Hétköznapi búsongások és örömök

    Mostanában nem sok kedvem volt írni. Azt hiszem, én is azok közé tartozom, akik nagyon szeretnének mindent jól csinálni, a körülöttük élőket nagyon boldoggá tenni, közben frissnek és mosolygósnak maradni. Ez persze nem megy mindig. Nem is kell, ez rendben is van. De amikor túl sok a küzdelem, amikor nincs erőm szembenézni az életemmel úgy egészében, akkor valahogy a blog-írás elmaradozik.
   Azzal kezdődött, hogy a blogolvasó dédszülők fogyatkozni kezdtek. Pedig vannak még, akik várják, hogy írjunk!
   Aztán sorban begyűrűztek a gondok-bajok, amik egyenként még csak-csak elviselhetőek, de egyszerre, egy évben nekem kicsit sok a próbából. Papácska betegsége, ami sajnos egyre több aggodalmat és szívfájdalmat okoz. A babácska elvesztése, amin nagyjából túl vagyunk már, de néha elszoruló szívet, és visszatéregető hiányérzetet hagyott azért. A gyerekek iskolai, óvodai nehézségei, amiket olyan nehéz nekem szó nélkül nézni. Ebben sokat segít az Édesanyák imái, ahol együtt imádkozunk a gyermekeinkért. Sokat foglalkoztat a saját "hogyan tovább" témaköröm, amiben teszek ugyan lépéseket, de olyan messze van még, hogy ebből igazi pénzkeresés legyen. Andris nehéz időszakai is kemények tudnak lenni, és sajnos magamtól simán belepörgök a szokásos reakcióimba, ami nem sok jóra vezet - viszont végre kitaláltunk más utakat is, amiket ki lehet majd próbálni, bár inkább eltekintenék a lehetőségtől, inkább legyen jól Andris is. Aztán pénzügyek, Andris pályázatai, bizonytalanságok. És nem utolsó sorban itt vagyok én is, a saját törengéseimmel, bénázásaimmal, lelkiismeretfurdalásaimmal. Szóval csak a mindennapok, de kicsit sok volt.

   Pedig közben nagyon izgalmas dolgok történnek! Andris már másfél hónapja félállásban a dán Aarhus Egyetem alkalmazottja, megvolt az első kéthetes távolléte is, és azóta tapasztalgatjuk, hogy is működik ez a félállásos élet. Mert a másik felében van pár óra tihanyi munka, nem is tartjuk nagyon szigorúan a munkaórákat (vagyis igazából sokkal több órában dolgozik, mint napi 4), de azért sokkal több a szabadság így is. Amiből én is kapok. Délelőtti beszélgetéseket, hosszúlistás bevásárlásokat, amiket ráadásul Andris szívesen végez el gyerekekkel körülvéve is, így szabad órákat is kaptam. Eleve feszültségmentesebb minden nap, ha nem kell számolgatni, hogy ha elmegy reggel sétálni, akkor hánykor jöhet ki este az intézetből.
  Én is többet vagyok távol, heti kétszer járok rúd-edzésre Veszprémbe, az egyik előtt van egy óra Anyák imája, a másik után egy óra nyújtás. Ez Jancsinak egy kicsit sok. De talán ez is könnyebbé válik, mert Jancsinak találtam végre egy kedves logopédust, aki délelőtt tud foglalkozni vele. Aznap nem megy oviba, kicsit több Mama-idő jut. Amúgy szépen fejlődünk, én a rúdon, Jancsi a beszédben.
   Múlt héten megtartottam életem első rúdóráját! Egy tanítványom van, aki az itthoni rudamon ügyesedik, miközben a gyerekeink (Oszi, és az ő még kisebb kisfia), a gyerekszobában békésen játszanak. Vagy szaladgálnak körülöttünk. Körbetáncolhatjuk őket, amikor belekapaszkodnak a rúdba.

  Misi szeretne visszatérni a judohoz, és Erzsó nagyon-nagyon szeretne vele tartani! Pénteken voltak is edzésen, sőt még Andris is beállt a felnőttek közé. Én kicsit aggódom, hogy túl sok lesz így a különóra, de kitapasztaljuk. Egyelőre mindenki élvezi, de így tényleg nagyon kevés szabadidő marad a hétköznap délutánokban. Misi időközönként felveti, hogy nem akar trombitálni, leginkább a szolfézs miatt, mert azt nem szereti, és az is heti két alkalom. De máskor akkora örömmel zenél, hogy még erőltetem kicsit. Év elején azt beszéltük meg, hogy a hangszert egy évre vállalják, év közben nem hagyhatja abba. Év végén pedig reményeim szerint nem fogja akarni abbahagyni.

  Nagyon szeretem az estéinket. Amikor itthon vagyok, együtt tesszük le a kicsiket imával, énekléssel. A nagyok még egy félórát olvashatnak, de aztán vége a napnak nekik is. Sokszor csak akkor érek haza rúdról, amikor Andris a nagyokkal imádkozik. Olyan hálás vagyok ezekért a pillanatokért, olyan jó, hogy leül velük, beszélgetnek, imádkoznak!
Aztán még van időnk egymásra, vagy magunkra, vagy nagyon ügyeskedve mindkettőre... 

  Sokszor csak este veszem észre, hogy aránytalanul nagyon elfáradtam. Ez főleg azért van, mert annyit jár a fejem Papácska körül egész nap. Nehéz így távolról nézni úgy, hogy nem tudok odamenni, és segíteni. Vagy ha segíteni én sem tudnék, legalább velük lenni. Legalább mellette ülni. Aztán, amikor ott vagyok, akkor sem ülök ott mellette, hanem gyerekezem és beszélgetek. Nehéz ez az egész.

Én pedig igyekszem ezt mind megélni, engedni, hogy érezzem az örömöt is, a fájdalmat is. Próbálok időt adni magamnak. Nagyon sokáig próbáltam csak a jó dolgokat átélni, és tudomást sem venni a nehézségekről. De így nem tudtam őket teljesen magam mögött hagyni, régesrégi fájdalmak emlékeit hordozom. Azt remélem, hogy ha most megengedem magamnak, hogy elérjenek hozzám a bánataim is, akkor ahogy jönnek, tovább is mennek majd.

  

Márton-nap minden mennyiségben

A legjobb dolgokról továbbra sem készül fénykép.
Mint sokan tudjátok, Roni tavasz óta tánc- és kreatív terapeuta képzésre jár, ami havonta egy hétvégét vesz igénybe, ilyenkor rám maradnak a gyerekek (mind). Én igyekszem elkerülni, hogy egyedül maradjak velük, már csak a főzést elkerülendő is: sokszor Mamáék jönnek segíteni, de az utóbbi időben az volt a gyakorlat, hogy ezeket a hétvégéket mindig másik barátainknál töltöttük, amit a gyerekek voltaképpen szerettek is. Ezek a barátok persze általában Budapest vonzáskörében vannak, tehát az a szokás, hogy Ronit szombat hajnalban felteszem a vonatra, aztán délelőtt felautózunk Pestre, ott töltjük a hétvégét, vasárnap délután ötkor pedig Roni beszáll az autóba, és indulunk haza. Egy Budapest-Tihany út pont jó szokott lenni arra, hogy elmesélje, mit tanult, mit táncolt, min gondolkodott.
Ezen a hétvégén bátrabb (és lustább) voltam: abban maradtunk, hogy nem megyünk senkihez vendégségbe, hanem otthon maradok a gyerekekkel, hadd játsszanak, hadd pihenjenek. Roni ráadásul már péntek este elutazott, úgyhogy egy nagyon (nagyon nagyon) rohanós munkanap után hazajöttem, ő összepakolt, és mindenkit bezsúfoltunk az autóba, hogy kivigyük az állomásra. Ronit négy gyönyörű gyerek és egy kicsit megszeppent férj integette el, amikor felllibegett a Bzmot-ra, és az elcsattogott vele Székesfehérvár felé. Sötét volt már, de még vacsora előtt volt egy kis idő (Roni utolsó erejével kakaós csigát sütött nekünk kenyér helyett), úgyhogy ha már autóban voltunk, lementünk a gyerekek kedvenc játszóterére Füreden, az úgynevezett "űrhajókörhintásra". Mi voltunk az egyetlen társaság a játszón, viszont megismertük a parkolóban Misi legjobb barátja szüleinek autóját. Ők a közeli óvodában voltak lampionpartizni, és amikor már pont hazafelé indultak volna, a gyerekek persze megismerték egymást a sötétben, úgyhogy maradtak még kicsit velünk játszani meg beszélgetni. A két tepsi kakaós csiga otthon aztán eltűnt a gyerekszájakban, mindenki szépen megfürdött, és nagy diavetítős esti mesét tartottunk. Erzsó és Misi olvasták fel a kicsiknek Bogyó és Babócát úgy, hogy a fiúszerepeket Misi, a lányokat pedig Erzsó mondta, én voltam a mesélő. Huh, végre ágyba kerültek, még kicsit dolgozgattam az éjszakába, aztán kidőltem én is.
Ma reggel szerencsére a gyerekek előtt keltem (nagyon rosszkedvű tudok lenni, ha ők ébresztenek fel), így volt időm kicsit tornázni, mielőtt Oszi bejelentette, hogy reggel van. Pizsamában reggeliztek, micsoda engedékenység, nem? Összedobtunk egy gyümölcssalátát, hogy legyen valami érdekes is, aztán nagyjából békén megihattam a szokásos szombat reggeli gyömbérteámat, amíg ők játszottak. Lerámoltuk az asztalt, mert elvileg Márton-napi lámpásokat akartunk csinálni, de ehhez elő akartam keresni a romantika kedvéért a régi kinyitós fém öngyújtómat. Nem találtam, úgyhogy kipakoltam az egész csakazénfiókomat (bizony, ilyenem is van már!), amiből az lett, hogy végig kellett mutogatnom a gyerekeknek az összes első világháborús emléket, ami a katonatiszt dédapámtól ránk maradt. Máskor is látták már a régi kendőket, cigarettatárcákat, kitüntetéses fekete-fehér fotókat, kicsi érméket, de most nagyon sokáig nézegették, forgatták, és beszélgettünk róla. Misi sokszor elmondta, hogy ő is akar ilyen kincseket, és aztán nagyon meglepődött, amikor mondtam, hogy ez egyszer mind az övék lesz.
Meglett az öngyújtó, meggyulladtak a mécsesek, előkerültek a színes papírok, meg a befőttes üvegek. Erzsó olyan lámpást akart, amihez egy fehér papírra viaszt kell csepegtetni, hogy átlátszóbb részek legyenek rajta. Ebből nagy gyertyázás meg pacázás lett, de elkészültek a lámpások, még én is rittyentettem egyet egy régi evőeszköztartóból, meg színes papírból. Ebédidő, túróscsusza!
Erzsó egyedül megfőzte a tésztát, Misi felvágta a szalonnát, Jancsi és Oszi összekeverték a túrót a tejföllel, én megterítettem, mindenki belakmározott, a kicsik mentek aludni.
Lepakoltam, felhívtam Motát, mert emlékeztem, hogy neki volt egy gyors túrótorta receptje, amit talán még Dániából hozott és sütit akartunk vinni a Márton-napi vígasságba. A recept átjött e-mailben, Erzsó összerakta és begyúrta a tésztáját, Misi és a habverő megcsinálták a krémet. Kézről kézre járt a konyhamérleg, profi módon tudnak tárázni, bemérni, kimérni, nekem csak a mennyiségeket kellett mondanom. Huss, bement a sütőbe a torta a szívecske alakú tortaformában, amikor előbukkant két álmos kisfiú, akik úgy döntöttek, hogy vége a délutáni alvásnak. Jó.
Mindenki kapott egy-egy banánt, összeraktam a bicikliutánfutót, amit nyár óta kb. nem használtunk, ing és kabát került mindenkire (Oszit Erzsó öltöztette). Bepakoltam a gyerekeket az utánfutóba, Erzsó kivette a tortát a sütőből, a lámpások mellé bezsúfoltam az utánfutó csomagtartójába, és elindultunk Balatonudvari felé. Az udvari katolikus templom védőszentje Szent Márton (szoktuk is a kicsikkel csodálni a libát az oltárképen az imádkozó püspök mellett), úgyhogy ott ilyenkor nagy ünnep van, mise, lampionos felvonulás, lakoma a faluházban. A mise ötkor kezdődik, fél ötkor indultak a biciklik.
Öt után kettő perccel ott voltunk. Zsúfolt templom, gregorián-népdal-tekerőlant-kórus énekli a bevezetést Szent Márton életéről. Erzsó csak lepattant a bicikliről és beszaladt, mert ministrálni akart, Misi is utána. Oszit kivettem az utánfutóból, de mire Jancsit kicsatoltam, már be is szaladt ő is a templomba, egyenesen az első padsorba, a szokásos helyünkre (ahova egyébként a kórus ült volna). Így aztán Oszinál nem volt alvósállat a hosszú és ünnepélyes misén, ketten ültek az ölemben Jancsival, nem volt teljes az áhítat.
Az első sorban lévén utoljára keveredtünk ki a templomból, a fejlámpa fényénél próbáltam kipakolni az utánfutóból a lámpásokat, amelyek közül az egyik fejjel lefelé beleesett a tortába, és pont abban volt elraktározva az összes mécses. A menet már rég elment, mire minden gyerek minden gyertyája égett és a torta is kézben volt, úgyhogy a magunk kis ötszemélyes lampionos menetében sétáltunk le a faluházhoz, de kiderült, hogy a többiek egy nagy kört mentek a faluban, úgyhogy elindultunk velük szembe és az utolsó pár percre tudtunk is csatlakozni hozzájuk.
A faluházban tényleg népünnepély volt, ludaskását osztogattak, beszédet mondott a polgármester, koccintottak a helybéliek, majd megkezdte műsorát egy operettegyüttes a színpadon. Én valahogy betömtem a gyerekek száját ennivalóval, meg féken tartottam őket az asztalok és a nézőtér között. Erzsó leült az első sorba, Oszit magához vette egy néni, akinek a nevét sem tudtam, Misi higany módjára rohangált fel-alá, Jancsit felemeltem, hogy lásson valamit az egészből.
Aztán a négytagú banda három énekesnője kirakott a színpad közepére egy széket, és bejelentette, hogy oda egy önként vállalkozó urat várnak. Persze senki nem jelentkezett, erre odajött hozzám az egyik művésznő (annak ellenére, hogy a terem leghátuljában álltam és Jancsi a vállamra ült), és azt mondta, hogy én leszek az, mert látta, hogy eddig is énekeltem az összes számot velük. Köszönöm, Dankó rádió :~ (és Hot Jazz Band, meg Apapi)!
Ebből az lett, hogy amíg én a széken ültem, ők körülöttem forogva a "maga nős ember vagy boldog" című örökbecsű slágert énekelték, mint utóbb kiderült, a Tokaji aszú c. operettből. Itt tekinthető meg, kb ilyen volt élőben is, csak egy helyett három dívával.
Persze amikor a szám végén felrántottak a székből, azért annak rendje és módja szerint megforgattam őket, úgyhogy meg voltak elégedve, meg a gyerekeim is.
Aztán előkerült egy másik zenekar, fogyott a süti, meg a kóla, megette a nép a szomorúan járt, de igen finom sajttortát is. Jancsi és Misi kergetőztek (persze zenére), Erzsót megforgattam egy párszor, Oszi talált magának egy nagyon kacagós öreg bácsit és vele táncolt nagy vígan. Kilenc körül aztán biciklire parancsoltam a társaságot, Jancsit és Oszit bevágtam az utánfutóba, és hazatekertünk a nagy magyar éjszakában. Most ott alszanak a gyerekszobában.

A születésnap

Október 30 volt a kitűzött dátumom, akkor kezdődött az új élet. Elvileg október elseje óta félállásban dolgozom, de voltak elmaradásaim, és október vége volt a leadási határidő. Ennek megfelelően az utolsó héten volt némi éjszakázás, de nem túl vészesen. Október utolsó hétvégéjére Halloween-partit szerveztünk a gyerekeknek, jött hozzánk még egy kedves háromgyerekes család vendégségbe. Milyen jó, hogy november első hete őszi szünet, így aztán volt idő előtte mindent kitakarítani, én bevásároltam a három fiúval, Roni addig rendet rakott Erzsóval. Aztán volt idő rohangászni a parkban, töklámpást faragni, nagyokat beszélgetni éjszakánként, táncolni, legózni a padláson, és csokievő versenyt játszani, meg ipi-apacsot a sötétedő kertben.

A buli utáni napon kértem Ronitól egy kis időt, és még egyszer utoljára idén beültem a kajakba. A víz elég hideg volt, de a nap időnként kisütött, a hullámok is kíméletesek voltak hozzám. Kimostam a békaruhámat, eltettem mindent télire.

Szerdán Gyónra utaztunk, ahol a család régi és immáron visszakapott kúriája áll (bővebben). Temetőt, pontosabban kriptát látogatni mentünk, de a hangulat inkább valami majálisra emlékeztetett. Rengetegen voltunk, a gyerekek a gazdaság nyúlketrece és a végtelen kert között rohangáltak az unokatestvéreink hasonló korú gyerekeivel, én életemben először traktort vezettem, nagyot ebédeltünk és beszélgettünk, megszakértettük a batáta-termést (kér valaki?). Az oda és vissza út pont elég volt arra, hogy a gyerekek végighallgassanak egy hangoskönyv-mesét, nagyjából vacsorára hazaértünk, továbbra is volt idő mindenre. A következő napokra szintén temető volt tervezve, Visegrádon, Roni szüleivel, de a gyerekek annyira náthásak voltak, hogy ez sajnos kútba esett. Az előnye ennek persze megint az volt, hogy idő szabadult fel. Kialudtuk magunkat, a gyerekek el is felejtették az iskolát, én is a munkát. A Tisza-tó óta nem borotválkoztam, egészen komoly szakállam nőtt, na azt nagy nehezen levágtam (bár gondolkoztam, hogy végigcsinálom a movembert szakállal, de nem). De a java még csak most jött: megkaptuk a hétvégét Ronival kettesben! Papi és Mama péntek délelőtt és vasárnap reggel között vállalták a gyerekeket, úgyhogy mi sebtében összepakoltunk Ronival, bepattantunk Papiék (icipici) autójába, és fordultunk Budapest felé. Van két és fél napunk, mit csináljunk? Én szerettem volna megnézni az Arany János-kiállítást a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Roni az Aurora Borealis című filmre vágyott régóta. Megérkeztünk az őszi Svábhegyre, letettük az autót, leszaladtunk a városba. A kiállítás érdekes, eléggé mást mutat, mint amit az irodalom órán tanultunk. A film gyönyörű és kőkemény, és teljesen hihető. Utána a Terézvárosi templom felé vettük utunkat, ott van eltemetve Nagymama, aki végigcsinálta Budapest ostromát, és Nagypapa, akit elvittek az oroszok. A templomba nem jutottunk be, de előtte a kereszt körül a járda tele volt mécsessel. Volt idő megállni, imádkozni, emlékezni, sírni, gyertyát gyújtani, miközben egyre sűrűbb lett körülöttünk a Király utcai péntek este. Deák tér, 16-os busz a panoráma kedvéért, annyival romantikusabb, mint metrózni, nem? Az ostrom utcán leszálltunk, elhelyeztünk egy kis levelet a keresztkomáink autóján, és beültünk a Nagyi palacsintázójába késői vacsorázni. Ez a hely semmit nem változott azóta, hogy a 2000-es évek kora hajnalán néha idejárogattunk randizni Ronival. Csak az étvágyam lett kisebb azóta - vagy a palacsinták nagyobbak?
És volt idő aludni. Nem végtelen sokáig azért, Roninak rúdtáncezdése volt a város másik végében szombat délelőtt. Lekísértem, aztán volt időm sétálni az Andrássy út - külső Király utca - Lövölde tér környékén, ahol még kb. sosem jártam. Találtam egy kísérteties CD-boltot, ahol az égvilágon minden kapható volt, vettem néhány régi Bródy- és Omega albumot, és fájó szívvel otthagytam pl. egy 1998-as Summer Hits válogatást. Végiglapoztam a Bábszínház könyvesboltját, és hoztam egy gyerekverseskötetet, amit azóta is falnak az olvasni tudó gyerekeink, aztán beültem egy ici-pici kávézóba naplót írni. Elég sokat írhattam, mert Roninak egy órával tovább tartott az edzése, mint ahogy terveztük, de semmi baj. A Lehel térre mentünk a szombat esti misére, és útközben gyorsan csekkoltuk, hogy van-e valami last minute színház, vagy ilyesmi (maesteszinhaz.hu). Az Operában a Verdi Requiemet adták, végülis miért ne, egyszer élünk, nem? Mondjuk egyáltalán nem operába menős ruhában indultunk el otthonról, én még csak OK voltam valahogy, de Roninak 0 perc alatt kerítettünk valamit, aztán taxi. Az opera előtt derült ki, hogy ez az operaház előadása, csak az Erkel színházban. Megint taxi, itt már végképp késésben voltunk, de egész jól elcsíptük az előadás elejét. Szerintem nálam boldogabb ember még nem hallgatta a Verdi Requiemet.
És vasárnap volt a születésnapom. Reggel indultunk, haza kellett érni úgy, hogy Roni elkezdhessen dobostortát sütni, amíg a gyerekek még a templomban vannak.

Még a Balatonban is megfürödtünk aznap, csak hogy teljes legyen az élmény.

A láva

Roni egész éjjel nem aludt, betegen ébredt, a hétvégén megint dolga lesz, muszáj lesz meggyógyulnia. Ha én dolgozom, ő 4 gyerek között elég nehezen tud pihenni, muszáj volt kivinnem őket a házból. Jó. Már amúgy is ezer éve szerettem volna menni a Mencshelyi (Dörgicsei) Halom-hegyre, már Cholnoky is megírta, hogy innen van a legszebb panoráma a Balatonra, Ronival ezelőtt nyolc évvel már jártunk ott, és most hangos tőle az internet, hogy milyen izgalmas az új vulkán tanösvény. Ilyen előnyökkel jár, ha az ember olyan környéken jár, amiről rendszeresen szólnak a túrablogok.

A kötelező group selfie

Elég az hozzá, hogy beraktam az összes gyereket az autóba, elgurultunk Mencshelyre, egyáltalán nem találtuk meg a parkolót, hanem valahol a szőlőben lecsaptam az autót, és indultunk fölfelé. Babahordozóról szó sem volt, most már a két éves Oszkár is önállóan és büszkén túrázik. A nagyok bakancsban feszítettek, hogy a jövő heti (remélem) Tátrára be legyenek járatva a cipők. Először is találtunk egy régi fajta kerekes kutat, úgyhogy mindjárt megmutattam, hogy is lehet ebből vizet húzni és inni. Aztán már fölfelé menet szemet szúrt Misinek, hogy itt bizony "habosak" a kövek. Valóban, fekete, likacsos bazalttufa kavicsok szegélyezik az utat. Elmagyaráztam a csapatnak, hogy itt bizony egy igazi (kialudt) vulkánon járunk, és lelkesen keresték a habosabbnál habosabb köveket, teltek a zsebek már az első métereken. Tűzött a nap, ragyogó kék volt az ég, és nemsokára fönt voltunk a csúcson, ahol mindenféle szép kőzetminták meg ismeretterjesztő építmények fogadtak minket, meg persze a kilátó. A kilátónak lécekből van a padlója, lelátni rajta keresztül, ez nagyon félelmetes volt :~). A kilátás viszont nagyon szép, pláne, hogy a kilátó alatt ki vannak rakva kövekből a Balaton-környéki vulkánok térképszerűen, és ezek közül jó sokat meg lehet keresni élőben is (Fonyód, Szigliget, Boglár, Kab-hegy, Tihany, Csobánc, Badacsony, Szent-György-hegy stb). Kézről kézre járt a távcső, találtunk egy kombájnt a szembe levő domboldalon (a kombájn nagyon népszerű, amióta Szemesen közelről is megnéztünk egyet), aztán leereszkedtünk a kilátóból, és elindultunk az autóban hagyott ebéd irányába. Na jó, nem egészen pontosan, mert akkor már egy másik ösvényt választottunk, mint amin feljöttünk.

Oszi és a vulkán

Ez az ösvény pedig egy egészen izgalmas, meredek, görgeteges felhagyott bányába vezetett minket, pontosabban az ösvényről letérve ehhez át kellett mászni a korlát alatt és leereszkedni a görgetegen... Itt aztán többféle kőzet (salakos, buborékos és tömör bazalt), páfrány és moha várt minket, ráadásul a gömbölyű vulkáni bombákból gömbhéjszerűen levált, tálszerű köveket is találtunk. Jó nagyokat. Persze Erzsó egyből haza akart hozni egy ilyet, én meg vitatkoztam velük, mondván, hogy nemzeti parkból, ráadásul lezárt területről nem gyűjtünk csak úgy kőzeteket, ezt még az utánunk jövő látogatók is látni fogják akarni. Ez önellentmondás, mondták a gyerekek. Le akartam zárni a vitát, azt mondtam, hogy Magyarországon minden, amit a föld alatt találunk, a Magyar Állam tulajdona, nem vihetjük haza a kő-tálakat. De a mi házunk is a Magyar Állam tulajdona, hát oda csak hazavihetjük, mondta Misi. Elhoztuk a spéci köveket, telehátizsákkal jöttem haza.
A tanösvény többi része is szuper, ember nagyságú maketteken, kövekből kirakva magyarázzák el, hogy hol és mikor milyen kitörés történt, amit aztán a valóságban, a feltárt bánya oldalán is látni lehet, még egy óvodás is megérti. Külön teszteltük Jancsin, egész jól el tudta magyarázni, hogy hogy történt a vulkánkitörés, és milyen fajta lávák voltak.

Ebéd az autó árnyékában

Lementünk az autóhoz, leültünk a fűbe, megettük a szendvicseinket, aztán irány Misi lovasíjász barátja, akinek a szülinapjára voltunk meghívva. Persze tejbe-vajba fürösztötték a gyerekeket, volt medence, trambulin, fakardok, pizza, és persze lovaglás. Jancsi és Oszi is kipróbálták.

Roni estére már jobban van, gyorsan elszaladt Erzsóval, hogy beváltsák a kitűnő bizonyítványáért az iskolától kapott ingyen cirkuszjegyet. Megígérte Erzsónak, hogy ketten mennek.
És visszatérve a lávára, van, aki nem ismeri ezt a gyöngyszemet?

A varangydoktorandusz (mese a Fertő-tó partjáról)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy biológus. Ez a biológus egész nap kint evezett meg mászott meg gázolt a Fertõ-tó nádasában és gyűjtotte az adatait, amíg meg nem éhezett és szomjazott, meg össze-vissza nem vágta magát a náddal.

Akkor hazaevezett, kiszedte a cuccait a vízből meg az iszapból, lezuhanyzott, és evett egy müzliszeletet, hogy éhen ne haljon. Hanem akkor eszébe jutott, hogy még egy műszere van a szárazföldön is, közel az intézethez, és azt is ki kellene szednie. Kiment hát a mezőre, és kereste az utolsó műszert, de akkor már vitte magával a kedves fidget spinnerét is, amit a feleségétől kapott.

Ahogy ott ballagott a tó partján a zsombékosban, pörgetve-forgatva a fidget spinnert, talált egy gémeskutat. Belenézett, hogy van-e benne víz, meg vödör, de ahogy a kút fölé hajolt, véletlenül beleejtette a fidget spinnerét a kútba. Hej, nagyon nekibúsulta magát a biológus. Leült a kút kávájára, nézte a naplementét a Schneeberg mögött, a nádas fölött, és potyogtak, potyogtak a könnyei.

Ahogy ott búslakodik, nagy kvakkogással előmászik a kútból egy zöld varangy, de akkora, de olyan csúf, hogy olyat a biológus még a Tisza-tavon sem látott. Azt mondja a varangy:
-Hallod-e, te biológus, tudom én, hogy miért búsulsz!
-Haj, honnan tudnád azt, te egyszerű állat, mikor én magam sem tudom se szerét, se számát a bánatomnak! Nem is tud rajtam segíteni senki emberfia, hát még egy olyan rücskös földben lakó jószág, mint te!
-Megmondom én, te biológus! Azért búsulsz, mert elvesztetted a tizenöt hetes kisbabádat, nem haladsz a cikkeiddel, hiányzik a feleséged, és a fidget spinneredet, amit a feleségedtől kaptál, most ejtetted be a kútba! Igazad van, hogy az elsőn nem tud segíteni senki emberfia, a másodikon csak te magad tudsz segíteni, a harmadik voltaképpen nem baj, csak szomorúság, a negyediken viszont szívesen segítek, visszahozom neked a kútból a fidget spinneredet!
-Hej, te csúnya vízi állat, bizony ha visszahoznád a fidget spinneremet, akármit is kérnél tőlem érte, azt én megadnám neked!

Na, a béka nem kérette magát tovább. Beleugrott a kútba, és kisvártatva hozta a szájában a fidget spinnert. A biológus megörült, felkapta a műszerével együtt, és szaladt az intézet felé. De a béka sem volt rest, azt brekegte utána:
-Kvak-kvak, az a kívánságom, hogy vegyél be társszerzőnek a legközelebbi cikkedbe! Nem felejtettem el, amit ígértél!
Haj, mindjárt elbúsulta magát a biológus megint, mert a legközelebbi cikke egy forradalmi és világrengetõ cikk volt, amit egy nagyon híres kutatócsoporttal írt már január óta, és már így is nyolc társszerzője volt. De mint volt mit tenni, ment a professzorhoz:
-Professzor úr, nagy butaságot csináltam.
-Hát aztán mit csináltál, kedves fiam?
-Megígértem egy békának, hogy társszerzõ lehet a cikkemben.
-Hát, fiam, te vagy az első szerző, azt veszel be, akit akarsz, de ha társszerző lesz, olvassa is el, és írjon hozzá, amit tud.
Így is történt. A biológus nagy nehezen készre írta a cikket, és ment a gémeskúthoz. De csak úgy ímmel-ámmal, a tabletjén mutatta meg a békának a kéziratot, meg sem várta, hogy mit válaszol. Hanem aztán a leadásnál bajban volt, mert nem tudta a béka nevét, vissza kellett mennie a gémeskúthoz megkérdezni.
-Quaxichang - mondta a béka - de szerintem nem stimmel a statisztika a cikkben. Ha gondod lenne vele, hozd el az adatokat, nekem a kisujjamban van a Bayes-i légykapás, és már anyukám is R-ben altatott el ebihal koromban. De a biológus nem válaszolt semmit, így a béka sértődötten elmerült a kútban. Összekészítette a fájlokat, leadta a cikket, (Quaxichanghoz beírta, hogy Biologische Station Illmitz), és igyekezett nem gondolni a békára.
Teltek-múltak a hónapok, nyárból ősz lett, az őszből hideg tél, a télből virágos tavasz, és egy májusi délutánon megjött a bírálat. Hanem nagy volt a szomorúság: a cikket elutasították; azt írták a bírálók, hogy nem stimmel a statisztika. Ment a biológus a professzorhoz:
-Mit csináljak most már, Tanár úr?
-Hát, fiam, amit tudtunk, beletettünk, mi is éreztük, hogy nincs rendben a statisztika, de mi csak a frekvencia-alapú statisztikához értünk, és ide igazából Bayes-i módszerek kellenének.
Mit volt mit tenni, a biológus fogta az adatokat, feltöltötte a laptopjára, és kisétált a gémeskúthoz. Ott ült a káváján Quaxichang, mintha csak megsejtette volna, hogy mi történt.
-Na gyere, te rusnya földi állat, nézd meg akkor az adatokat! Bizony igazad lett! - mondta szomorúan a biológus, és pörgette az ujjai között a fekete fidget spinnert. A béka odaült a laptop érintőlapjára, a fenekével tologatta az egeret, és mind a négy lábával gépelt egyszerre. Egy fél óra sem telt belé, már végig voltak számolva az adatok, készen voltak a grafikonok, még a szignifikanciaszintek konfidenciaintervallumai is ott sorakoztak, sőt a kód is ott volt szépen kommentelve a cikk függelékéhez. Irodalomjegyzékkel. Szaladt a biológus a laptoppal, de azért most már utólag, emailben megköszönte Quaxichangnak a segítséget, sőt utolsó előttiből előrerakta harmadik szerzőnek. Szerencsére a konklúziók nem nagyon változtak, nem nagyon kellett a cikket átírni, de olyan szép volt már a statisztika, meg olyan forradalmi és világrengető volt a cikk, hogy a biológus a Nature Ecology and Evolution-ba adta be a cikket.
Teltek a hetek, hónapok, de azért innen már őszre megvolt a bírálat: a cikket elfogadták, sőt még kibővítették az oldalszám-limitét, és külön felkérték a szerzőket, hogy a készülő statisztika könyvbe írjanak egy fejezetet. Na, szaladt boldogan a biológus a gémeskúthoz! Ott várta a kút káváján a béka, a nyakába ugrott, és onnan olvasta a laptopon az elfogadó e-mailt. Amikor aztán a biológus örömében egy puszit akart adni a békának, az valahogy úgy ugrott oda, hogy a nagy rusnya szájára kapta a puszit. De akkor aztán megrázkódott, és egy olyan gyönyörűséges karcsú hosszú hajú kínai doktoranduszlánnyá változott, amilyet a biológus még az EGU-n sem látott, de még az InterGeo-n sem.
-Köszönöm, hogy megszabadítottál az átoktól! Képzeld, informatikus hallgató voltam a Shanghai School of Computational Sciences-ben, amikor a témavezetõm, egy professzornő megirigyelte a tudásomat és a szépségemet, és átírta a szakmai önéletrajzot, amit az Akadémiai Ifjúsági Környezettudományi Pályadíj jelöléssel nyújtott be. Azt mondta nagy kacagva, hogy az átkot semmi sem törheti meg, csak az, ha egy társszerzőm megcsókol! Vegyél be a kutatócsoportodba, legyél a témavezetőm, én édes megmentõm!
A biológus igen elcsodálkozott ezen, de bemutatta Quaxichangot a következő tanszéki értekezleten a professornak, aki mindjárt rá is bízta a könyvfejezetet, de azért a biológust is bevették harmadik szerzõnek, meg is jelent a Springer kiadó gondozásában.
A biológus pedig hazament a Fertõ-tóról, és onnantól kezdve mindig csak a számítógépén elemezte a pontfelhőket, és soha többet nem ment a Fertő-tó partjára. A fidget spinner ma is megvan, Quaxichangból pedig híres professzor asszony lett a TU Wien-en. Aki nem hiszi, írja be a Google Scholar-ba!

Szunnyadj, Kisbaba...

   Azt hittem, már tudok írni. Nem olyan könnyű mégsem. Annyira vártuk, annyira szerettük. Pedig csak 14 hét volt a pici élete, abból is elvesztegettünk párat az elején, amikor még nem tudtunk róla. Most mégis úgy fáj a szívem érte, annyira hiányzik... A mi kicsi gyerekünk volt, így is, hogy csak egy halványuló emlék maradt belőle.

  Oszi tudta. Magyarázott nekem folyton, hogy "nem a pocakodban van a kistestvér, hanem itt" - és mutatott a szívem irányába. Persze félreértettem, és elmagyaráztam mindig türelmesen, hogy nem, persze ott is gömbölyödöm, de a kistestvér mégis a pocakomban van. Ahogy visszaszámolom a napokat, nagyjából pontosan akkor kezdte mondogatni, amikor a kicsi meghalt.
   Pontosat persze nem tudunk, csak azt, hogy azon az ultrahang-vizsgálaton, amin ki kellett mondanom, hogy nagy a csönd odabent, nem látom a szívmozgását, szóval ott megmérték a nagyságát, és kicsi volt, egy-másfél héttel korábban hagyta abba a növekedést.
   Estem egyet a kertben, fejmagasságból, a támfalról. Eszembe sem jutott, hogy a babával baj lehet emiatt. Nem is tudjuk, hogy ez okozta-e, vagy valami rendellenesség, betegség. Annyit nem is számít.

   Aznap is boldogan indultunk el otthonról, Andris regnumi népével találkoztunk, nagyon jó napot töltöttünk el együtt. Hazafelé kicsit fájdogált a hasam. Otthon láttam, hogy minimálisan pecsételek. Este a lelkem megnyugtatására beszaladtunk Veszprémbe, hogy nézzenek rá. Az a fiatal doktornő volt ügyeletes, aki Erzsó születésekor még mint kíváncsiskodó orvostanhallgató volt jelen. Nagy szeretettel, óvatosan vizsgált, és nagyon sokáig néztük, kerestük együtt a mozdulatokat, a pici szív mozgását. Semmi. Csend.

   Arra az éjszakára még hazamentem. Úgysem történik semmi a kórházban szombat éjjel, épp elég, ha vasárnap reggel visszaérek. Otthon gyertyát gyújtottunk, elővettük a 12. heti ultrahang boldogan őrizgetettt fényképét. És sírtunk.

   A kórházi órák borzalmasak voltak. Ötágyas szoba, jövés-menés, látogatók, sírtam volna, de nem akartam ennyi ember előtt, mégis mindig újra elpityeredtem. Közben fel kellett készülnöm a szülésre, amiről fogalmam sem volt, mire kell számítani, fájni fog-e, mi lesz, és mikor. És nem volt senki, akit megkérdezhettem volna, egész nap nem láttam orvost, csak a viziten, meg amikor elindították a folyamatot, de kérdésekre nem volt idő, elszaladt a doktornő, mire kinyithattam volna a számat. Persze tudtam, mi várható, de csak a tankönyvből, az meg régen is volt, meg nem is túl alapos.
Szóval vártam, sírtam, visszafolytottam, imádkoztam, fájt a szívem nagyon.
Andris meg a gyerekekkel. És ment az új (nekünk új), nagyobb autónkért szegény, amit a baba miatt vettünk, és pont aznap kellett átvenni. Neki nehezebb napja volt, mint nekem, ugyanaz a veszteség, de egy perc nyugalom nélkül...

   Hajnalban megérkezett a baba. Egyedül voltam, fogalmam sem volt, mit kell tennem, a nővér csak nehezített a helyzetemen, a többiek felébredtek körülöttem, rossz volt, hogy néztek, még egy függöny sem volt, hogy eltakarjon. Ott ültem a kis halottammal az ágyon egy végtelenül hosszú és végtelenül elillanó 3/4 órán át, és búcsúztam. Nagyon hálás vagyok, hogy láthattam. Tudom, ha nem így érkezik meg, hanem kivárja a műtétes befejezést, akkor nem láthattam volna. De nekem nagyon fontos volt, sokkal könnyebb így elengedni. Nagyon pici volt, és nagyon az enyém. Szép volt, kis mosollyal az ajkán. És borzasztóan fájóan halott. Nem tudtam meg, hogy kisfiú, vagy kislány.

Még az én minimális rajztudásom is elég, olyan kis fejletlen volt még. A keze már az "igazi", meg a füle is.

  Később a műtőben még volt egy kis izgalom - én legalábbis megijedtem, mert elfelejtették bekapcsolni a levegőáramlást az arcomra szorított maszkban. A karomba már folyt az altató, az utolsó pillanatban még le tudtam tépni az arcomról a maszkot, és az azt szorító kezet, és szóltam, hogy már vákuum van odabent, nem jön az oxigén. "Jaj, elnézést, azt hittem, bekapcsoltam..."
Én meg ezt is túléltem. Ha hamarabb alszom el, csak a szaturáció esésekor jönnek rá, hogy nem adtak levegőt.

   Aztán másnap hazamehettem. Az élő gyerekeimhez. A férjemhez. Végre. Olyan jó, hogy vannak, olyan jó, hogy nem velük történt valami...
   Fizikailag teljesen jól vagyok már, csak lelkileg lassabb a gyógyulás. Tudom, értem, hogy van ilyen, de olyan hihetetlen! És ijesztő. Jó, hogy még minden félelmemet magyarázhatom azzal, hogy még csak kevesebb, mint két hete történt. Két hete még boldog kismama voltam.

   Nem tudom, mennyi időre lesz szükségünk. Azt sem tudom, szeretnénk-e egy másik ötödiket majd. Most nagyon erős a hiányérzet, de félelmetes is újra nekivágni, meg azon is gondolkozunk, hogy hagyjuk kilépni a családot a pelenkás világból, és felneveljük békén ezt a négyet. Akik most olyan kevesen vannak. De amúgy meg azért sokan. Időnk van még. És már két angyalkánk az égi családunkban.

És igen, Isten tenyerén voltam végig. Éreztem, tudtam. Akkor is, amikor a miérteken gondolkoztam, amikre nincs válasz. De még nehéz elfogadni.

  

Indulunk haza!

Összeszedtem az egyetemről a számítógépemet, az irataimat, a kavicsaimat, visszaváltottam az üres gyümölcsturmixos üvegeket. Ma én hoztam a sütit a délutáni kávéhoz, beszélgettünk kicsit a kollégáktól, elköszöntünk. Otthon Roni már két napja pakol és takarít, takarít és pakol. Mostanra már csaknem minden cuccunk az autóban van (beleértve Oszi dömperét, Misi távirányítós motorcsónakját, Jancsi kisbiciklijét, és egy teregetőállvány), a lakás pedig átadásra alkalmas tisztasági szintet ért el. Holnap irány Billund, holnapután még egy utolsó kör legolandban, aztán vár minket a hálókocsis-autószállítós vonat. Jancsi azt mondta, hogy ő nem akar legolandban aludni, mert utálja a legó-ágyat. Mert az kemény és bütykös. Elmagyaráztam neki, hogy nem lesz kemény és bütykös. Erzsó és Misi is rengeteget segítettek - tulajdonképpen Dánia egyik nagy eredménye, hogy már nem háborodnak fel, ha arra kérjük őket, hogy segítsenek valamit a ház körül.
Jó volt itt. Kiléptünk a hétköznapokból, de mégis hétköznapokat éltünk. Volt lehetőségünk újragondolni a napjainkat, és úgy élni, ahogy jónak tartjuk. Most haza kell vinni mindazt a szépet és jót, amit kaptunk, és folytatni kell otthon. Vár a Balaton.

Ez még a világítótorony belsejében készült

A nagy utazás

Most van az utolsó dániai hétvégénk. Egy itteni kollégám még a múlt hétvégére meghívott minket, hogy járjuk be együtt Dánia vad északnyugati részét, a mostani napokat meg arra tartalékoltuk, hogy visszamenjünk még egyszer a kedvenc helyeinkre.
Közben bent az egyetemen is szalad az idő, mennek a számolások, szövődnek a tervek. Tartottam nekik egy három napos lézerszkennelés-fejtágítást, meg illendőképpen megünnepeltük Szent Patrik napját egy ír kocsmában. Szombaton ennek megfelelően nem indultunk túl korán, és azért a túlsó, nyugati part messze van. Klitmøller egy kis álmos halászfalu a nyugati parton, ami arról híres, hogy ott vannak a legjobb hullámok Dániában, sőt talán egész Európában az a legjobb szörfözős hely, már persze, ha valaki bírja a hideget. A szörfösök "cold hawaii" néven emlegetik ezt a helyet, Geoff kollégámmal, aki amúgy angol, és Aalborgban lakik, azt beszéltük meg, hogy ott találkozunk a tengerparti parkolóban. Kb pont egy órát késtünk, hála Szent Patriknak, aztán rögtön le is szaladtunk a kavicsos tengerpartra, ahol találtunk egy óriási döglött tarisznyarákot, meg ment a szokásos kavicskeresés, és közben a tekintélyt parancsoló hullámokon kezdő hullámszörfösök (!) gyakoroltak, persze állig neoprénben.

Cold Hawaii közepes szélben

Reméltük, hogy ott a faluban meg tudunk ebédelni, de nagyon tél van még, minden zárva volt. Végül a szomszéd kisváros bevásárlóközpontjában találtunk egy késdobáló jellegű olasz vendéglőcskét, ahol mindenki jóízűen belakmározott. Geoff azt mesélte, hogy itt északon ezek a bevásárlóközpontok játsszák a főtér szerepét, mert szabad ég alatt nem nagyon lehet amúgy időt tölteni. És valóban, volt itt könytár, közösségi terem, boltok, vendéglők, mindenféle, de valahogy minden kicsit furcsán, hiszen egy Isten háta mögötti dán kisvárosban voltunk.
A városka fölött a legnagyobb második világháborús erőd, amit a németek építettek, ki van rakva egy óriási (380 mm-es !) ágyúcső, egy szintén nagyon tekintélyt parancsoló orosz ágyú (sokat néztem, hogy miért ilyen ismerős, aztán rájöttem, hogy régen a Citadella előtt állt egy ilyen), amit persze szintén a németek használtak, sőt, be lehetett menni a régi bunkerekbe is. Az egyikbe pénzért, az szépen ki is volt építve, a másikba ingyen lehetett bemenni, abban nem volt világítás. Volt nálunk egy szál mobiltelefon, úgyhogy az utóbbiban néztünk körül. Meg lehetett nézni a régi kisvasutat is, amivel a lőszereket hurcolták, a gyerekeket leginkább az érdekelte.

Az orosz ágyú belsejében

A kisvasút most már békés célokat szolgál

Belógtunk a bunkerbe

Már kezdett esteledni, de még Aalborg fölött kiszaladtunk egy domboldalba, amin egy régi viking temető van. Hajó alakba rendezett nagy kövek jelzik a férfiak sírját, körök az asszonyokét, az egész domb a fjordra néz, itt volt a viking hajók gyülekezőhelye a tavaszi hadjáratok előtt...
Szép volt a naplemente.
Geoff-ék házában nagy vacsorát kaptunk, letettük a gyerekeket, beszélgettünk még egy pohár bor mellett, aztán reggel hasonlóan bőséges reggeli után indultunk Skagenbe. Skagen Dánia északi csücske, a leghidegebb, legvadabb rész. Itt az első úticélunk egy óriási homokdűne volt, ami arról nevezetes, hogy nem is nőnek rajta növények. A jó meredek homokfalon lehetett csúszkálni, hemperegni, ugrálni, bukfencezni, amíg Jancsi át nem fagyott, szegény. 

Den tilsandede kirke

Aztán kiszaladtunk egy templomhoz, amit régen annyira elborított a homok, hogy fel is hagyták, már csak a tornya van meg. Innen persze megint ebédelni mentünk, ezúttal egy elegáns, friss halas ételeiről nevezetes vendéglőbe, ezt is sikerült nagyobb baj nélkül megúszni, és már csak Grenen volt hátra, ami maga a csúcs, egy hosszú homokturzás-félsziget. Amikor itt kiszálltunk az autóból, már csípős szél fújt, ami nemsokára hóviharba váltott át, így nem sétáltunk ki a világ végére, hanem indultunk hazafelé. 

Ez már majdnem Dánia vége

Nem volt kedvünk az autópályához, a tengerparti kis utakon gurultunk haza. Roni navigált (tökéletesen), én élveztem, hogy nincs forgalom, és szép a táj. Láttunk rengeteg hajót, még jégtörőket is, utaztunk egy kompon, ami még a tihanyinál is kisebb, és jó sokat mozog a nagy hullámokon, késő estére értünk haza Aarhusba.

Én meg ilyet játszom

Ez számomra a dániai hónapok legjobb hozadéka. Jó, összemérhető azért a gyerekekkel való összemelegedéssel, az se semmi, hogy Andris boldog a munkahelyén, és ezt haza is hozza. A hétvégék is szuperek. De az, hogy elkezdtem rúdtáncolni, és megy, méghozzá jól, és haladok benne, fejlődöm, elfáradok, de egész máshogy, mint otthon a gyerekekkel, igen, ez nagyon jó.

Andris nagyon kérte, hogy legyenek fényképek rólam, ma megkértem az egyik lányt, hogy fényképezzen. Ezek alapfigurák, igazából nem kell hozzájuk sok. De örülök, hogy már mennek. Persze lehetnék erősebb, meg lazább is, de ez alakul, a nekem járó izomlázat mindig hazahozom. 

Ringkøbing - Papa, ez volt eddig a legjobb tengerpart!