Volt kincskeresés:
Misi, nem szabad kézzel hozzányúlni!
Még egy csomó játék, torta, tánc, amihez szokás szerint a gyerekek kérhettek zeneszámokat. Közben végig játszottak a gyerekszobában, a kicsikkel, vagy csak a nagyok. Oszit agyonölelgették, nagyon kedvesek voltak. Miska részt vett mindenben.
Aztán ránéztem az órámra, és gyorsan átöltöztettem a három lánykát, akik táncoltak. Sajnos az utolsó pillanatban összezölddiózták kicsit a blúzukat, azóta is küzdök vele, hogy kiszedjem belőle a foltokat. Nyári meleg volt, jól leizzadtunk, mire felértünk a hegyre. Andris már nagyon szeretett volna pihenni, de felcipelte nekem Oszit. Aztán akkor már végignézte ő is az előadást.
A következő hetekben kialakultak a különórák, helyére került minden délutáni program. Erzsó furulya helyett már fife-on játszik, ami a fuvola kistestvére, kis kezekre méretezve, műanyagból. Miska trombitálni szeretne, várja a fogváltás végét, mert az elülső 4 fogának ki kell nőnie hozzá. Sajnos még csak egy cserélődött le, a többi rendületlenül áll a helyén. Addig marad a furulya neki is.
Erzsó nem akart annyit szertornázni, mint tavaly, ezért az egyik edzést lecseréltük balettre. Így csütörtök délután kölcsönösen végigüljük egymás óráját, és van kétszer fél óránk beszélgetni útközben. Mert a balett Veszprémben van. Kicsit kalandos volt, amíg idáig eljutottunk. Eddig szombaton jártunk, és idén is úgy kezdtük. De a szombati alkalmon tanárváltás volt, egy nagyon kemény orosz edző került hozzánk. Én nagyon élvezem - a stílusát nem, de a haladást nagyon - Erzsó két alkalom után nem akart többet járni. Úgyhogy megkerestük a régi baletttanárunkat, és kisütöttük, hogy ez a csütörtök bevállalható. Andris segítségével, mert elég korán kell indulnunk hozzá.
Miska elkezdett judózni, amit nagyon szeret. Az egyetlen, amit nem szeret benne az, hogy otthagyom. Amikor ezen a részen túl vagyunk, élvezi nagyon.
Ahogy teltek a hetek, azt vettem észre, hogy Erzsó megváltozott. Nem csak simán szemtelen volt, hanem rosszkedvű, morcos, kedvetlen, midnenkihez volt egy rossz szava. Hozzám több is. Éjszaka meg nem aludt, rendszeresen kijárt erszegetni a kamrába, vagy átöltözni nappali ruhába, hogy reggel már ne kelljen, vagy kislámpával bújta a könyveket a paplan alatt.
Közben nem akart velünk lenni, játszani, alig lehetett valamibe bevonni, "hagyjatok békén, semmi mást nem akarok, csak egyedül lenni, és olvasni". Ijesztő volt, és nagyon nehezen viseltem. Vártam, hogy kiderüljön, hogy beteg lesz, vagy mi lehet ennek az oka.
Végül már az osztályfőnöke is írt nekem, hogy nincs rendben valami a leányzóval, nem vesz részt semmiben az iskolában sem. Persze a válaszokat mindig tudja, de noszogatni kell, hogy megszólaljon. Esetleg keressünk fel egy pszichológust, ajánlotta.
De mit mondana a pszichológus? Ezen gondolkozván rájöttem, hogy én mennyire elfáradtam már az Andris nélküli hetekben, hogy Erzsót megviselhette az égből pottyant költözés, hogy talán ugyanúgy tükrözi a kicsi lány az én hangulatváltozásaimat, mint Miska Andrisét. Akkor pedig nincs más hátra, mint hogy Andris többet legyen itthon, mind kialudjuk magunkat, és végre kialakuljon a rendes kerékvágás.
Próbáltam több időt szánni rá, beszélgetni vele. Elkezdtem jobban odafigyelni azokra a dolgaira is, amik maguktól is mennek - átnéztem a táskáját, hogy minden bent van-a, végigkérdezgettem az órákat, mikor mi történt. Azonnal reagált, a következő héten minden nap mosolyogva jött haza az iskolából, és azt mondta, jó volt. Ilyet nem tudom, mikor hallottam tőle legutóbb. Azóta újra önmaga megint. (Most Andris megint nincs itt, és Erzsó megint rosszkedvűbb, de már tudom, hogy ennek holnap vége lesz, és nincs több utazás tervbevéve!)
A múlt hétvégén pedig békésen itthon voltunk. Olyan gyönyörű idő volt, hogy nem bírtunk a szobában maradni, elbicikliztünk az Apáti templomhoz, onnan felgyalogoltunk az épülő új kilátóhoz, meg kicsit tovább. Oszi is majdnem végig saját lábán jött velünk. A nagyok úttalan utakon jöttek, a találkozási pontokat előre megbeszéltük, ott megvártuk egymást. Jancsi próbálta követni őket.
