2018. június 2., szombat

Misi és a Szigetköz

A legjobb dolgokról nem (nagyon) készül fénykép. Annak idején amikor a váratlanul meleg januárban a Csobáncon aludtunk Erzsóval és utána hazabicikliztünk, Misinek meg kellett ígérnem, hogy még majd vele is elmegyünk egy hétvégére valahova. Aztán ugye rákattantam a kajakozásra, kiderült, hogy az egyik kedves kollégámnak van egy kis cége, akik kajakokat adnak bérbe, Misi meg már egész jól tud úszni, úgyhogy az lett a terv, hogy szerzünk egy kétszemélyes hajót, aztán elmegyünk valahova a Balaton körül, és majd vadkempingezünk a strandokon.
Misivel megpróbáltuk megbeszélni, hogy mit szeretne erre a hétvégére, és ő azt mondta, hogy a Szigetközbe szeretne menni. Még sosem volt ott, az egyetlen benyomása a Szigetközről egy '70-es évekbeli természetfotós könyvből van, amit még Roniék régi, Kuruclesi úti házának a kipakolásából mentett meg őkelme.
Jó, legyen Szigetköz: egy budapesti utamon vettem egy térképet, aztán múlt szombat reggel átvettük a hajót, felizmoztuk az autó tetejére, beraktam Misit az anyósülésre, és északnak fordítottuk a szerelvény orrát. Misi egyből a magnóra vetette magát, úgyhogy különböző Disney-rajzfilmek zenéi kísérték utunkat, miközben tanakodtunk, hogy hol ebédeljünk. Strandbüfé a Balatonon: laza, de nem olyan jók az ennivalók. Vendéglő útközben? Valószínűleg finom, de szépen kell enni. Végül amikor a zirci Tesconál megálltunk egy gyors bevásárlásra, akkor Misi meglátta a péksütiket, és azokból lett az ebédük, az áruházzal szemben a patak (árok) partján. Irány tovább, Győr, aztán Mosonmagyaróvárig a pályán, és este hat körülre értünk a Kisbodaki kempingbe. A Szigetközben elég sok lehetséges útvonal van, én annak idején a Mosoni-Dunán voltam kenuval, meg Lipót mellett egy állótáborban, de a legjobb rész a térképek szerint kétségkívül az Ásványrárói ágrendszer. Ennek a közepén van Kisbodak. Én azt terveztem, hogy felverjük a fán lógós sátrat, aztán esetleg vízre tesszük a hajót és tanulunk evezgetni, de Misi nagyon lelkes volt, úgyhogy ebből az lett, hogy bepakoltuk a hajó úgy, hogy egy napig önellátóak legyünk, kaptunk egy térképet meg némi útmutatást a kemping házigazdájától, otthagytuk az autót és elindultunk. Árral szemben, Dunasziget irányába. A víz nem folyik túl erősen, igazából egyedül mozgattam a hat méteres kajakot, mert Misi még éppen csak ismerkedett az evezéssel. Nagyon hamar nagyon vizes lett szegény, kb minden evezőcsapásból ráfolyt valamennyi, úgyhogy didergett, de amúgy jól érezte magát.

A kempinges ember azt mondta, hogy lesz két könnyű és egy komolyabb átemelésünk, ahol a mesterségesen kialakított zúgókon átfolyik a víz. A zúgók azért izgalmasak, mert a közepükön nagyon gyorsan folyik a víz, a szélükön meg nyilván lassabban, és hát ha a hosszú hajó elejét és végét különböző sebességgel viszi, akkor keresztbe fordul, ha pedig keresztbe fordulva sodródik a zúgó hullámain, akkor könnyen fel tud borulni. Ezért azt ajánlják, hogy lefelé nagy sebességgel evezve a V alakban összefutó hullámok közepére kell kormányozni, felfelé pedig szintén csak a közepén lehet biztonságosan átjutni, ha az ember elég erős, de érdemesebb inkább átemelni a hajót a gátnak a partközeli szélén. Az egyik átemelés tényleg nagyon könnyű volt, kikötöttem a hajót, kivettem Misit és először az elejét letámasztva a hátulját vittem át, aztán a hátulját letámasztva az elejét (mert az egészet egyben, csomagokkal egyáltalán nem bírtam el), és így szépen átjutottunk. A második zúgó annyira nem tűnt komolynak, megpróbáltam alulról átevezni rajta lendületből. Odáig jutottunk elsőre fokozatosan, hogy a zúgó közepén teljes erőből evezve egyhelyben álltunk, de nem tudtam átevezni, fel kellett adnom, és hirtelen a vízhez képest is felgyorsítani hátrafelé a kajakot, amikor elindultunk lefelé, hogy kormányozni tudjunk. Másodjára inkább azt próbáltam meg, hogy a szélén a limányban felevezek, ahol csendes a víz, aztán oldalról, lendületből próbálok meg átjutni a zúgón. Persze ez sem sikerült, nagy forgás lett belőle, szerencsére Dániában megtanultuk, hogy kell az evezővel a víz felszínére lecsapva megmenteni a billenő hajót, így a zúgóba borulást megúsztuk. Maradt az átemelés. Lassan eveztünk tovább, hullottak a nyárfapihék, szóltak a kakukkok, kerülgettük a vízbe dőlt fákat. A következő zúgón a horgászok segítettek átemelni, így már csak egy utolsó emelés maradt, de szerencsésen megküzdöttünk azzal is, és szürkületre elértük a táborhelyet, a Cikolaszigeti kempinget. Itt közvetlenül a parton óriási nyárfák várták a Tentsile-sátrat, a gáton túl pedig rögtön a falu kezdődött. A büfében szólt a zene, egy füredi gimnázium egyik osztálya töltötte ott az éjszakát, minden tele volt szelfiző tinikkel. Felvertük a sátrat az ott táborozó osztrák család nagy örömére (kipróbálták), aztán siettünk a kemping büféjébe abban a reményben, hogy elcsípjük a BL-döntőt. A büfé már zárt, de még maradt nyolc palacsintájuk meg egy lángosuk, ezeket a néni nagy meglepetésére kb. negyed óra alatt bepusziltuk. A meccset nem vetítették, úgyhogy rendet raktunk a kajakban, visszamentünk a sátorhoz, és próbáltunk aludni.
Telihold volt, a ponyvát fel sem tettük, csak szúnyogháló alatt gyönyörködtünk a szentjánosbogarakban meg hallgattuk a rettenetesen lármás békákat.

Az internet szerint fél kilenckor van mise a dunaszigeti templomban, úgyhogy igyekeztünk időben kelni. Összedobtunk egy gyors teát a gázfőzőn, megettük a Zircről hozott zsömléket és párizsit, aztán a nem túl lelkes Misivel siettem befelé a faluba, és kerestük a templomot. Dunasziget gyönyörű, minden második háznál akkora rózsák virítanak, mint Misi feje, rendezett, tiszta minden. De nem volt harangszó. A templomot pont időben elértük, de egy cetli várt minket, hogy épp ma bérmálás miatt 10 órakor van a mise (megjegyzem, ugyanez történt velünk pár hete a Tisza-tavon). Azt már nem vártuk meg, visszaballagtunk a kempingbe, ahol Misit a megígért jégkrém várta, én pedig igyekeztem tudakozódni a jó útvonalakról.

Ki volt téve egy térkép, ami csak távolról hasonlított ahhoz, amit vásároltunk és szintén csak halványan ahhoz, amit az előző kempingben kaptunk, de szerepelt rajta egy madarászó torony nem messze (persze felfelé). Egy átemelés, mi az nekünk? A kempinges srác eligazított megint, mutatott egy titkos mellékágat, amin gyönyörűen el lehet kerülni a zúgót, és elmondta, hogy lefelé merre lehet egy jó fürdőhely után egy kicsit nagyobb kört tenni Kisbodakig egy másik mellékágon, egy könnyű és egy veszélyes zúgót bevállalva. Lebontottuk a sátrat, összeszedtük a cuccunkat, és indultunk, megint fölfelé, a titkos mellékágon. Ez tényleg szűk volt, alig maradt hely kétoldalt az evező mellett, egy sarkantyú össze is szűkítette egy kanyarban kicsit, de végülis tényleg jobb volt, mint átemelni. Tizenegy óra tájban értük el a madarász tornyot. Azt reméltem, hogy majd látunk jégmadarat, de csak kócsagok, szürkegémek, kárókatonák látogattak meg minket, amik persze otthon is vannak. Nem baj, itt volt idő arra, hogy Misi megtanulja használni a távcsövet.

Hogy elkerüljük a déli tűző napot, azt találtam ki, hogy a fedett toronyban főzünk. Misi bolognai spagettit szeretett volna, de darált húst nem igazán jó szállítani a kajakban. A kompromisszum az lett, hogy vettem előre egy nagy darab angolszalonnát, amit kb fél centi vékony csíkokra felszeltünk, és azokat Misi rövidre vágta. Ezek voltak a giliszták, Misi elmagyarázta, hogy a boszorkányvarázslók gilisztabolognait esznek, míg a legnagyobb ellenségeink, a varázslóboszorkányok bolognai gilisztát, ami persze nem finom. A szalonna zsíros részét külön apróra vágtuk és elkezdtük pirítani. Misi szerint ezek voltak a bélférgek, amiknek a nyálkájában megsütjük a gilisztákat, míg a varázslóboszorkányok a giliszták nyálkájában sütik a bélférgeket, ami persze nem finom. A zsír nagy részét leöntöttük egy tálba, hogy a tészta majd ne ragadjon össze, a maradékban megpirítottuk a hagymát. SOK hagymát, Misi kedvéért. Persze fakanalunk nem volt, úgyhogy megfaragtunk egy botot, az lett a kanálfa. Fakanálnak csak a varázslóboszorkányok mondják, akik a legnagyobb ellenségeink. A gázfőző nem volt túl erős, de azért lassacskán megpirult a hagyma, hozzácsaptuk a gilisztákat, Misi kevergette, addig a sajtot is felvágtuk hasonlóan pici darabokra, reszelő híján. Végül beletettük a sűrített paradicsom konzervet (Misinek arról is volt valami elmélete, hogy a piros cucc minek a vére, és hogy erről mit gondolnak a varázslóboszorkányok), egyet rottyant, és kitettük a tálba, ahol a szalonna zsíros részéből készült pörcök vártak. A tésztát elég sokáig tartott megfőzni, már attól aggódtam, hogy valami baja van a főzőnek, de mire elolvastam a mellékelt használati utasítást, addigra felforrt szépen a víz, és elkészült a gilisztabolognai. Nagyon finom lett.

Mielőtt elindultunk volna végre lefelé, gyalog megnéztük, hogy milyen mély a víz azon a zúgón, amit a titkos ágon megkerültünk. Viszonylag mély volt (belegyalogoltam, majdnem elsodort), úgyhogy eljött az idő, hogy leevezzünk rajta. Irány a denkpáli hallépcső, ami állítólag egy nagyon jó fürdőhely kavicsos parttal. Elég messze kötöttünk ki, nem mertem a zúgóhoz odaevezni, Misi meg nem nagyon akart a csalánon át kigyalogolni az útig, de végül tapostam neki egy utat. A hallépcsőnek van egy ablaka, amin át tényleg látni lehet, hogy jönnek-mennek a halak a vízben. A kavicsos fürdőhelyet viszont nem találtuk, valószínűleg magas volt a vízállás még. Csobbantunk egyet, napoztunk kicsit, odaeveztem egyedül a gát széléig, hogy Misi csalán nélkül beszállhasson, és indultunk hazafelé. A két hátralevő zúgó közül a könnyebbik probléma nélkül ment, a nehezebbik kanyarban van, úgyhogy megforgatott kicsit, de nem borultunk. Misi egyre ügyesebben evezett, ha én, mint hátsó evezős figyeltem rá, hogy vele egy ritmusban (aritmiában) evezzek, akkor csak úgy repült a kajak. Ha meg nem, akkor csurogtunk lefelé, szőlőcukrot eszegettünk és beszélgettünk. Így értünk kora estére vissza a Kisbodaki kempingbe, ahol kivettük a hajót. A kipakolás persze sokáig tartott és rengeteg volt a szúnyog, Misi fel volt háborodva, hogy neki kell lemosni a fedélzetet és az is felmerült, hogy a szúnyogok miatt inkább már aznap este hazainduljunk, de akkor hétfőn már iskolába kellett volna menni, úgyhogy inkább nem. Vissza a kempingbe, kiteregettük a vizes cuccot, Misi talált egy autósújságot, én meg sátorhelyet kerestem. Sehol egy lélek, itt vasárnap este véget ér a hétvégi üzem. Sehol egy olyan hely, ahol három nagy fára ki lehetne feszíteni sártenger nélkül a sátrat, és rengeteg a szúnyog. Végül azt találtuk ki, hogy egyszerűen visszamegyünk autóval a cikolaszigeti kempingbe, nincs messze. Misi szeretett volna még egyet csocsózni, úgyhogy bedobtunk egy százast, és játszottunk egy meccset, majd visszaraktuk a vizes holmit az autóba és indultunk.
Gyors vacsora a kemping teraszán (ahol még volt recepciós), megettük a gilisztabolognai maradékát, aztán felvertem a sátrat, Misit bedobtam, és mire rákerült a külső ponyva meg kiálltam a parkolóba az autóval, addigra ő már aludt is. Az utolsó nap nem siettük el a reggelt, megettük az összes maradékot (rengeteg cheerios is volt nálunk ám!), és célba vettük a lipóti élményfürdőt. Ja, amikor kifizettük a szállást, a kemping gazdája elmondta, hogy van még egy titkos mellékág, amin egy egész napos túrával körbe lehet evezni a falut háztól házig; milyen kár, hogy nem mutatja a térkép az összeköttetést a holtág meg a Duna között. A fürdőben az óriáscsúzdákat sajnos még építették a nyárra, de volt egy úszómedence rendes ugródeszkával, úgyhogy a délelőtt nagy részét itt töltöttük. Hazafelé már nagy volt a csönd az autóban.

Ja, és tegnap megtudtuk, hogy ez a bécsi pályázatunk sem nyert, úgyhogy most egyetlen külföldi pályázatom sem vár elbírálásra. Otthon vagyunk, és egyre inkább úgy tűnik, hogy otthon is maradunk. Mindjárt vége az iskolának és jön a nyár.