Ma végre ragyogó napsütés van. Jancsi kint is van, amennyit csak lehet, az ajtó nyitva, ő pedig jön-megy. Bár igazából tudja, hogy nem ehet földre esett zöld ringlót, kavicsot, gilisztát, cigarettacsikket, kavicsot, gyakran rá kell nézni, hogy be is tartja-e ezt a kertben járó gyerekekre kötelező szabályt. Ma Andris találta úgy, hogy nagyon rágott valamit. Kivett Jancsi szájából egy-két apró kavicsot, de még mindig úgy nézett ki, hogy van ott több is.
Megkérdezte:
"Jancsi, hol van a kavics, amit megettél?"
Mire Jancsi büszkén mutatott apja tenyere közepére:
"Itt!"
Andris ma kapott egy kis fényképezőgépet, ami félhomályban is ügyes és gyors. Van gépünk, de sokat bosszankodtunk a csigalassú fókuszáláson, lemaradtunk a jó pillanatokról. Ezt Andrisnak meglepetésből vettem, amihez két hozzáértő barátunktól-rokonunktól kértem segítséget. Egyikük egy sokkal profibb specifikációkkal rendelkező, kicsit nagyobbacska gépet ajánlott, ami nagyon-nagyon jól zoomol, másikuk egy kompaktot, ami a leírás szerint nem tud annyit, mint a másik, viszont ők már pár éve teljesen elégedettek vele, gyakorlatilag mindent tud, gyors, kicsi. Ez utóbbit rendeltem meg, de aztán a két gép összehasonlítását böngészve nagyon elbátortalanodtam, jól tettem, hogy megvettem?
Aludni sem tudtam az aggodalomtól, végül meglepetés ide vagy oda, előadtam Andrisnak a helyzetet. Ő pedig kifejtette, hogy maximálisan biztos benne, hogy a barátunk jót ajánlott, ez nem kérdés. Örülni fog neki, ez sem. De az sem, hogy ő bizony semmilyen géppel nem fog megszeretni fényképezni. Ebben megnyugodva el is aludtunk.
Ma a kezébe kapta a gépet, és megállapította, hogy ezt azért lehet, hogy magával fogja hurcolni mindenhova. Győzelem. :)
Andris a pár héttel ezelőtti EGU-konferencián bemutatott egy posztert, amiről ma kiderült, hogy díjat nyert! Nagyon büszke vagyok rá, nem is tudom, van-e még valaki, aki az EGU-n már másodszorra nyer poszter-díjat. Andris két doktorandusza is sorra hozza a díjakat, jól csinálják nagyon, már csak az lenne még jobb, ha itt is lennének, és együtt dolgozhatnának... Ügyesek!
2014. május 20., kedd
2014. május 15., csütörtök
Boldog első születésnapot, Jancsi!
Jancsink egyéves lett, próbálom kicsit átgondolni, ami azóta történt, amit ő jelent nekünk, amit kapunk tőle.
Boldog kis csomag volt már az elejétől, elégedetten szemlélte a testvéreitől hangos világot maga körül, nem zavarta a rengeteg gyerek az óvodában, bevackolta magát szülők, nagyszülők, dédszülők, nagynénik és nagybácsik karjaiba. Köszönjük, hogy velünk voltatok Bécsben is, kedves családjaink, barátaink! Külön öröm volt hallani, hogy Amamink mennyire örült neki, mennyit emlegette abban a pár hétben, amig egyszerre voltak ezen a világon.
Aztán csak nőtt, növekedett, és négy és fél hónaposan elkezdett mászni, amin nagyon csodálkoztunk. Békés, mosolygós baba volt, némi hasfájással ugyan megküzdöttünk, de sokat mosolygott, élvezte a nagy társaságot és a békés kettesben összebújásokat is. Hamar kiderült, hogy neki is fontos a napirend betartása, amibe egy délelőtti mise jól belefér, de a biciklitúra már okot ad némi sírásra.
Az első betegségnél jól megijedtünk, fulladós babánk még nem volt, de aztán ezt is megszoktuk, azóta pedig ki is nőtte.
Eljött az Advent, és Jancsi megtanult felállni. Már mindenben részt akart venni, amit testvérei kedvesen és türelemmel viseltek. Azért rendet rakni utána nem szerettek.
A Karácsony némileg viharos volt az én kórházi kezelésem miatt, amit Jancsi is megérzett. Pár napra tápszerre kényszerült, ami nem is lett volna gond, ha nem allergiás valamelyik összetevőre. Időbe telt, mire rájöttünk, nem a tehéntej a gond, hanem valami más, ami ezekben a pelyhes állagú babaételekben van.
Aztán már itt is volt a költözés, még szerencse, hogy a kispad velünk jött, biztos pont az idegen világban.
Tavasszal megismerte Szemest, evett jó sok mindent, de a kedvence a füstölt kolbász maradt, megtanult homokozni, kapott biciklis sisakot, és megtette első lépéseit.
Pár szót mondogat, ugyanazokat, mint eddig. Nagyon vidám, alig hallani sírni. Talán azért is van ez, mert rengeteget alszik nappal is, két-két és fél órát délelőtt is, délután is. Nagyon szeret fürdeni, élvezi, hogy már lehet a nagyokkal együtt, sok játékkal. Éjszaka még többször kel, de Andris megy hozzá ilyenkor, odabújik a vállára, majd visszadől az ágya felé, le is lehet tenni. Ha én veszem fel, persze eszébe jut, hogy "ennieee" kéne, hiába, a költözés miatt elmulasztottuk időben (a többieknél bevált időben) leszoktatni erről, most már nehezebb.
Egy kis áldás. Nagyon boldogok vagyunk vele. Ahogy Erzsó fogalmazta: "Nem is gondoltuk, hogy ilyen édes lesz egyévesen, ugye?" Én sejtettem azért.
Boldog kis csomag volt már az elejétől, elégedetten szemlélte a testvéreitől hangos világot maga körül, nem zavarta a rengeteg gyerek az óvodában, bevackolta magát szülők, nagyszülők, dédszülők, nagynénik és nagybácsik karjaiba. Köszönjük, hogy velünk voltatok Bécsben is, kedves családjaink, barátaink! Külön öröm volt hallani, hogy Amamink mennyire örült neki, mennyit emlegette abban a pár hétben, amig egyszerre voltak ezen a világon.
Aztán csak nőtt, növekedett, és négy és fél hónaposan elkezdett mászni, amin nagyon csodálkoztunk. Békés, mosolygós baba volt, némi hasfájással ugyan megküzdöttünk, de sokat mosolygott, élvezte a nagy társaságot és a békés kettesben összebújásokat is. Hamar kiderült, hogy neki is fontos a napirend betartása, amibe egy délelőtti mise jól belefér, de a biciklitúra már okot ad némi sírásra.
Az első betegségnél jól megijedtünk, fulladós babánk még nem volt, de aztán ezt is megszoktuk, azóta pedig ki is nőtte.
A Karácsony némileg viharos volt az én kórházi kezelésem miatt, amit Jancsi is megérzett. Pár napra tápszerre kényszerült, ami nem is lett volna gond, ha nem allergiás valamelyik összetevőre. Időbe telt, mire rájöttünk, nem a tehéntej a gond, hanem valami más, ami ezekben a pelyhes állagú babaételekben van.
Aztán már itt is volt a költözés, még szerencse, hogy a kispad velünk jött, biztos pont az idegen világban.
Tavasszal megismerte Szemest, evett jó sok mindent, de a kedvence a füstölt kolbász maradt, megtanult homokozni, kapott biciklis sisakot, és megtette első lépéseit.
Egy kis áldás. Nagyon boldogok vagyunk vele. Ahogy Erzsó fogalmazta: "Nem is gondoltuk, hogy ilyen édes lesz egyévesen, ugye?" Én sejtettem azért.
2014. május 2., péntek
Csalódás
Én annyira vágytam már Bécsbe! Mióta hazaköltöztünk Andris már vagy háromszor volt kint. Megbeszéltük, hogy ezen a májusi hétvégén mind utána megyünk, és pár napot maradunk, a gyerekek németeznek kicsit az oviban, én bóklászhatok Jancsival, délutánonként meg együtt. Minden alkalommal, amikor Andris elutazott, ez lelkesített. Hiányzik Bécs, tényleg kicsit otthonommá vált.
És most, most, amikor mehetnénk, Erzsó belázosodott. Eléggé, a legmagasabb hőmérséklete, amit mértünk 39,7 °C volt. Így persze nem utazunk sehova. Misi is csalódott, Erzsó meg persze rosszul van nagyon. Nem fáj semmije, csak mindene. Beszereztem antibiotikumot, remélem, nem fog kelleni használni, egyelőre vírusosnak tűnik a dolog. Azért aggódom kicsit, mert az egyik óvónénije tüdőgyulladásal feküdt múlt héten, remélem, nem tőle kapott el valamit. És persze nagyon bízom benne, hogy nem megy végig a családon, és főleg engem nem kap el, mert betegen ápolni a többi betegeket elég nehéz.
Andris marad egyedül Bécsben. Holnap még a konferenciához biggyesztett egésznapos fejtágításra megy, holnapután egyedül megy a grinzingi misére, aztán parkour-edzés, délután valami szabadtéri operaelőadás lesz, szóval szenvedni fog kegyetlenül. Gondolkozott, hogy hazajöjjön-e a vasárnapra, mert nagyon hiányzunk már egymásnak, de végül marad, hétfőn mindenképp ott kell lennie, és drága az oda-vissza utazgatás.
A gyerekruhákat elpakoltam, a cipősdobozok még várják, hogy felvigyem őket a padlásra, aztán kezdhetem a takarítást. Nem is tudom, hol tartanék, ha Czirmos nem jött volna el erre a két napra segíteni.
Igazából el vagyok keseredve. Nagyon-nagyon szerettem volna menni.
És most, most, amikor mehetnénk, Erzsó belázosodott. Eléggé, a legmagasabb hőmérséklete, amit mértünk 39,7 °C volt. Így persze nem utazunk sehova. Misi is csalódott, Erzsó meg persze rosszul van nagyon. Nem fáj semmije, csak mindene. Beszereztem antibiotikumot, remélem, nem fog kelleni használni, egyelőre vírusosnak tűnik a dolog. Azért aggódom kicsit, mert az egyik óvónénije tüdőgyulladásal feküdt múlt héten, remélem, nem tőle kapott el valamit. És persze nagyon bízom benne, hogy nem megy végig a családon, és főleg engem nem kap el, mert betegen ápolni a többi betegeket elég nehéz.
Andris marad egyedül Bécsben. Holnap még a konferenciához biggyesztett egésznapos fejtágításra megy, holnapután egyedül megy a grinzingi misére, aztán parkour-edzés, délután valami szabadtéri operaelőadás lesz, szóval szenvedni fog kegyetlenül. Gondolkozott, hogy hazajöjjön-e a vasárnapra, mert nagyon hiányzunk már egymásnak, de végül marad, hétfőn mindenképp ott kell lennie, és drága az oda-vissza utazgatás.
A gyerekruhákat elpakoltam, a cipősdobozok még várják, hogy felvigyem őket a padlásra, aztán kezdhetem a takarítást. Nem is tudom, hol tartanék, ha Czirmos nem jött volna el erre a két napra segíteni.
Igazából el vagyok keseredve. Nagyon-nagyon szerettem volna menni.
2014. május 1., csütörtök
Andris elment egy hétre Bécsbe
Bizony, megint konferencia van. Megint, immár hetedszer, az az óriási, tízezer emberes konferencia, amire az egész világ összes földtudósa Bécsbe jön. Úgyhogy én is itt vagyok, mint távérzékelő, vagy geodéta, vagy limnológus, nem is tudom.
Idén az a szerencse ért, hogy nem előadást tartok, hanem poszterrel kell készülnöm. Ez kevésbé tekintélyes dolog, viszont valamivel több munkát igényel. Előadni egész jól tudok, posztert már régen nem csináltam...
A múlt héten szerdán Debrecenben voltam egy doktori védésen, csütörtökön egy előadást tartottam Pesten a térképészeknek, pénteken egy új pályázat megbeszélésén voltam szintén Budapesten. Legalább az autó nálam volt, az intézet elvileg fizette az utat, így már péntek délután öt körül hazaértem Tihanyba, és kezdhettem csinálni a posztert.
Tizenkét órát dolgoztam rajta, szombat reggel ötig, ebből az utolsó kettő azzal telt, hogy birkóztam a szoftverrel és a nyomtatási beállításokkal. Aludtam reggel nyolcig, aztán egészen virgoncnak éreztem magam, úgyhogy elindultunk Szentendrére Stibrányiékhoz.
Őket már nagyon régen nem láttuk, volt róla szó, hogy még Bécsben meglátogatnak a költözés előtti utolsó héten, de túl betegek voltunk, nem lehetett. Így hát már nagyon vártuk, hogy lássuk őket, a gyerekek is izgatottan várták Flórát, Kornélt, Dorkát.
Ebédre meg is érkeztünk, vacsorára virslit sütöttünk és Giziék is megérkeztek, úgy éreztük magunkat, mint akik Magyarországon laknak, nagyon jó volt. Aztán vasárnap délután kivasaltuk az ingeimet, elköszöntem Ronitól és a gyerekektől, és indultam HÉV-vel befelé a városba. Jó időben megérkeztem, volt időm kicsit csodálni a Keleti pályaudvart, amit most egész szépen rendberaktak, megkerestem Rochlitz Gyula emléktábláját. Elég zsúfolt volt a vasárnap esti vonat, valamikor tíz óra tájban érkeztem meg Bécsbe, ahol várt az üres lakásunk. Felfújtam a matracot, és ledőltem aludni.
Hétfő reggel beültem a Grinzingi pékhez, megettem egy jóféle Wiener Frühstück-öt, találkoztam Erzsóék egyik ovistársának a mamájával, aztán siettem a konferenciára, regisztráltam, találkoztam egy-két régen látott kollégával, aztán átjöttem az egyetemre, és megkérdeztem a társszerzőimet, hogy van-e még valami tennivalóm a poszterrel. Azt mondták, hogy van.
Jó.
Nekiálltam kisebbre venni a szöveget, nagyobbra az ábrákat, újra egymáshoz igazítottam a szövegdobozok sarkait, így már tetszett a társszerzőknek is. Hétfő este hatra egy szemináriumra voltam hivatalos, a Google ismertette a tudósok és tanárok számára szánt távérzékelési és internetes termékeit, nagyszerű. Hatra elkészült a poszter, rohantam át az egyetemtől egy sarokra lévő puccos szállodába. Bocs, hogy késtem, - mondtam a recepciós pultnál a kis hölgynek, aki felvilágosított, hogy semmi baj, még csak a fogadásnál tartanak. Aztán kiderült, hogy a programban úgy volt, hogy hat és hét között szendvicsezés, hétkor kezdik a fejtágítást. Na mindegy, a fejtágítás jó volt, utána elképesztően finom vacsorát adtak, és tízkor visszaindultam az egyetemre, befejezni a posztert és kinyomtatni a szakdolgozómét.
Mert volt egy trükkje ennek a poszternek: kis kinyitható ablakok voltak rajta itt-ott, mint egy jobb gyerekkönyvben, hogy a feliratok ne zavarják az ábrák érthetőségét, meg hogy vicces legyen. Így tényleg éjjel kettő körül lett kész a sniccerezés, hajtogatás, ragasztás, meg a szakdolgozóm poszterének a nyomtatása. Háromra már otthon is voltam, de nem igazán tudtam aludni az üres, hideg lakásban egyedül.
Másnap korán keltem, reggeli helyett leszaladtam a konferenciaközpontba, kitettem a posztert. Szép helyre került, a sor végére, messziről látszott. Ilyen:
Szaladtam vissza az egyetemre, hogy a poszterhez tartozó szoftvert (amit én írtam!) feltegyem egy laptopra, ezzel délig kb elment az idő, aztán beültem a hozzám tartozó szekció előadásaira, majd szaladtam a szünetben a poszteremhez, elővettem a laptopot, hogy mutassam a szép pontfelhőimet az embereknek.
Voltak érdeklődők. Újra és újra megismétlődött az a jelenet, hogy odajött valaki, nézte a posztert, rákérdezett egy-két dologra, mutattam neki a számítógépet, aztán a névtáblájáról kiderült, hogy ő egy nagyon fontos tudós, akinek sok cikkét idéztem már, aztán kiderült az is, hogy ő is ismeri az én cikkemet. Tényleg sorba álltak a poszteremnél, és az volt az utolsó a csarnokban, amit leszedtünk.
Gyors vacsora néhány magyar kollégával a kedvenc kínaimban, aztán irány haza, éjfélre már aludtam.
Ehhez képest szerdán próbáltam pihenni kicsit. Későn keltem reggel, bekaptam valami reggelit, aztán le akartam adni a mosodába azt a pár ingemet, amit szennyesen hoztam el otthonról jobb híján. Amikor már zacskóban volt és alá is írtam a cetlit, megkérdeztem, mikorra lesz kész, és kiderült, hogy jövő hét végére. Jaj, akkor vissza az egész.
Lementem a fodrászhoz, levágattam a hajam (ilyenre nem nagyon jut időm Tihanyban, meg hát jól is dolgozik a fodrász a Döblinger Hauptstrassén, már három éve járok hozzá), kicseréltettem az órámban a lejárt elemet, beugrottam egy kiállításra a hatvanas évek magyar építészetéről (komoly!) aztán bementem a konferenciára.
Épp elcsíptem azt a szekciót, ahol az IPCC (klímaváltozáskutató főtudósok) legutóbbi jelentését ismertették, elég érdekes volt, és elég komolyan sürgős dolgokról számoltak be.
Itt található két oldalban összefoglalva, tessék elolvasni:
http://www.climatechange2013.org/images/uploads/WG1AR5_Headlines.pdf
Beszéltek még arról, hogy a vízrendszerekben mért változások nagy része nem a klíma miatt van, hanem azért, mert kifejezetten a vizeket szabályozzuk, meg a tájat változtatjuk meg, volt egy-két komoly alapgondolatuk. Végigszaladtam a posztereken, itt is, ott is zseniális ötletekre bukkantam, alig várom, hogy megint a Balatonon dolgozzak. Este pedig az Uni Wien Limnológia Tanszék bulijára voltam hivatalos, egy volt évfolyamtársam hívott meg, aki ott dolgozik. Nagyon kedvesek az osztrák limnológusok, jó lenne valahogy velük is együttműködni.
Ma is próbáltam pihenősre venni a délelőttöt, későn ébredtem, ebédszünetben nagyot sétáltam, aztán mazsoláztam az előadások között, kerestem az izgalmasabb témákat. Holnap szekcióelnök leszek, ezért délután négykor leültünk beszélni a többi szekcióelnökkel (a Wageningen-i Egyetemről, meg a Francia Klímakutató Intézetből jöttek a kollégák). Elintéztük a szekció operatív ügyeit, aztán általában a történeti hidrológia értelméről, meg a jövő hidrológusaira váró nagy kérdésekről beszéltünk, hipp-hopp el is telt másfél óra.
Kicsit rohangásztam a poszterek között, találtam egy fickót, aki a Bodeni-tóról most gyűjtött LIDAR adatokat, egy másikat, aki angol nedves legelők ökoszisztéma szolgáltatásait méri, aztán szaladtam parkour-edzést tartani.
Legalább tízen eljöttek az edzésre, és alig volt ismerős, a legtöbben újak voltak. Melegítettünk, ugráltunk, lépcsőztünk, falon lógtunk, nyújtottunk, aztán a bátrabbakkal beugrottunk a Dunába.
Most itt tartok, holnap lesz a szekcióm, (ilyet még sosem csináltam!), holnapután még egy puccos történelmi hidrológia szimpózium, és este már jön Roni a gyerekekkel!
Nagyon várom őket, nem jó nekem egyedül.
Idén az a szerencse ért, hogy nem előadást tartok, hanem poszterrel kell készülnöm. Ez kevésbé tekintélyes dolog, viszont valamivel több munkát igényel. Előadni egész jól tudok, posztert már régen nem csináltam...
A múlt héten szerdán Debrecenben voltam egy doktori védésen, csütörtökön egy előadást tartottam Pesten a térképészeknek, pénteken egy új pályázat megbeszélésén voltam szintén Budapesten. Legalább az autó nálam volt, az intézet elvileg fizette az utat, így már péntek délután öt körül hazaértem Tihanyba, és kezdhettem csinálni a posztert.
Tizenkét órát dolgoztam rajta, szombat reggel ötig, ebből az utolsó kettő azzal telt, hogy birkóztam a szoftverrel és a nyomtatási beállításokkal. Aludtam reggel nyolcig, aztán egészen virgoncnak éreztem magam, úgyhogy elindultunk Szentendrére Stibrányiékhoz.
Őket már nagyon régen nem láttuk, volt róla szó, hogy még Bécsben meglátogatnak a költözés előtti utolsó héten, de túl betegek voltunk, nem lehetett. Így hát már nagyon vártuk, hogy lássuk őket, a gyerekek is izgatottan várták Flórát, Kornélt, Dorkát.
Ebédre meg is érkeztünk, vacsorára virslit sütöttünk és Giziék is megérkeztek, úgy éreztük magunkat, mint akik Magyarországon laknak, nagyon jó volt. Aztán vasárnap délután kivasaltuk az ingeimet, elköszöntem Ronitól és a gyerekektől, és indultam HÉV-vel befelé a városba. Jó időben megérkeztem, volt időm kicsit csodálni a Keleti pályaudvart, amit most egész szépen rendberaktak, megkerestem Rochlitz Gyula emléktábláját. Elég zsúfolt volt a vasárnap esti vonat, valamikor tíz óra tájban érkeztem meg Bécsbe, ahol várt az üres lakásunk. Felfújtam a matracot, és ledőltem aludni.
Hétfő reggel beültem a Grinzingi pékhez, megettem egy jóféle Wiener Frühstück-öt, találkoztam Erzsóék egyik ovistársának a mamájával, aztán siettem a konferenciára, regisztráltam, találkoztam egy-két régen látott kollégával, aztán átjöttem az egyetemre, és megkérdeztem a társszerzőimet, hogy van-e még valami tennivalóm a poszterrel. Azt mondták, hogy van.
Jó.
Nekiálltam kisebbre venni a szöveget, nagyobbra az ábrákat, újra egymáshoz igazítottam a szövegdobozok sarkait, így már tetszett a társszerzőknek is. Hétfő este hatra egy szemináriumra voltam hivatalos, a Google ismertette a tudósok és tanárok számára szánt távérzékelési és internetes termékeit, nagyszerű. Hatra elkészült a poszter, rohantam át az egyetemtől egy sarokra lévő puccos szállodába. Bocs, hogy késtem, - mondtam a recepciós pultnál a kis hölgynek, aki felvilágosított, hogy semmi baj, még csak a fogadásnál tartanak. Aztán kiderült, hogy a programban úgy volt, hogy hat és hét között szendvicsezés, hétkor kezdik a fejtágítást. Na mindegy, a fejtágítás jó volt, utána elképesztően finom vacsorát adtak, és tízkor visszaindultam az egyetemre, befejezni a posztert és kinyomtatni a szakdolgozómét.
Mert volt egy trükkje ennek a poszternek: kis kinyitható ablakok voltak rajta itt-ott, mint egy jobb gyerekkönyvben, hogy a feliratok ne zavarják az ábrák érthetőségét, meg hogy vicces legyen. Így tényleg éjjel kettő körül lett kész a sniccerezés, hajtogatás, ragasztás, meg a szakdolgozóm poszterének a nyomtatása. Háromra már otthon is voltam, de nem igazán tudtam aludni az üres, hideg lakásban egyedül.
Másnap korán keltem, reggeli helyett leszaladtam a konferenciaközpontba, kitettem a posztert. Szép helyre került, a sor végére, messziről látszott. Ilyen:
Voltak érdeklődők. Újra és újra megismétlődött az a jelenet, hogy odajött valaki, nézte a posztert, rákérdezett egy-két dologra, mutattam neki a számítógépet, aztán a névtáblájáról kiderült, hogy ő egy nagyon fontos tudós, akinek sok cikkét idéztem már, aztán kiderült az is, hogy ő is ismeri az én cikkemet. Tényleg sorba álltak a poszteremnél, és az volt az utolsó a csarnokban, amit leszedtünk.
Gyors vacsora néhány magyar kollégával a kedvenc kínaimban, aztán irány haza, éjfélre már aludtam.
Ehhez képest szerdán próbáltam pihenni kicsit. Későn keltem reggel, bekaptam valami reggelit, aztán le akartam adni a mosodába azt a pár ingemet, amit szennyesen hoztam el otthonról jobb híján. Amikor már zacskóban volt és alá is írtam a cetlit, megkérdeztem, mikorra lesz kész, és kiderült, hogy jövő hét végére. Jaj, akkor vissza az egész.
Lementem a fodrászhoz, levágattam a hajam (ilyenre nem nagyon jut időm Tihanyban, meg hát jól is dolgozik a fodrász a Döblinger Hauptstrassén, már három éve járok hozzá), kicseréltettem az órámban a lejárt elemet, beugrottam egy kiállításra a hatvanas évek magyar építészetéről (komoly!) aztán bementem a konferenciára.
Épp elcsíptem azt a szekciót, ahol az IPCC (klímaváltozáskutató főtudósok) legutóbbi jelentését ismertették, elég érdekes volt, és elég komolyan sürgős dolgokról számoltak be.
Itt található két oldalban összefoglalva, tessék elolvasni:
http://www.climatechange2013.org/images/uploads/WG1AR5_Headlines.pdf
Beszéltek még arról, hogy a vízrendszerekben mért változások nagy része nem a klíma miatt van, hanem azért, mert kifejezetten a vizeket szabályozzuk, meg a tájat változtatjuk meg, volt egy-két komoly alapgondolatuk. Végigszaladtam a posztereken, itt is, ott is zseniális ötletekre bukkantam, alig várom, hogy megint a Balatonon dolgozzak. Este pedig az Uni Wien Limnológia Tanszék bulijára voltam hivatalos, egy volt évfolyamtársam hívott meg, aki ott dolgozik. Nagyon kedvesek az osztrák limnológusok, jó lenne valahogy velük is együttműködni.
Ma is próbáltam pihenősre venni a délelőttöt, későn ébredtem, ebédszünetben nagyot sétáltam, aztán mazsoláztam az előadások között, kerestem az izgalmasabb témákat. Holnap szekcióelnök leszek, ezért délután négykor leültünk beszélni a többi szekcióelnökkel (a Wageningen-i Egyetemről, meg a Francia Klímakutató Intézetből jöttek a kollégák). Elintéztük a szekció operatív ügyeit, aztán általában a történeti hidrológia értelméről, meg a jövő hidrológusaira váró nagy kérdésekről beszéltünk, hipp-hopp el is telt másfél óra.
Kicsit rohangásztam a poszterek között, találtam egy fickót, aki a Bodeni-tóról most gyűjtött LIDAR adatokat, egy másikat, aki angol nedves legelők ökoszisztéma szolgáltatásait méri, aztán szaladtam parkour-edzést tartani.
Legalább tízen eljöttek az edzésre, és alig volt ismerős, a legtöbben újak voltak. Melegítettünk, ugráltunk, lépcsőztünk, falon lógtunk, nyújtottunk, aztán a bátrabbakkal beugrottunk a Dunába.
Most itt tartok, holnap lesz a szekcióm, (ilyet még sosem csináltam!), holnapután még egy puccos történelmi hidrológia szimpózium, és este már jön Roni a gyerekekkel!
Nagyon várom őket, nem jó nekem egyedül.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)