cím nélkül

A laborban is itt az ősz
az ember ilyenkor teát főz
zenét hallgat, hátradől
a száraz növény újra nől
 
ilyenkor hosszabbak a cikkek
az ember elfelejti, kiknek
írt e-mailt és újra gépel
kevéssé magabiztos képpel

A szerver ilyenkor lustán ébred
rossz formátuma van a képnek
hanyatt fekszik a döglött légy
ki a nyáron esett oda még
 
a laborban elmúlt a nyár
a slackline a fotel alatt vár
hogy döntsenek végre a bírálók:
kifeszül újra, vagy végleg lóg

Jancsi-nyelv

 Pár napja meglátogatott minket a Nagypapa Gödről. A gyerekeknek persze Dédpapa. Azóta Jancsi minden nap megkérdezi, hogy "a Dédpapa hoó van?" - amire a válasz az, hogy otthon, Gödön.
Ma tovább kérdezgetett.
- A Dédpapa hoó van?
- Otthon, Gödön.
- É a Dédmama hoó van?
- A Dédmama Remetén. (Ő másik ágon Dédmama)
Vigyorogva:
- É a Dédoszi hoó van?
- Jancsi, Dédoszi nincs, nézd meg, milyen kicsi még az Oszi!
- Kicsi Oszi... Ez icces! 

Kezdődik az iskola...

 Már el is szaladt az első hét... És nagyon jó volt, fárasztó, meg új, meg szervezős, de örömteli.

 Erzsó nagyon várta az iskolát. Próbáltuk is lelkesíteni, mert nem voltunk teljesen biztosak benne, hogy örömmel várja majd. Andris nagyon utált iskolás lenni, az egész rendszert úgy, ahogy van, a gyerekek ezt hamar kifülelik. És sok ismerős mondogatta neki, hogy biztos unatkozni fog, mit fog ő az iskolában csinálni... Ezek miatt féltettük. A tanítónője viszont már tavaly mondta, hogy akkora ez a váltás, annyi az újdonság, hogy bármilyen előképzett a gyerek, nem fog unatkozni, meg fogja találni azt, ami neki izgalmas, ami neki nehéz, amiben haladhat. És igaza lett.

   Az iskolába indulás napján a bécsi gyerekek (és az összes német és osztrák) Schultüte nevezetű hatalmas tölcséreket kapnak, benne kis iskolai cuccokkal - ceruzák, festék, ecsetek - és sok édességgel. Erzsó már előre kérte, hogy ha nem maradunk is Bécsben, a Schultüte szokását azért tartsuk meg. Ugyan ő nem vihette magával az iskolába, mint az igazi bécsi gyerekek, de az iskolakezdés előtti vasárnap megkapta a maga házilag készült, nagyon lila tölcsérét. Sajnos Andris addigra már nem volt itthon, Engelbergben volt konferencián, de írt neki levelet, amit bele is tettünk a tölcsérbe.

Este még gyorsan varrtam Erzsónak egy szoknyát, mert későn jöttem rá, hogy nincs ünneplője, csak egyberuhái. Egy fehér csinosabb pólót is kidíszítettem a szoknya anyagával. Reggel boldogan bújt bele. Sajnos azonban reggeli közben foltos lett a fehér blúz. Fáradt voltam, kevés alvás jutott, nem sikerült a lehető legkedvesebben kezelnem ezt a helyzetet, kicsit ingerülten szóltam rá:
- Erzsókám, nem gondoltam, hogy partedlit kell rád adnom!
Ő meg, a nagy iskolás, halkan elsírta magát.
- Mama, én sem. De most mi lesz?
Nem szokott ilyesmitől sírni, ebből láttam csak, hogy titokban milyen feszült a várva várt iskolától. Ami nem is csoda. Gyorsan megnyugtattam, előkaptuk a csinos póló díszítetlen párját, kivasaltam, és indultunk is.
   A harci feladat: négy gyerekkel, az egész félévre való iskolai felszereléssel (hátizsák, rajzdoboz, tornacucc, tisztasági csomag, papírok, nagy karton)  és az óvodába indulónak kishátizsákkal, tisztasági csomaggal időben, 3/4 8-ra felérni az iskolába.
  Misinek semmi kedve nem volt óvodába menni, de készültünk: egy szép álszakállt készített, amit az arcára ragasztottunk, így "szakáll bácsi" szerepben már szívesebben ment. Megbeszéltük, hogy arcmosáshoz már le kell majd vennie. Ja, és persze reggel nem találtuk a szakállt, újat kellet készíteni gyorsan.
A szerpentin felé gyalogoltunk, mert a kétgyerekes babakocsit a lépcsőkön nem tudom felvinni.

 Ott voltunk időben, sikerült! Elrendeztem Erzsót, a padtársa Katinka lett, aminek nagyon örült. A továbbiakban nem volt igénye rám, látszott, hogy nem is tudok a közelében maradni a sok iskolástól.

 Az évnyitó az apátságban volt, azért fényképet szereztem arról is.

.

Indultunk tovább az óvoda felé. Misi büszkén mászott fel a nagycsoportba, elmagyaráztuk a szakállát, aztán be is szaladt, a legjobb barátja, Bendegúz már várta. Jó volt látni, hogy magabiztos, hogy nem fél, nem lesz semmi baj. Azzal is fogadott délután, hogy "a nagycsoport tényleg sokkal jobb, mint a babás középső, igaza volt Erzsónak".
 

Engelberg jelentkezik

Mostanában sokat utazom. Alig jöttem haza Montpellier-ből, átmentünk Szemesre (jó, az mondjuk otthon van), aztán két hét után kiugrottam a Blockheidére parkour edzőtáborba (tavaly ilyenkor leírtam részletesen, kb. ugyanolyan volt, csak sokkal többen voltunk), aztán a következő hétvégén indultam ide, Engelbergbe.
Erzsónak leírtam, hogy mit csinálunk itt, amikor ő éppen iskolába indul, legegyszerűbb, ha bemásolom:

"Az országok vezetői megkértek egy csomó tudóst, hogy nézzék meg apróra, hogyan áll most a természet, mi van azzal a rengeteg kinccsel, amit a földtől, az égtől, a víztől, a növényektől és állatoktól, a baktériumoktól és a gombáktól kapunk. Azt is kérték, hogy ha megnéztük, mi a helyzet, adjunk nekik tanácsot, hogyan tudnák jobban védeni a világot, hogy ezekből a kincsekből és a természet változatos világából minél több megmaradjon, akkor is, ha még sokkal több ember lesz a földön."

Hát erről van szó, nem hagyományos értelemben vett konferencia, inkább tényleg szerzői találkozó, fejezetekre vagyunk beosztva, azoknak a tartalmát, alfejezeteit, alpontjait találjuk ki és vitatjuk meg intenzíven reggeltől estig. A társaság egy részét már a tavalyról, Párizsból ismerem, Engelbergben pedig akkor voltam utoljára, amikor Blasienből egy napra elhoztak minket síelni, mert ott egész télen egy szem hó nem esett. Itt tanultam meg snowboardozni Wettstein Hannes deszkáján (amit utóbb nekem is adott), úgyhogy semmire nem emlékszem a tájból, csak arra, hogy hóvihar volt, meg köd, meg hogy egyszer fejjel lefelé beestem egy hóbuckába (szemüvegesen).
Mégis, az egész hely kísértetiesen emlékeztet Blasienre: 200 méterrel feljebb vagyunk a tengerszint fölött, és sokkal nagyobb hegyek vesznek körül, de itt is fenyvesek vannak, itt is patak folyik végig a falun (Blasien azért nagyobb), itt is van egy óriási barokk apátság (Tihany beleférne keresztben, hosszában és még egyszer keresztben), és itt is kicsi kerek levelestészta-csészében tálalják a gombapörköltöt. Meg itt is van egy kis szobám, ami kifelé néz a völgyből, de nem látni el valami messzire.

A képen előtérben az apátság, háttérben a gleccserek. Én a bal oldali hegyen voltam kb. ott, ahol a fák végződnek. A rengeteg szálloda nincs rajta a képen

Persze nem bírtam ki, hogy ne induljak el túrázni: vasárnap délben, amikor megérkeztem, ragyogott a nap, karnyújtásnyira látszottak a hegy csúcsán a gleccserek, csodaszép idő volt. Nekimentem az első ösvénynek, amit találtam, szépen felkanyargott az erdőn, majd a legelőkön át egy kiálló szikla tetejére, onnan még egy oldalvölgybe is bejutottam, olyan 1800 és 2000 m magasság között lehettem az út végére. Másnap, hétfőn már komoly munka várt ránk, de szerencsére este hat körül elengedtek, én pedig megint nekiindultam a hegynek. A falutól kicsit feljebb az első gleccservölgyben éktelen kolompolás fogadott: este hét felé a tehenek megindultak az istálló felé, fejésre. Én gyanútlanul mentem tovább felfelé az istállótól, megint átkapaszkodtam az erdőn, és ahol már kezdett volna elfogyni a sok fa, egymásik csordával találkoztam szembe, épp az ösvényen. Az első két-három tehénnel még elkerültük egymást, de aztán egy fiatal bika akadt az utamba. Őt már lassabban közelítettem meg, köszöntöttem illendőképpen, de nem akart odébb menni az útról. Amikor túl közel jöttem, leszegte a fejét, és kettőt ugrott felém, én pedig jó parkouroshoz méltó módon menekülőre fogtam a dolgot. Nemsokára visszamentem, akkor a bikám már nem az ösvényen állt, de mivel erősen esteledett, és attól féltem, hogy esetleg megismétlődik a dolog, amikor majd lefelé jövök a hegyről, nem folytattam az utat.
Keddre már esőt igértek, de reggel még nagyon szép idő volt, legalábbis amikor kora reggel misére mentem az apátságba. Délelőtt aztán beborult, és mire délután vége lett a szekciónak, elég emberesen esni kezdett. Nem baj, gondoltam, és csakazértis elindulok. De mire hazaértem a szállodába, igazi magashegyi szakadó eső kerekedett. Ismerjük ezt a jelenséget a Tátrából, meg Blasienből; ilyenkor több vízcsepp van a levegőben, mint levegő, az ember egy perc alatt bőrig ázik, a szembe hegyoldalig sem lehet ellátni.
Aztán később valamit csillapodott, én pedig jól beöltöztem, és tényleg elindultam, ezúttal nem a hegyre, hanem a patak mellett lefelé. Igazi magashegyi patak, autónyi köveket görget olvadáskor, ilyenkor meg kristálytisztán csordogál közöttük. Az út a parton vezetett, néha merész függőhidakon ívelt át a víz felett.

Az eső pedig egyre csak esett, lassan sötétedett, lassan átázott a cipőm, elindultam vissza, felfelé. A patak egész másképp nézett ki, mint előtte, teljesen meg volt áradva, iszapos barna lé ömlött keresztül köveken, kidőlt fákon, mindenen.

Holnap indulok haza, ha minden jól megy, kezdődnek a normális hétköznapok. De lehet, hogy még felszaladok a hegyre, mielőtt a vonatom indulna.

Papácska fejében...

   Nem írtam sokáig. Történt valami, amit nehéz leírni, nehéz átélni. Hiába történtek sorba a jobbnál jobb események a nyár végén, az én fejemen sokáig fekete felhő ült, és néha most sem könnyű.
   Az történt, hogy Papácska két héttel egy kisebb hasi műtét után egyre rosszabbul lett, kiütései lettek, aztán görcsrohamokkal kórházba került. Mint kiderült, a rosszullét és a kiütések agyhártyagyulladás miatt lehettek, amit Mamácska profin kezelt anélkül, hogy tudta volna, milyen komoly a helyzet, a tüneti kezelés hatott, így a betegség nem mutatta a megszokott arcát. Viszont a hőség, a gyulladás, és a műtét utáni sok fekvés elég volt ahhoz, hogy napvilágra kerüljön egy rejtett kór, a görcsrohamok miatti kivizsgálás során kiderült, hogy Papácsnak agydaganata van.
   Nagyon megijedtünk. A daganat nagy, rossz helyen van, és akkor még nem tudtuk, hogy milyen természetű, csak azt, hogy biztonsággal nem műthető. Gyorsan össze is rebbentünk, mint a madarak a fészekre, mi négy lányok, Mamácskához. Aztán ment tovább az élet, Papácska hazakerült a kórházból, mert látszott, hogy sürgős műtét nem lesz, a továbbiakhoz pedig vártuk a szövettant. Közben pedig rengeteg, de tényleg nagyon sok ember kezdett imádkozni Érte, és ennek nagyon érezzük a hatását. Sorban oldódtak meg a dolgok, került ismerős minden orvoshoz, előbukkant egy diéta, amit most be is tartanak keményen, a szövettan alapján van idő kipróbálni, lassú növekedésű a tumor.

Szóval most várunk, reménykedünk, imádkozunk. A diéta bejönni látszik, sokkal jobban van. Már dolgozik újra, de rendesek a munkahelyén, nem kell terhelnie magát, ha nem akarja. Én nagyon bízom benne, hogy egy hónap múlva az új vizsgálatok már kisebb daganatot találnak majd...

Erzsó iskolakezdéséről holnap írok.