrok, és látszana az egész Balaton, ha nem lenne olyan őszi, ködös idő. Ez egy kedvenc részem, még a régi Balaton Szupermarathon utolsó napjának volt itt egy frissítőállomása.

Gurultunk tovább, szépen fogytak a kilométerek az útjelző táblákon. Pici nyaralók előtt óriási, külföldi rendszámos autók, rengeteg építkezés, felújítás, itt-ott egy-egy kertészkedő bácsi vagy néni öreg házak körül. Kicsit izgultam az Aliga és Kenese közötti szakasztól, a futóversenyen annak idején kétszer vitt föl és le az út meredeken a löszfalra, de a bicikliút szerencsére kíméletesebb: az aligai körforgalom után egy hosszan emelkedő utca visz át a parttól távolabb Kenesére. Erzsó keményen pedálozott fölfelé, aztán egyre határozottabban panaszolta, hogy nem látszik az emelkedő vége. Többször is megerősítettem, hogy lesz marcipános csoki, ha felérünk. Fel is értünk megállás nélkül, innen már szinte csak gurulni kellett Keneséig. Kis bolyongás után meglett a szállásunk is, egy meglehetősen puccos wellness-szálloda. Ilyenkor ősszel a kis helyek már nincsenek nyitva, Roni ezt foglalta nekünk, nem bántuk.
A recepciós kisasszony egyből adott Erzsónak egy golyóstollat, ettől ő teljesen el volt ragadtatva. Délután négy felé járt az idő, még volt két óránk vacsoráig, fürdőruhát húztam rá, és irány a medence!
Lehullott róla minden fáradtság, pancsolt önfeledten, utána még egy fél órára bekéredzkedett a csúzdás-labdás-mászókás játszótérszobába, fejjel lefelé háton fekve csúszkált le a lépcsőjén, majd szépen megvacsorázott velem.
Nagyot aludtunk.
Másnap korán ébredtünk mind a ketten, negyed nyolckor már reggeliztünk, röpke húsz perc alatt simán befontam a haját, és a reggeli ködben továbbindultunk Fűzfő felé. Erre a napra a nyári bobpálya meglátogatása volt kitűzve. Ehhez ismét emelkedőt kellett mászni, és marcipános csokit enni, de panaszkodás nem volt. A pálya szerencsére működött, Erzsó lelkesen sikoltozott a kanyarokban meg a bukkanókon, elmesélte a pénztáros srácnak a túra egész addigi történetét, és egy kis játszóterezés után hajlandó volt továbbindulni hazafelé.

Fűzfő után újabb emelkedő a 71-es út mentén, aztán hosszú gurulás Almádiig. Itt ismét egy játszótér állta utunkat. Fél órát engedélyeztem, vicces volt látni, ahogy a forgalomra figyelő és kilométereken át nagy komolyan tekerő leányka egy pillanat alatt visszavedlik hatévessé, és másik kislány nem lévén velem játszik tündérkastélyosat a játszótér házikóin.
Az Almádi móló és az állomás között egy óriási park van, ahol egy szabadtéri szoborkiállítást rendeztek be. Elsősorban modern és absztrakt szobrok voltak, ilyen címekkel, mint pl. "a létezés dialógusa", de Erzsóval végignéztük az összeset, kicsit beszélgettünk róluk. A legjobban azok tetszettek neki, amiket forgatni meg mozgatni lehetett. Elég fáradtkámnak látszott, de azért tekertünk tovább, kipipáltuk Káptalanfüredet (amit Tihanyban valamiért Süketfürednek hívtak az én gyerekkoromban, és ennek Erzsó minden alkalommal örül), aztán Alsóörs felé már egyre többször kérdezgette, hogy mennyit megyünk ma még. Aztán később nagy csönd lett, de mellette tekerve láttam, hogy össze van szorítva a szája és bizony kezdenek könnyesre fordulni a nagy kék szemek. De tekert tovább, rendületlenül. Alsóörs után eszembe jutott, hogy van még két szendvicsünk, talán csak az a baj, hogy ebédidő van. Megálltunk, Erzsó berámolta az egyiket, utána valamivel lelkesebben tekert tovább.

Még mindig sűrű köd volt, az autók is csak lassan mertek menni. Azt terveztem, hogy Füreden eszünk valami halsütőben, vagy felmerült egy hely Csopakon is, de ahhoz be kellett volna vállalni egy kitérőt és egy extra emelkedőt. Nem baj, Erzsó Csopakot választotta, marcipános csoki reményében. Amikor már a csárda udvarán álltunk, csokimajszolás közben megjegyezte, hogy ez nem is volt marcipános emelkedő, ezen bármikor simán felmegy. Elcsíptünk egy kétszemélyes asztalt (mint kiderült, előtte és utána sorban álltak a vendégek, de pont szerencsénk volt), kaptunk két nagy meleg mézes teát, rettenetesen jól laktam, mert nem voltak hajlandóak fél adag levest adni Erzsónak. Minden nagyon finom volt, a nap is kisütött, meg matricás színező-foglalkoztató füzet is került az asztalra. Erzsó még mindig aggódva kérdezte, hogy mennyit megyünk még. Elmutogattam neki a tányérja szélén: ha itt a rántott hús csücskénél van Tihany, és mi elindultunk erre a ketchup felé, a majonéznél volt Kenese, ott annál a hosszú sült krumplinál boboztunk és most itt vagyunk a rántott hús másik csücskénél, akkor mennyi van még hátra? Látványosan felderült az arca.
A Csopak és Füred közötti emelkedőtől én kicsit tartottam, ő vissza se kapcsolt, csak tekert, tekert. A füredi sétányon úgy ment végig, hogy senki meg nem mondta volna, hogy kétszer negyven kilométer van a lábaiban. Füred után felkapcsoltam az ő dinamóját is, hogy jobban lehessen látni az újra sűrűsödő ködben. Elhagytuk a hajógyárat, átmentünk az ismerős hidakon, rákanyarodtunk a bicikliútra, innen már pontosan tudta, hogy mennyi van hátra. Sötétedésre pont hazaértünk, Erzsó első szava Ronihoz az volt, hogy "kaptam egy tollat a szállodában!".

Alig várom a következő biciklitúrát.