Ilyenből ugyebár sok van egy évben, most viszont sajnos lemaradtunk az évi és várva várt Zlinszky-disznóvágásról.
A gyerekek csütörtökön már egész jól voltak, Misit már nem kellett infralámpázni, Erzsónak sem volt láza, Jancsit néha megszabadítottam az orrdugulástól, de amúgy vidámak és élénkek voltak, és nagyon unták már, hogy én csak pakolok és takarítok. Mert ezer ötletük volt, hogy mit játszhatnánk együtt. Én meg reménykedtem, hogy jut idő mindenre, de már annyira elegem volt a dobozokból, hogy szegény három gyereknek egymást kellett boldogítania, mert én nem jutottam hozzá a meseolvasáshoz, játékhoz. No, azért előszedegettem nekik, amit éppen kértek, de ez igazán a legkevesebb. És végeztem az utolsó dobozzal is. Még a képek hiányoznak a falról, meg a kedves öreg óránk kampóját kéne felfúrni, és készen leszünk.
Csütörtök este átgondoltuk, mi a másnapi feladat, és rájöttem, hogy nem tudok mindennel végezni, ha itthon vannak. Elküldtem hát őket óvodába, aminek Erzsó ugrálva örült, Misi pedig határozottam kijelentette, hogy csak délig marad. Szerencsére így is terveztük. Majd jövő héten alhat már bent is, de az első napján még nem kell, és hamar akartunk indulni is Budapestre.
Letettük aludni az összes gyereket, aztán elkezdtem kitöltögetni, fénymásolgatni, ami Jancsi magyarországi irataihoz és a családtámogatás újra igényléséhez kell. Andris is csatlakozott, de így is csak éjfél körül végeztünk.
Péntek reggel gyorsan készülődtünk, majdnem a tervek szerint el is indultunk mind az óvoda felé, most még autóval. Ott én a gyerekekkel kiszálltam, mindenkit leadtam a csoportjánál, aztán Jancsival lesétáltam a hegyről. Vigyorogtam, mint a vadalma, úgy szeretem ezt az utat! Közben pedig néha megsajdult a szívem, ahogy visszaemlékeztem az útra Grinzingből vissza hozzánk, a meredek emelkedőkre, a lépcső repedéseire, az ottani hangulatokra, illatokra, hangokra. Sok merengésre nem volt időm, mert siettem, délig ebédet kellett főzni, össze kellett pakolni a hétvégére, és este derült ki, hogy az új tűzhelyem is megérkezik, a futárt még fel akartam hívni, hogy fél kettőig odaér-e, mert akkor mi elutazunk. Odaért, és én nagyon boldog vagyok a szép energiatakarékos tűzhelyemmel, ami igazán luxus, mert az előző sem romlott még el, csak nagyon vágytam egy olyanra, ami nem örökölt, hanem én kapom, és beleférnek a tepsijeim. Mert ez a tihanyi tűzhelyem kisebb volt, mint a bécsi, márpedig én odakint úgy megszerettem sütni...
Miközben pakoltam, és vártam a futárt, Borival telefonáltam, végre megint lehet beszélgetni!
Andris délelőtt bejárta a veszprémi OEP és MÁK kirendeltségeket, leadta az igénylőlapokat. Persze semmi sem egyszerű itthon sem, TAJ számot csak akkor kaphat Jancsi, ha már van lakcímkártyája, amihez kell az én Papácskám írásos hozzájárulása, mert állandóra még mindig oda vagyok bejelentve gyerekestül, mert a drága intézetünk nem engedi, hogy szolgálati lakásba állandóra bejelentkezzünk. Családtámogatást meg csak akkor kapunk, ha meglesz a TAJ-szám. És a három gyerek után járó ebédtámogatást is csak akkor kapjuk meg, ha már jár nekünk a családi pótlék. De legalább az anyakönyvi kivonatot, útlevelet elintéztük már kintről, ha még azokra is most kellene várni, az félévekig elhúzódhatna.
Mire Andris hazaért, már szinte kész voltam mindennel, még az intézati villanyszerelőt is sikerült megkérnie, hogy még aznap be legyen kötve a gép. Ebéd után Andris hazahozta a gyerekeket, bepakoltunk az autóba, és elindultunk. Volna. De Misi kutyusa nem volt meg. Talán az óvodában maradt? Andris úgy emlékezett, hogy a kiscsoportból elhozták, de a nagycsoport után már nem tudta felidézni, ott volt-e. Jó, akkor irány az ovi, gyorsan megkeressük. Nem volt ott. Gyorsan-gyorsan, még egyszer beszaladtam a lakásba, hátha megakad rajta a szemem, de nem. azóta sincs meg, Misi egy hős, egyszer sem sírt miatta, boldogan alszik a nagyszülőktől évekkel ezelőtt Húsvétra kapott, és eddig elhanyagolt macival. Azért emlegeti, persze.
Végre kijutottunk a faluból, igaz, kutyus nélkül, de Andris már a parti úton mondta, hogy ő álmos, talán beteg is, aggódik a hosszú vezetéstől. Én jól voltam, átvettem a sofőr-szerepet, szeretek is vezetni. Erzsó végig könyörgött, hogy álljunk meg egy benzinkútnál, mert ki kell mennie, de nagyon aggódtam, hogy Jancsi felébred, és onnantól végig sírni fog, Erzsó meg indulás előtt volt pisilni, úgyhogy nem álltam meg. Kibírta, a végefelé ki is bökte, hogy nem volt olyan komoly a helyzet, a Svábhegyen sem oda rohant, hanem játszani, Nagymamázni.
Mi pedig Jancsival hármasban átsiettünk a Bartókra Apapihoz, ahol szinte az összes unokatestvér összegyűlt meghallgatni, amit Apapi mondani akart nekünk, nagyon jó volt, hogy ott lehettünk. Utána kicsit átmentünk Tomiékhoz, de ott már éreztem, hogy Jancsi nincs tejesen rendben, a szeme is csúnya volt, sajnos indulás előtt elmaradt a szemcsepp, és láza is lett. Aggódtam, mert Erzsó is így volt, szinte már egészséges, aztán jött a 40 °C-os láz. De neki volt hozzá TAJ-száma, és ki tudtuk hívni az orvost, ez Jancsinál még problémás.
A Svábhegyen megmértem a lázát, fájó szívvel elmondtunk a másnapi disznóvágásról, pedig voltaképpen amiatt utaztunk, nekünk Apapi már Karácsony után elmondta, amit most is. De Jancsi betegebbnek tűnt, mint akit otthon lehet hagyni Nagymamára bízva. Az eredeti terv szerint is ott maradt volna, mi pedig csak a nagyokkal, vagy akár csak egy nagyobbal mentünk volna.
Gyorsan írtam egy üzenetet, hogy tudjanak rólunk, sajnos nem jutott el minden érintetthez a hír, hogy mi miatt nem vagyunk ott, de legalább megpróbáltuk...
Este Czirmossal vacsoráztunk egy jót, aztán lefeküdtünk. Jancsi késő éjszakáig nem tudott elaludni, de tudtuk, hogy másnap alhatunk tovább, mert Czirmos szívesen lesz a gyerekekkel addig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése