Barlangról barlangra

Már hónapok óta terveztem, hogy elmegyek valahova túrázni, de karácsony előtt nem volt rá idő, karácsonykor nyilván nem volt rá idő, karácsony után, az meg most van. Szóval megkaptam Ronitól február első hétvégéjét, és sokat törtem a fejem, hogy mit kezdjek vele. Csendre vágytam, természetre, valami izgalomra, időre, és szabadságra. Kajakozni nem lehet, a tó pont be volt fagyva, úgyhogy a biciklizés és a gyaloglás között kellett választanom, és ezúttal a gyaloglást választottam. Persze az indulás napján még semmi nem volt kitalálva, munka mellett, napközben eszeltem ki, hogy a Bakonyba megyek, a Kőris-hegyet már régóta szerettem volna megmászni. Mint kiderült, vannak a környéken barlangok, és innen már csak egy kis gondolati ugrás, volt, hogy sátor nélkül menjek, barlangban aludjak, és a Kőris-hegyről gyalogoljak haza. Az OpenStreetMap szerint 67 kilométer volt, két napra nem is vészes.

Távolodik a vonat, irány a barlang

Kitaláltam, hogy már péntek este Vinyén alszom, ott van egy jó kis barlang a kedvenc vasútállomásomtól nem messze. Kinéztem a buszt, a vonatot, aztán bejött délután egy jó bonylult és extrém sürgős munka, úgyhogy csak nagyon későn szabadultam. Otthon kiderült, hogy nincs rendes Bakony turistatérképünk, csak egy 1:80 000 léptékű szabadidőtérkép a 2000-es évek hajnaláról. Ha el akarom csípni a vonatot, nincs idő vásárolni, összepakolni is csak alig. Villámsebesen berámoltunk, Roni csomagolt egy szatyor ennivalót, beraktam a főzőt, a hálózsákot, a felfújós matracot, a bivakzsákot, és sprint tempóban kivitt a buszhoz. Ja, útközben rájöttem, hogy pont a tésztát felejtettük ki, ami az egyetlen meleg étkezésem lett volna. Elértem a buszt, és röpke háromnegyed óra múlva Veszprémben voltam, ahol egy éjjel-nappaliban el tudtam intézni a maradék vásárlást, és a vonat indulása előtt fél órával már ott voltam az állomáson, még fornettis vacsorára is jutott.
A vonaton még térképeztem egy kicsit, szerencsére pont a Cuha-völgyről meg a Kőris-hegyről meg Szentgál környékéről volt 1:40 000-es kistérkép az atlaszocskámban, tehát a legfontosabb helyekről rendes turista léptékű információm is volt. Este nyolckor kitett a Bzmot az esős, szeles Vinyén, ahol a kásásodó hóban nekiláttam megkeresni a barlangot. Nagyjából lehatárolja a térkép, hogy hol lehet, két turistaút és a patak jelöl ki egy háromszöget, azon belül van valahol. Két kört is kellett mennem fejlámpával (néha egy-egy kis szempár világított vissza rám a sötétből), aztán találtam egy vasrácsot a földből, amiből fák nőttek ki. Itt kell lennie valahol!

Itt már tudtam, hogy jó helyen vagyok

Ez a vinyei Kőpince-barlang. A fénypont a belsejében az én lámpám.

Meg is találtam, a patakpartról nyílt, befelé vagy nyolc-tíz méter lehetett, és a legbelsejében volt egy száraz és nagyjából vízszintes zug az egyik fal tövében. Mindenhol máshol csöpögött a víz a plafonról. Kiteregettem a bivakzsákot (így lett egy száraz ponyvám a padlón, belefújtam a matracot, hagytam egy kis időt, hogy a téli hálózsák lélegezzen, aztán bebújtam, és hallgattam a szelet, meg az esőt. Ahhoz képest egész pihentető éjszakám volt.
Reggelre nagyjából elolvadt a hó, csak a patak felszínén maradt meg a jég, de ez nem volt akadálya egy gyors fürdésnek. Megfőtt a tea (patakvízből, hogy spóroljak a hozott ivóvízzel), összepakoltam a cuccaimat, jóízűen megreggeliztem. Meg kellett, hogy állapítsam, hogy nem csak egy családi biciklitúrán telik el egy óra a reggeli ébresztő és az indulás között, hanem akkor is, ha teljesen egyedül vagyok. Fogtam a térképet, és elindultam felfelé a jeges Cuha-völgyön.

Az út elég sokszor keresztezi a patakot, vannak nem túl mély gázlók és kövekből épített lépegetős gátak, de mindkettőt izgalmassá teszi a jégréteg. Egyensúlyozni kellett, meg észrevenni, hogy hol nem érdemes átkelni egyáltalán, mert ötven méter múlva újra keresztezi az út a patakot. Volt egy keresztbedőlt fa, amit (fejben parkour-os múltamra hivatkozva) ki akartam használni, de csak a feléig jutottam, ott elvesztettem az egyensúlyomat, de végül még néhány gyors lépés után már a túlsó partra ugrottam le. Huh. A vasút is ide-oda megy a patak fölött, van egy szép viadukt, fölötte egy emlékművel, pont akkor másztam fel oda, amikor jött a vonat. Porva-Csesznek állomás előtt kicsit tévelyegtem, de aztán meglett az állomás, és kitérképészkedtem, hogy merre megyek a Kőris-hegyre. Az út még jegesebb volt, mint a patakvölgyben, én pedig, mint később kiderült, nem vettem észre, hogy a jelzés hol hagyja el a kocsiutat, így később arra kényszerültem, hogy a dombtetőn átvágjak egy gyönyörű nagy réten.

Megpillantottam a Kőris-hegyet

A távolban már sejlett a Kőris-hegy tetején a nagy gömbölyű lokátor, iránytűvel bemértem, és toronyiránt mentem át a dombokon a faluig. Porva falu nagyon szépen rendben van tartva, bár hogy az óvoda (német nemzetiségű két tannyelvű) kertjében mit keres egy életnagyságú indián törzsfőnök szobra, azt nem sikerült kideríteni. A falutól kifelé az erdei út ismét csak havas-jeges volt, és idén nem hoztam magammal hóláncot a bakancsomra, úgyhogy csúszkáltam rendesen. A Kőris-hegyre aszfaltos út visz fel, de én le akartam vágni azt a feleslegesen sok kanyart, úgyhogy találtam egy jelzést, ami egyenesen felfelé vitt egy sáros, egyre meredekebb oldalvölgyön. A tető táján találkoztam egy gatyásölyvvel, meg rengeteg szarvassal, meg felszedtem egy agancsdarabot is, amit a földön találtam. Ennek még később jelentősége lesz.

A csúcson már találkoztam emberekkel (amúgy először, amióta a vonatról leszálltam), kb 10-15 centi hó volt, és nem túl meglepő módon nagyon fújt a szél. Bekaptam egy gyors ebédfélét (túró rudi, zabkeksz), az előző esti tapasztalatok után úgy döntöttem, hogy főzni még mindig könnyebb este, mint tájékozódni, úgyhogy a meleg étel várhat vacsoráig. A kilátóról, mint később megtudtam, látni a Tapolcai-medence tanúhegyeit, de én semmi ilyesmit nem láttam. Elég hideg volt.
Lefelé igyekeztem gyorsítani a lépést, amennyire a hátizsáktól lehetett, mert még sok volt hátra. Elhaladtam egy újabb barlang mellett (alvásra teljesen alkalmatlan lett volna), és a jelzést követve a dimbes-dombos, vastagon jeges erdészeti utakon lejutottam Bakonybélbe.
Bakonybélben egy kocsma ajtajára ki volt írva, hogy térképet is lehet venni, úgyhogy bementem. Kaptam egy vackorszörpöt (nagyon finom volt!), bekaptam egy sütit, és vettem egy térképet, de mint kiderült, az Északi- és Déli-Bakony két külön térképen van. Az Északi rész Bakonybél és Herend között végződi, tehát már az aznap esti szakaszomat sem fedte le teljesen, de azért megvettem, és nem is bántam meg. Kicsit körbejártam a monostort, de sem a kertbe, sem a templomba nem jutottam be, a faluban pedig valami disznótor fesztivál volt hangos zenével. Irány tovább délnek!

A következő hegy a Középső-Hajag névre hallgat, a jelzés Szent Gellért remeteségének helye mellett egy hosszú, itt-ott sziklás völgyön vezet fel. Még az új térkép birtokában sem volt könnyű dolgom, többször lekeveredtem az útról, de végül feljutottam a fennsíkra, ahol megintcsak hó volt. A csúcsot végül elkerültem egy rövidvágaton, és a jól jelzett sárgán mentem tovább lefelé. Széles, részben aszfaltos út volt, amit persze jegesre tapostak az erdészeti teherautók, de legalább nem kellett tévelyegni. Legalábbis azt hittem. Fokozatosan rám sötétedett, aztán egy kereszteződésnél eltűnt a jelzés, és térkép alapján sem volt egyértelmű. Megpróbáltam a telefonomról, OpenStreetMap alapján megtalálni az utat, de valami baja volt az alkalmazásnak, mindig csak öt másodpercig működött. Végül ez is elég volt ahhoz, hogy a három lehetőség közül kipróbálgassam, hogy melyik vezet tovább. Herend állítólag már csak öt kilométer volt.

Ebben az volt a megnyugtató, hogy ha mást nem, Herendre már értem tud jönni Roni autóval, ha minden kötél szakad. Vizes voltam, fájtak a lábaim, nem éreztem magam a helyzet magaslatán, de végül feltűntek a város fényei, és egy-két mentő müzliszelet után, az app segítségével lejutottam a civilizációba. Itt utamat állta egy vasúti átjáró, ahol számomra óráknak tűnt az a pár perc, amit a vonatra kellett várni. Ehhez képest a városon átsétálni csak egy perc volt, és az éjjel is nyitva tartó dohányboltban kedvesen megtöltötték a kulacsaimat. Szentgál felé bicikliút van, feltettem a fejlámpát, átkeltem a 8-as út hídján, és viszonylag eseménytelen félórák után már bent is voltam a faluban. Meglett az elágazás a barlang felé, el is indultam az úton, de ekkor a templom éktelen harangozásba kezdett. Pontban hét óra, csak nem most van a szombat esti mise? Gondoltam, ha nem is, legalább megnézem a kapun, hogy mikor van vasárnap reggel. Nem derült ki: minden be volt zárva, a kapura meg semmi nem volt kiírva. Még egyszer csekkoltam telefonon a barlangot, és gyorsan ki is számoltattam, hogy mennyi az út még Tihanyig másnapra. 30.5 km az OpenStreetMap szerint, a Szentgáli Tiszafáson át. Jó.
A falu végétől az út a földeken át vezet, hihetetlen sárban, és persze jelzések nélkül, mert nincs fa. Amikor a fejlámpán pislogni kezdett, nagyon megijedtem, hogy sötétben maradok, de aztán ebből nem lett gond. Egy szemlátomást frissen települt vadvédelmi kerítés miatt az erdő szélétől már meg sem lehetett találni az utat, csak a jelzést a fákon, de meglett a barlang felé vezető elágazás, és egy utolsó kaptató után már ott is álltam a Szentgáli-kőfülke előtt. A nevét meghazudtolva ez a Bakony egyik leghosszabb barlangja, de a bejáratát egy vasajtó zárja el, úgyhogy az utolsó pillanatig nem voltam biztos benne, hogy a bejárat előtt van-e egy hálózsáknyi hely. Szerencsére volt, ha nem is túl vízszintes, közvetlenül a denevér bejáróval ellátott ajtó előtt.
Lepakoltam, kitettem a lámpásomat egy fára, előkészítettem az alvós helyemet, közben a főző gázpalackját előre betettem a kabátom alá melegedni, mert az hidegben nem működik. Volt egy csomó tésztám, túróm, meg egy instant levesem, úgyhogy a víztakarékosság kedvéért azt találtam ki, hogy először a tésztát főzöm meg, aztán leöntöm róla a vizet, és abba csak belekeverem a levest. Sisteregve sült a sonka, párologva főtt a tésztavíz, illatozott a leves. Jóízűen megvacsoráztam, csak leülni nem lehetett sehova, ahhoz még hideg volt.

A "hálószoba"

A "konyha"

A hálózsákomban fekve még sokáig hallgattam a fejem fölött ki-be járó denevéreket, meg néztem a csillagokat a barlang bejáratán át. Nem is volt hideg, az ajtó alatt felém áramló, határozottan guano szagú huzat alulról fűtött kicsit. Jól aludtam.

Reggel a barlangban

Másnap reggel hétkor ébredtem, és még heverésztem egy kicsit a hálózsákban, amíg mérlegeltem, hogyan tovább. Ha elég gyors vagyok, 30 kilométert ebéd előtt is le tudok nyomni, akkor már otthon ebédelek. Igen, fáj mindenem, de nem sérültem le, jól vagyok. Igen, a következő szakaszomon, Szentgál és Barnag között nincs turistaút és a térképem is elég régi és pontatlan, de ha iránytű szerint folyamatosan délnek megyek, előbb-utóbb látni fogom Barnagot vagy Tótvázsonyt, és onnan már kiismerem magam. Meg a telefon is segíthet navigálni. Szóval nekiindultam. A szentgáli tiszafást mindenképpen szerettem volna látni, de előtte még meg kellett állnom kicsit, hogy egy újabb teát főzzek magamnak patakvízből, mert különben egész napra nem nagyon lett volna mit innom. Ez utólag jó döntésnek bizonyult. A szántóföldeket az erdőtől egy nagy kerítés választja el, amit úgy helyeztek el, hogy a turistaút a belső oldalán van, megközelíthetetlenül. A fákat-bokrokat kerülgetve, a nagyon kitaposott vaddisznónyomon lehet haladni, amíg a kerítés véget nem ér.

Ez jelzésnek jelzés, de nem út

 A tiszafás nem volt valami lebilincselő, szerintem a két kezemen meg tudom számolni, hány tiszafa árválkodik a magasra nőtt bükkök alatt. Mindenesetre megtaláltam a dél felé vezető utat a hegyen át, letértem a jelzett útról, és elindultam a hegyre fel, az erdőn át. Először sűrű bükkös újulaton át, utána viszont munkagépek által össze-vissza taposott, nagyon sáros, meredek lejtőn vitt fel az út a gerincre, ahol elbúcsúztam a tiszafáktól. A traktorutat követtem, amíg dél felé vitt, de aztán nem nagyon hasonlított egymásra a térkép és a valóság, viszont a ritkás erdőn keresztül szépen lehetett haladni toronyiránt. Egy dombon és egy völgyön átkelve egy gyönyörű, széles nagy mezőn találtam magam, a túloldalon egy tanyával, keresztben egy aszfaltúttal. Elvileg még egy sor domb választ el attól, hogy a Veszprém-Tapolca országutat elérve újra rajta legyek a turistaúton.

A tájoló szerint délnek haladva szépen át is gyalogoltam a réten, megkerültem az egy szál lakottnak tűnő épületet, és ráálltam egy völgyre, ami arrafelé lejtett, amerre menni akartam. Még földút is volt benne. Igen ám, de az utat keresztben kerítés zárta el, mindenféle rémisztő feliratokkal. Vadaskert, fokozott balesetveszély, golyós vadászat, non-profit kft. Erre biztos nem tudok tovább menni. Muszáj lesz megkerülni. Elindultam balra, de elég hamar vissza kellett fordulnom, úgy tűnik, erre már eleve a kerítés öblében voltam. Hátha jobbra rövidebb megkerülni, a Kab-hegyig csak nem ér el!

Amúgy álomszép táj volt, legelésző juhok és kecskék, párban járó hollók és majdhogynem napsütés, szélcsenddel. Mentem a kerítés mellett, várva, hogy elérem a sarkát, és mehetek tovább dél felé, hazafelé. A rétből cserjés lett, aztán erdő, aztán galagonyás cserjeszintű tölgyes, aztán csak simán tüskebozót, az utak és ösvények elfogytak, de a kerítés mellett széles vaddisznócsapás vezetett, időnként pedig szemlátomást át is jártak alatta. A fenyegető táblák mindenesetre rendszeresen ismétlődtek, és külön ki volt téve, hogy az agancsgyűjtés is azonnali letartóztatást, letöltendő szabadságvesztést és mindenféle más szörnyűséget von maga után. Jaj, nálam van egy agancs, még a Kőris-hegyről! Akkor kerítésmászás kizárva, de amúgy sem lett volna kedvem elkapatni magam ezen a szemlátomást szigorúan őrzött területen. Minden dombhát, erdő jelleghatár, földút mellett reménykedtem, hogy most már véget ér a kerítés. Átkeltem egy végeláthatatlan szántóföldön. Nagy sár volt, még mindig jobb volt a hófúvások maradékában menni a mezsgyén.

A képen egy muflont rejtettünk el

Aztán azt hittem, hogy elértem a kerítés sarkát és elindultam délnek egy földúton, két kerítés között. Itt találkoztam két muflonnal, akinek volt esze a vadászterületen kívül maradni. Aztán jött egy betonbunker, egy kapu, és máris egy felhagyott orosz laktanya területén találtam magam. Mint kiderült, ide könnyebb volt bemenni (az északi kapun) mint kijönni, mert egyszercsak egy sokkal modernebb kerítés és kapu előtt találtam magam, amire immáron az volt írva (egy viszonylag újnak látszó táblán), hogy ezt pedig a katonák őrizik. Ennek a fele sem tréfa, irányt változtattam megint, mentem tovább kelet felé, átmásztam a régi drótkerítésen, megkerültem az objektumot, és haladtam tovább délnek. Erdők, mezők, cserjések, itt-ott felhagyott katonai betonépítmények és fura gödrök meg bukkanók. Egy villanyvezeték nyiladéka egyenesen délnek vezetett, amerre menni akartam. Ameddig a szem ellátott, sehol egy kerítés. Talán ez levezet végre a főútig, talán itt ér véget a vadrezervátum? De nem, pár kilométer után megint bejutottam egy zsákutcába, ahol jobbról-balról kerítés vett körül. Itt már megváltam az agancstól is, de végül nem másztam át, inkább kerültem. Bizony, egészen a Barnag és Szentgál között a Kab-hegy alatt futó aszfaltútig ki kellett kavarognom, addig tart a vadászterület széle. Huh.
Délután kettő volt. Ha most felhívom Ronit, háromra értem jön, négyre még ott tudok lenni a gyerekmisén. Még van 30% akku a telefonomban (amúgy kb egy napot bír), és már van térerő. Felhívtam Ronit, de azt mondta, hogy most még jól játszanak a gyerekek, ők már mind voltak templomban. Értem jön, ha kell, szóljak nyugodtan. Végül abban maradtunk, hogy szóljak, ha kell. Az OpenStreetMap szerint már csak 20 kilométer volt Tihanyig, így hát elindultam.

Végre tudom, hogy hol vagyok

Leértem a 77-es útig, innen már hagytam, hogy az app vezessen. Ha tényleg csak 20 km, akkor megyek, amerre mondja. Mutatott is nekem egy jó kis földutat Barnagra. Ott megtöltöttem a kulacsaimat egy igazi nyomóskútnál, meg ettem egy falatot, aztán útnak indultam fel Zádorvár felé. Elvileg ez már az utolsó előtti vízválasztó a Balatonig! Jött egy kis eső, akkor gyorsan felvettem az esőkabátot, aztán szépen kisütött a nap, fogytak a kilométerek a navi szerint. Zádorvárat valami földutakon megkerültem, aztán a szőlőhegyek között egyszer csak felbukkant a Balaton!
Messze, ködben, de egyértelműen a Tihanyi-félsziget rajzolódott ki a Pécselyi-medence és az Aszófői völgy túloldalán. Lehet, hogy meglesz a kitűzött célom?

A távolban a Tihanyi-félsziget

Pécsely felé a meredek oldalban még jól kiléptem, aztán a falu előtt azon a végeláthatatlan földúton már kezdett fogyni az erőm. Ilyenkor a régi futós idők tapasztalatait kell elővenni: negatív gondolatok ellen legjobb az evés. Találtam egy nem túl vizes padot, előtúrtam a maradék kekszet meg túrórudit. Ide már Roni bármikor értem tud jönni. De ha legalább Aszófőig lemegyek, akkor legalább a Balatont elértem, az már mégiscsak valami, Vinyéről idáig. Nagy levegőt vettem, felkaptam a hátizsákot, mentem tovább. Jól esett, hogy a navi minden métert számol, fokozatosan láttam, ahogy fogynak a kilométerek. Már csak tizenöt, már csak kilenc, már csak nyolc. Aszófő előtt már sötétedett, szerencsére az út jól ki volt tűzve, mert a navi nem minden elágazást ismert. A falu fölött bukkantam ki az aszfaltútra, és gyalogoltam lefelé a Balaton irányába. Aszófőn sikeresen ellenálltam a kísértésnek, hogy megálljak a teázóban. A falu szélénél eleredt az eső. Jó, hogy rögtön visszabújtam az esőkabátba, mert nagy eső lett belőle, hideg széllel. A bicikliúton nem kellett tartanom az autóktól, jég sem volt, kerítés sem volt, úgyhogy fogytak a kilométerek.
Sajkod. Lepke sor, Tihany széle tábla. Innen már a lépéseket számoltam, hogy valamivel teljen az idő, pont úgy, mint régen a futóversenyek holtpontjainál. Az MNB üdülő előtt még ittam egy kortyot és kiöntöttem a maradék vizemet, hogy azzal is könnyítsek a hátizsákon. Innen már hátszélben jöttem, de már nagyon átáztatott a hóval keveredő eső. Feltűnt a kikötő zöld fénye, majd a felüljáró lámpái.

Ez már Tihany

Bekanyarodtam az utcánkba, látszott a házunk fénye, Roni kivilágított mindent. Megérkeztem.
Friss házi kenyeret kaptam vacsorára, tiszta ruhába öltöztem (utoljára Herenden találkoztam élő emberrel), megfürödtem, aludtam egy nagyon.
Ma megnéztem, valamivel 100 kilométer fölött lehetett az össztávom. A vadrezervátum, ami az utamat állta, a Kab-hegytől a Veszprémi hegyekig tart.