2016. december 11., vasárnap

Egy éjszaka a földön

Rohanás, rohanás, rohanás. Pályázatírás, év végi jelentés, iskolai fogadóórák, Jancsi fülfájásai, orvosok. Négyszer voltam az autóval Veszprémben a szerelővel az elmúlt négy hétben (viszont most már újra gombbal nyílik és záródik az ajtó és a kesztyűtartót sem egy lila masni zárja, és holnap talán műszaki vizsgát is kap), de legalább Budapestre nem sokat mentem, amióta megvolt az utolsó TV-forgatás. Az év végi jelentésen eleget főtt a fejem, nem voltam elégedett, doktorandusz korom óta nem teljesítettem "csak" ennyi cikket, konferenciát, pályázatot. Aznap, amikor este leadtam, és megint valamelyik gyereket kellett azonnal valahova vinnem autóval, még gyorsan megkaptam a linket az adásba ment felvételhez, és muszáj volt végignéznem. Itt érhető el, ha valakit érdekel, majdnem fél óra.
Csak ültem, és csodálkozva néztem, ahogy a rengeteg "sétálj oda a fához, és fogd meg valahogy tudományosan" meg "ide még kell egy shutter fotó a háttérhez" meg "igazítsatok egyet a zöld reflektoron" összeállt valamivé, amivel egyet tudok érteni, amivel azonosulni tudok, ami nem csak a munkámról szól, hanem kicsit rólam is.
Én és az alvó leander (kistestvére, az eredeti nem fért volna az autóba)

Aztán lepörgött a képernyőn, még nulla percem volt, hogy induljak Misivel dzsúdóra, kiszaladtam a laborból, fel a támfalon, át az intézet hátsó kerítésén, és be az autóba. Azt hiszem, ezt hívják helikopter-apukának.
Volt egy délelőttöm Oszival, amikor Roni Jancsit Budapestre vitte allergiavizsgálatra, és feltöltődtem a kis mosolyával, meg a kis ölelésével, meg a kacagós nézésével. Aztán éjszaka, meg délutáni alvásban írtam tovább a pályázatot. Volt egy órám, amikor a (korábban fájó, most már sokkal jobb) derekamat kimasszírozta egy ismerős, aki szülésznőnek készül, úgyhogy megbeszéltük, voltaképpen mitől is indul meg a szülés :~)
Aztán felpattantam, gyorsan ünnepibe vágtam magam, és rohantam az intézeti Mikulásra, ahol Misi büszkén szavalt és furulyázott, és Jancsi, amikor a Mikulás megkérdezte, hogy készült-e valamivel, eljátszotta, hogy fejbe vágja magát és hanyatt vágódik a padlón. Volt parkour a karácsonyra kivilágított füredi sétányon, ráadásul nem is egyedül, hanem Vincével és Misivel!
Volt egy esténk a kollégákkal a kocsmában, Roni is ott volt, ilyenkor mindig jobbak a beszélgetések, mint ha csak én vagyok. Volt egy hosszú telefonbeszélgetésem egy kutatásfinanszírozási irodával, akikhez arra pályáztam, hogy január közepétől három hónapra kiutazzunk Dániába, és még nem mondták meg, hogy nyertünk-e. Aztán szinte véletlenül kimondták, hogy én voltam az egyetlen pályázó. Azóta készülünk, útvonalat tervezünk, szállást keresünk (valakinek ismerőse Aarhusban?), próbálunk nem rástresszelni.
Erre sem, meg általában a Karácsonyra sem. A gyerekek ajándékai már becsomagolva, (legalábbis amit a szüleiktől kapnak), az egyik legmegnyugtatóbb dolog számomra, ha porcelánt festhetek, és Bécs után már Budapesten is találtunk egy ilyen műhelyt. Most már a kedves nagyszülők, drága dédszülők ajándékai is valahol az éterben készülnek, már csak a "mit kapjon tőlem egyik-másik gyerek" telefonokra kell választ találni. Közben egyszercsak kapok egy linket egy álláshirdetéshez, ami kihagyhatatlan lenne. Újra összeszedni önéletrajzot, publikációs listát, motivációs levelet (tavasszal egyszer ugye véletlenül letöröltem minden ilyen dokumentumot a gépemről), de sürgősen és tökéletesre! Közben Pallavicini-Andrássy Borbála kitelepítési és '56-os naplóját olvasom (igen, az ő fia hozta ki Mindszentyt a börtönből, de ezt akkor ő nem is tudta). Nem bírom letenni, szorul össze a szívem egyrészt azon, hogy min ment keresztül a nagyszüleim generációja, másrészt azon, hogy lehet, hogy mi ennél sokkal könnyebb helyzetből is előbb-utóbb a külföldet fogjuk választani. Már nem bírtam aludni éjszaka, félálomban is gondolkoztam, terveztem, aggódtam, tele volt a fejem kis és nagy döntésekkel.
És akkor nagy levegőt vettem. Kint kéne aludni. Már azóta szeretnék, hogy Ronitól téli hálózsákot kaptam, de kinek van kedve egy újós-bújós szép feleség és egy sárga hálószoba helyett egy szélfútta téli éjszakát választani egyedül? Tegnap éjjel végül úgy éreztem, hogy itt már csak az segíthet. Így is már majdnem este tíz volt, mire kijutottam a gyerekfektetés és a romok eltakarítása után a Nyársas-hegyre. Itt már nyáron is aludtunk egyszer Erzsóval a fák közé feszített sátorban, meg többször feszítettem ki a sátrat csak úgy üldögélni is - sima ügy, a külső ponyva nem is kell, csak a váz, meg a szúnyogháló. Fejlámpafény sem kell, ragyog a telihold, meg a csillagok. Pikk-pakk áll (lóg) a sátor, pár gyors fénykép, pizsama és bebújok a csodahálózsákba.
A sátor a fejlámpa piros fénye miatt ilyen, alatta balra Siófok fényei. Sajnos a csillagokból semmi nem látszik, nem vittem állványt a kamerához.

Fölöttem az Orion, meg úgy általában a világegyetem, alattam a Balaton, meg a kutatóintézet. A szél jár, lassan elcsendesedik a falu, hazamennek az utolsó autók. A kutyák felelgetnek még egymásnak Aszófő, Tihany, Füred között, a sátor a nagyobb pöfföknél ringatózik, mint egy kikötőben álló hajó. Alszom. Lemegy a hold, az Orion délről nyugatra fordul. Felébredek egyszer hajnalban a déli parti első vonat dudaszavára, még sötét van, csípős hideg, de körülvesz a zsák. Aztán egyszercsak harangszó, világosság, hét óra van. Pirosak a felhők, a nap még nem jött föl, de bármelyik pillanatban itt lehet. A fényképezőgép végképp lemerült, ez a hideg neki sok volt. Villámgyorsan kapkodom fel a ruhát, a bakancsot, addig nem is érzem, milyen hideg van, amíg a sátor alu oszlopait össze nem hajtogatom. A racsnikat már alig bírom rendesen megfogni. A fél nyolcas harangszóra szinte otthon is vagyok, Roni akkor ébred.
Én meg csak csodálkozom. Mióta nem gondoltam a pályázataimra, a jelentéseimre, az orrszörcsögő gyerekeimre, a karácsonyi ajándékokra? Mintha a gondjaim éjszaka a fejemből kisugároztak volna a téli éjszaka minden szögletébe, könnyű a fejem, megtisztultam, rendben vagyok. Ahhoz, hogy ne aggódjak a holnapon meg a holnaputánon, az kellett, hogy egy éjszakán keresztül csak a következő fél órán izguljak.

2016. november 13., vasárnap

Hétköznapok és ünnepek

A novemberben az a jó, hogy nyugalom van. A gyerekenek már nem újdonság az iskola, a terepszezonnak már vége, kialakultak a hétköznapok. Jó, persze leszámítva azt, hogy hetente átlagosan egy, de gyakran két olyan munkanapom is van, amikor Budapesten kell valamit elintéznem. Gyűjtöm a kilométereket szorgosan.




November ötödikén születésnapom volt. Nekem ez "hagyományosan" nem egy könnyű nap, ilyenkor gondolkozós időre vágyom, nagy sétára, sok időre egyedül, hogy végiggondolhassam az elmúlt évet; de az ünnep mégiscsak ünnep. Idén legalább szombatra esett. Reggeli utánra a gyerekek kincskeresést szerveztek nekem, kaptam egy térképet, meg egy levelet, és meg kellett találnom a kincset a kertben. Ez jó is volt, csak mire a két kicsire is kabát meg cipő került, a két nagy már szinte hajba is kapott a nagy izgalomban. Déltájban elbicikliztem a kedvenc itteni teázómba, és leültem egy levendulás gyógytea mellé a naplómmal. Ebéd után ünnepeltünk, Roni túrórudi-tortát sütött, egy fújással elfújtam 33 gyertyát meg az összes kakaót a torta tetejéről. Kaptam egy téli hálózsákot, meg családi fényképes tányéralátéteket, meg rengeteg rajzot és festett kavicsot. A hálózsákot mindjárt ki is próbáltam, abban aludtam délutánit az erkélyen, az asztal tetején.

Történtek még hétköznapi, de mégis különleges dolgok. Ronival megint eljutottunk ketten vacsorázni, sőt előtte egy patinás füredi szálloda teljes wellness-részlegét is a csaknem teljesen a magunkénak tudhattuk pár órára. Volt idő megint beszélgetni, gondolkozni együtt. Szerdán és csütörtökön két teljesen különböző ügy miatt kétszer megjártam Budapestet. Roni és Erzsó csütörtök este elvonultak balettozni Veszprémbe, mint rendesen, a fiúk kedvesen játszottak (verekedtek), én békésen teregettem, majd feltűnt nekem a nagy csönd. Leszaladtam a padlásról, kiderült, hogy Jancsi és Oszi megtalálták Roni táskáját, magukra fújtak egy keveset a parfümjéből (szerencsére csak egy icipici üveg volt benne) és telepecsételték az előszoba padlóját az orvosi pecsétjével.
Akkor jutott eszembe lefotózni, amikor már több, mint a felét feltakarítottam

Vacsorára rántottát sütöttünk, diavetítés volt esti mesének, amúgy egész jó esténk volt. Pénteken és szombaton pedig nagy volt az izgalom és a készülődés, mert szombat délután házavatót ünnepeltünk a tihanyi barátainkkal. Erről már akkor álmodoztam, amikor a ház nem volt még a miénk: mennyi vendéget lehet egy ekkora házba majd hívni! Hát kipróbáltuk.
Roni sütött sajtgolyócskákat, meg pálcikára tűzött virsliket palacsintatésztában, meg női szeszélyt, meg marcipánburgonyát, meg persze kenyeret, meg padlizsánkrémet, meg téli levest, mindezt boszorkányos gyorsasággal és hatékonysággal, mi pedig a gyerekekkel takarítottunk, terítettünk, sürögtünk-forogtunk. Minden elkészült időben, jó volt a társaság, jó volt a hangulat, örültek felnőttek és gyerekek. Holnap kezdődik egy újabb hét.
A fotó egyáltalán nem adja vissza sem a létszámot, sem a hangulatot :~)

2016. november 1., kedd

Tájkép csata után

Az úgy volt, hogy egy héttel ezelőtt hétfőn a család kapott egy hányós-hasmenős vírust. Jancsi és Misi legfoglalták nagyjából az egész éjszakánkat hajnalig, másnap otthon is maradtak, csak Erzsó ment iskolába. Estére már jól is voltak. Szerdán Erzsónak tanszaki koncertje volt, ezen már nem furulyán, hanem fife-on játszott ez egy kis műanyag fuvolaféle, a következő lépés az áhított igazi fuvola felé. Aztán aznap estére már ő is rosszul volt, nem is beszélve Osziról, így megint mozgalmas éjszakánk volt. Csütörtök délután nekem TV-forgatásom volt, már ki tudja hányadik, kicsit karikásak voltak a szemeim, ez van. Este megint ezer éve nem látott kedves vendégek jöttek, Roni nagy vacsorát csinált, minden rendben volt. Pénteken már ő fájlalta a hasát, nagyjából egész nap feküdt szegény, amíg én megjártam Budapestet oda-vissza. Így aztán az őszi szünetre tervezett összes programot lemondtuk, temetőjárást, közös nyaralást, mindent. Lett egy békés szombati napunk, hogy kicsit összetakarítsuk a romokat, meg helyreálljon az élet, de Roni még mindig beteg volt. Így végül vasárnapra kitaláltuk, hogy kiviszem a gyerekeket a házból, hadd pihenjen-gyógyuljon a mamájuk.
Udvariba mentünk misére, utána kézenfekvő volt, hogy Zádorvárra menjünk Pécselyről. Oszi a hordozóba, Jancsit kézenfogtam, Erzsó és Misi mindig előreszaladtak, elbújtak a bokorba, és rettenetes indiánüvöltéssel kiugrottak, hogy megijesszenek minket, vagy bárki mást, aki arra jár. Ragyogott a nap, kicsit fújt a szél, nagyon szép idő volt, még Erzsó is meg volt elégedve a várral a hegytetőn.



A várban valami lovas-szekeres találkozó lehetett, főtt a gulyás egy tűzön, cigányzenekar húzta a talpalávalót, sorban érkeztek a fogatok meg a lovasok. Mi bebújtunk az egyik oszlop tövébe, Erzsó és Misi mászkáltak a rom falain, mi meg addig Jancsival megfőztük a túragázfőzőn a tésztát, amihez Roni már reggel megcsinálta a milánói szószt. Mondanom sem kell, hogy jó étvágya volt a társaságnak.
Selfie of the year

 Jó ebédhez szólt a nóta, megtekintettük a lovakat, leballagtunk a forráshoz, mert a vizünket elhasználtuk a főzésnél. Hazafelé azért kicsit eltévedtünk, meg Jancsi el is fáradt, hiszen már bőven a délutáni alvás ideje volt. Oszi békésen szuszogott a hátihordozóban, amíg Jancsi bömbölt és Erzsó és Misi nagy eréllyel igyekeztek csitítani. Sajkodon még megálltunk kicsit játszóterezni, meg kavicsokat dobálni, ha már Mamáék is arra jártak, aztán vacsorára hazaértünk, és egy újjászületett Ronit talátunk. Innentől kezdve azt hittem, túl is vagyunk az egészen, tegnap délelőtt még ki is kajakoztam egy körre. Gyönyörű idő volt, egyenletes Bft. 3-as szél, hullámok, kristálytiszta víz, sehol egy felhő.


A hullámok pont akkorák voltak, hogy hátszélben kicsit meg lehetett csúsztatni rajtuk a hajót, a víz még nem volt túl hideg. Ebédre hazaértem, ebéd után Papácsék látogattak meg, és elvitték a pincéből azt a fa alakú nagy szekrényt, amit Papács csinált még Roniék gyerekszobájába ezelőtt vagy húsz évvel, és ami a mi első néhány lakásunkat is díszítette, amíg a pincében lévő dolgaink tárolására nem rendeltük. Ehhez persze ki kellett pakolni a szekrényt, meg a fél pincét, de így legalább láttuk azokat a régi dolgokat, amiket beletettünk. Motáék is bekukkantottak, ha már erre jártak temetőzni, utána pedig megérkezett Bogi, a gyerekvigyázónk. Bizony, kedves Olvasóink, immáron annyira konszolidált házaspár vagyunk itt Tihanyban, hogy hetente jár hozzánk gyerekvigyázó, Bécs után három évvel újra vannak randiestéink! Persze ilyenkor ősszel nem sok teázó, kávézó, mozi, színház van már nyitva a környéken de a lényeg úgyis az, hogy kettesben legyünk.
Mára temetőlátogatást terveztünk Gyónon és Budapesten, legalább azoknak a dédszülőknek a sírjához, akiket a gyerekek is ismertek személyesen. Roni reggel szinte ránézésre megmondta, hogy ma én vagyok soron a betegséggel. Így is lett. Utazás lefújva, én a nap nagy részét ágyban fekve töltöttem, engem sem kímélt a járvány. Kitettünk az ablakba fényképeket Nagypapáról, Nagymamáról, Apapiról, Amamiról, és egy mécsest. Erzsó és Misi már mesélték is, hogy hogy Dédmama kislányt rajzolt Erzsónak, hogy Apapi miket mesélt nekik, Jancsi és Oszi is odamentek, nézegették a képeket.


Aztán Roni elment tánc-edzőtáborba, péntek este jön haza. Erzsónak közben begyulladt a szeme, Jancsinak hasmenése van (megint) de ez már az antibiotikum hatása, amit a köhögésére, meg a fülgyulladására kapott. Még szerencse, hogy lesz segítségem, Papi és Mama jönnek a hétre, ha már iskolai szünet van, addig meg Erzsó segít tartani a frontot.

2016. október 13., csütörtök

Szempember-október

   Elkezdődött az iskola, az első napok túlélése után elég sűrű programunk volt. Erzsó néptánc-csoportja rögtön az első héten kétszer is fellépett, ebből az egyik szombatra esett. Arra a szombatra, amikorra Erzsó július óta halogatott zsúrját hívtuk össze. Végül előbbre hoztuk a bulit ebédidőre, hogy a táncoslábúakat negyed 5-re felvihessem a faluba. Andris (szokás szerint) betegen jött haza a nádasból, nem volt sok kedve mozgatni a gyerekeket, pedig ehhez jóval nagyobb tehetsége van, mint nekem. Én mindent szépen előkészítettem, sütöttem mindenmentes fánkot az egyik kislány sokféle ételallergiájára való tekintettel, kész volt a torta, a lakás is úgy-ahogy, de valahogy a programok elővezetése, és a gyerekek irányítása nekem sokkal stresszesebb. Andris végül bevetette magát, levezényelt mindent, amit terveztünk.
Volt kincskeresés:

 Fánkevő verseny:
Misi, nem szabad kézzel hozzányúlni!
 Gyufásdobozkapkodós játék:


 Még egy csomó játék, torta, tánc, amihez szokás szerint a gyerekek kérhettek zeneszámokat. Közben végig játszottak a gyerekszobában, a kicsikkel, vagy csak a nagyok. Oszit agyonölelgették, nagyon kedvesek voltak. Miska részt vett mindenben.
    Aztán ránéztem az órámra, és gyorsan átöltöztettem a három lánykát, akik táncoltak. Sajnos az utolsó pillanatban összezölddiózták kicsit a blúzukat, azóta is küzdök vele, hogy kiszedjem belőle a foltokat. Nyári meleg volt, jól leizzadtunk, mire felértünk a hegyre. Andris már nagyon szeretett volna pihenni, de felcipelte nekem Oszit. Aztán akkor már végignézte ő is az előadást.

       A következő hetekben kialakultak a különórák, helyére került minden délutáni program. Erzsó furulya helyett már fife-on játszik, ami a fuvola kistestvére, kis kezekre méretezve, műanyagból. Miska trombitálni szeretne, várja a fogváltás végét, mert az elülső 4 fogának ki kell nőnie hozzá. Sajnos még csak egy cserélődött le, a többi rendületlenül áll a helyén. Addig marad a furulya neki is.

      Erzsó nem akart annyit szertornázni, mint tavaly, ezért az egyik edzést lecseréltük balettre. Így csütörtök délután kölcsönösen végigüljük egymás óráját, és van kétszer fél óránk beszélgetni útközben. Mert a balett Veszprémben van. Kicsit kalandos volt, amíg idáig eljutottunk. Eddig szombaton jártunk, és idén is úgy kezdtük. De a szombati alkalmon tanárváltás volt, egy nagyon kemény orosz edző került hozzánk. Én nagyon élvezem - a stílusát nem, de a haladást nagyon - Erzsó két alkalom után nem akart többet járni. Úgyhogy megkerestük a régi baletttanárunkat, és kisütöttük, hogy ez a csütörtök bevállalható. Andris segítségével, mert elég korán kell indulnunk hozzá.
     Miska elkezdett judózni, amit nagyon szeret. Az egyetlen, amit nem szeret benne az, hogy otthagyom. Amikor ezen a részen túl vagyunk, élvezi nagyon.

     Ahogy teltek a hetek, azt vettem észre, hogy Erzsó megváltozott. Nem csak simán szemtelen volt, hanem rosszkedvű, morcos, kedvetlen, midnenkihez volt egy rossz szava. Hozzám több is. Éjszaka meg nem aludt, rendszeresen kijárt erszegetni a kamrába, vagy átöltözni nappali ruhába, hogy reggel már ne kelljen, vagy kislámpával bújta a könyveket a paplan alatt.
   Közben nem akart velünk lenni, játszani, alig lehetett valamibe bevonni, "hagyjatok békén, semmi mást nem akarok, csak egyedül lenni, és olvasni". Ijesztő volt, és nagyon nehezen viseltem. Vártam, hogy kiderüljön, hogy beteg lesz, vagy mi lehet ennek az oka.
   Végül már az osztályfőnöke is írt nekem, hogy nincs rendben valami a leányzóval, nem vesz részt semmiben az iskolában sem. Persze a válaszokat mindig tudja, de noszogatni kell, hogy megszólaljon. Esetleg keressünk fel egy pszichológust, ajánlotta.
   De mit mondana a pszichológus? Ezen gondolkozván rájöttem, hogy én mennyire elfáradtam már az Andris nélküli hetekben, hogy Erzsót megviselhette az égből pottyant költözés, hogy talán ugyanúgy tükrözi a kicsi lány az én hangulatváltozásaimat, mint Miska Andrisét. Akkor pedig nincs más hátra, mint hogy Andris többet legyen itthon, mind kialudjuk magunkat, és végre kialakuljon a rendes kerékvágás.
  Próbáltam több időt szánni rá, beszélgetni vele. Elkezdtem jobban odafigyelni azokra a dolgaira is, amik maguktól is mennek - átnéztem a táskáját, hogy minden bent van-a, végigkérdezgettem az órákat, mikor mi történt. Azonnal reagált, a következő héten minden nap mosolyogva jött haza az iskolából, és azt mondta, jó volt. Ilyet nem tudom, mikor hallottam tőle legutóbb. Azóta újra önmaga megint. (Most Andris megint nincs itt, és Erzsó megint rosszkedvűbb, de már tudom, hogy ennek holnap vége lesz, és nincs több utazás tervbevéve!)

    A múlt hétvégén pedig békésen itthon voltunk. Olyan gyönyörű idő volt, hogy nem bírtunk a szobában maradni, elbicikliztünk az Apáti templomhoz, onnan felgyalogoltunk az épülő új kilátóhoz, meg kicsit tovább. Oszi is majdnem végig saját lábán jött velünk. A nagyok úttalan utakon jöttek, a találkozási pontokat előre megbeszéltük, ott megvártuk egymást. Jancsi próbálta követni őket.





2016. október 9., vasárnap

Végre megint hétköznapok - szeptember eleje

   Húzós volt a nyár, de az iskolakezdés még nehezebb volt. Andris terepen volt itt-ott, alig láttuk.Az utolsó pillanatban derült ki, hogy nincs meg az engedélye az osztrák Fertőre, így csak két héttel később mehetett oda. Így az első szeptemberi héten még itthon volt, ami nagyon jó volt, mert Miska iskolakezdése sokkal békésebb, boldogabb volt így. Miska megkapta az osztrák szokás szerint a Schultütéjét, boldog volt a sok kis iskolai cuccal, de volt benne még fekete esernyő - ami nagy vágya volt, és persze édesség is.

 A füzetcsomagolás is jó móka volt, azt hittem, végül rám marad majd a nagyja, de nem, lelkesen és ügyesen csomagoltak mindent. Próbáltam olyan papírokat választani, ami tetszeni fog nekik, mert egyedül mentem vásárolni. A papírok tetszettek, választani nem tudtak, úgyhogy a füzeteik össze-vissza mindenféle papírban pompáznak, és mindenki elégedett. Azért az egyértelműen lányosak Erzsóhoz kerültek, de a csillogósat és az ezüstszínű karácsonyit - amiket persze nem is akartam elővenni ehhez az akcióhoz, de ők emlékeztek, hogy voltak -  mindkét gyerek boldogan használta.
Aztán eljött az első nap az iskolában.


 Az óvodát Jancsi a következő hétfőn kezdte. Első nap bent voltam vele végig, Oszival pedig Teréz volt otthon, mert Andris már elutazott. Jancsi vidáman játszott egész délelőtt.Így volt ez egészen a második hét közepéig. Akkor elkeseredett, látta, hogy ez mér végleges, ráadásul közeledett az idő, amikor bent is kell aludnia. Szerencsére pár nap volt csak sírdogálás, akkor se sok.Mostanra már boldogan jön-megy, játszik, alszik, eszik - sőt, az óvónénik szerint ő az egyetlen, aki nem válogat. Hmm, ezt itthon is bemutathatná...
 Erzsó bekerült az énekkarba, ami nagy dolog, elvileg csak 3.-tól mehetnek a gyerekek, idén csak 3 másodikos kapott külön engedélyt, akik biztosan jól tanulnak, és úgyis becsatlakoznának. Íme a fellépőruha, itt éppen az európai falumegújítási díj átadóünnepségén fognak énekelni.

 Rövidre szabva ennyi az év eleje. Remélem, mostmár kicsit több időm lesz, és szép sorban lejegyezgethetem, ami kimaradt. :)

2016. augusztus 31., szerda

Egy teljesen másmilyen nyár

Lassan véget ér a nyár, lassan véget ér a költözés. Ez egy teljesen másmilyen nyár volt, mint eddig bármelyik. Soha még ennyi lángost és palacsintát nem ettünk, mert egy hónapon keresztül nem volt tűzhelyünk. Én max. hetente borotválkoztam, Roni szinte csak akkor sminkelt, ha esküvőre mentünk, mert ezek a cuccaink valahol egy dobozban voltak és különben sem volt ilyesmire idő. Megtanultam értékelni a hétvégéket, mint minden rendes dolgozó ember, mert nem voltam otthon két egymást követő hétköznapi munkanapon azóta, hogy véget ért az iskola júniusban. Sőt, megtanultam értékelni azt is, ha még gyerek-fektetés előtt hazaérek, vagy ha reggel valamelyik gyerek előkerül, mielőtt elindulok terepre. Szintén két hónapja nem volt olyan, hogy otthon, ülve, laptopról, szabadidőben nézte volna bármelyikünk az internetet, mert nincs internet még a házban. Ha valamit muszáj volt elintézni, le kellett menni a régi lakásba, vagy okostelefonról megoldani.
Ezer éve ez az első nyár, hogy nem megyünk biciklitúrázni. Nem volt idő rá. De volt bicikliverseny és futóverseny a gyerekeknek, nekem rengeteg kajakozás (munkaidőben!), parkour edzőtábor, spontán lefutott félmarathon. Én tíz éve nem barnultam le ennyire nyáron.
Roni összerakott egy ikeás konyhát, felfúrt rengeteg mindent (még csempére is, simán!) átpakolt egy csomó bútort a kis lakásból az új házba. Én villanyt és vízvezetéket szereltem.

Még szerencse, hogy a két nyaralós programot a nyáron (a Tátrát és a Szemest) más családokkat együtt szerveztük, így nem mondtuk le a költözés miatt. Így volt pihenés is a nyárban, meg persze annyival sűrűbb is volt. Még egy hónap van hátra nekem ebből a rohanásból. Jövö héten konferencia, aztán terep, terep, terep szeptember végéig. Már várom a csöndes őszi napokat, szeretném újra különórákra hurcolni a gyerekeket, kora reggel hallgatni az esőt, együtt rajzolni vagy legózni velük. Még soha nem vártam ennyire a nyár végét.

2016. augusztus 24., szerda

Két video terepről

Egy hosszabb felvétel, ami a Tisza-tavon készült hazafelé evezve
És így arattuk a kákát a Fertő-tavon

2016. augusztus 9., kedd

Nyár terepen

Amíg Roni otthon a költözés utolsó maradékait rakja rendbe, én a Fertő-tavon dolgozom. Két hete, a tátrai túránk előtt még a Tisza-tavon voltam. Mindkét helyen egy-egy hetet töltök hétfőtől péntekig, jobbára a nádasban. A forgatókönyv a következő: reggel bepakolás a Daciába, vízre szállás, kajakkal ki a nádasba. Itt apró szenzorokat rakok ki, nagy nádkévéket vágok le és mérek le mérleggel apró darabonként, küzdök a GPS érintőképernyőjével, és megeszem két kiló szőlőt vagy őszibarackot. Délután vagy menekülök a vihar elől, vagy kint vagyok naplementéig.


Este letöltöm az adatokat a szenzorokról, az e-mailjeimet az internetről, és elintézem mindazokat a dolgozós ügyeket, amelyeket akkor csinálnék, ha az intézetben lennék és nem itt kinn. A fennmaradó időben főzök, eszem, alszom. A Tiszán a fán lógó sátramban, itt egy kedves kis vendégházban.


Nem könnyű ilyen sokat távol lenni otthontól, de nagyon a helyemen érzem magam. Évek óta szeretném jobban ismerni a nádast, és hát ehhez egy út vezet: "Il faut aller voir" (Cousteau kapitány - "oda kell menni és meg kell nézni"). Most itt vagyok. Sokat hibázom, sorra halnak ki a kis műszereim, eltévedek, ott felejtem őket, fenékre ülök a latyakban, elvágom a kezem az ollóval, de itt vagyok, látom a nádast.
A Tisza-tavon nagyon változatos, sokrétű, iszonyatosan magas is tud lenni (5 méter is), erdővel, gyékénnyel, sulyommal mozaikol. A sulyomnak nagyon szúrós termése van, ami alulról felúszik az ember nadrágja szárán, és ott támad, ahol legjobban fáj.


A Fertőn a nádas végtelen, kilométereken át csak nádas, nádas, nádas, evezünk a csatornán befelé, kifelé a kikotort iszapból rakott gátak között. A nádasban rengeteg száraz törmelék van, a víz nagyon barna és sós, az iszap feneketlen és a tetején gyanús algák vannak. Jó lenne felkészültebbnek lenni, kevesebbet improvizálni és többet tervezni, több időt itt tölteni és kevesebb időt elveszíteni hibák miatt.



Este izomláz, valami alibi gyors vacsora, másnap megint terep. A legfontosabb, hogy érzem, milyen keveset vagyok kint, milyen keveset tudok a nádasról, erről a nagy és alig járható rengetegről. És hogy szeretem. Szeretem a vörös gémeket (itt annyi van, hogy nem is számolom), a bakcsókat (a Tisza-tavon tele van velük minden) a jégmararat, a halászsast (Tisza, vihar előtt) a fekete gólyát, a piócát (Fertő), az előttem átúszó szarvasteheneket (a mai vihar elől menekülés gyöngyszemét). Szeretem a falvakat, ahol este hatkor minden bezár.
Régen felfedező akartam lenni, olyan helyekre menni, ahol ember még nem járt, ismeretlen tájakat feltérképezni életveszélyes kalandok között. Most itt vagyok.




2016. július 12., kedd

Költözünk! És gyorstalpaló a kimaradtakból...

   Na nem messzire, kerten belül maradunk, de VÉGRE MEGKAPTUK A RÉGÓTA VÁGYOTT IKERHÁZFELET! A majdnem három év alatt, amit már itthon töltöttünk, négyszer kérvényeztük, hogy átköltözhessünk, és most véletlenül - vagy Szt. Rita közbenjárására - megengedték. Nem újítanak nekünk semmit rajta, amit kell, azt mi javítgatjuk. Magasabb a lakbér sokkal. Hangyák itt is lesznek. De egy szobával nagyobb, és ez most nagyon sokat fog számítani nekünk!

Misi fényképezgette körbe, ilyen:






Vagyis, ami látható az az, hogy öreg, koszos, napfényes, sokablakos, sárga zsalugáteres, van padlás, méghozzá jó nagy. És szép az erkély, az a boltíves. Csak benőtte a zöldség. 

Mi teljesen szeretjük. Már két napja dolgozik benne az égből nekünk küldött festő, aki félretolta az aktuális megbizatását, hogy nekünk kifessen - hogy miért, azt azóta sem értem, ilyen kedve volt. Isten áldja! Keze nyomán eltűnnek a repedések, kisimulnak a falak, összemennek a hatalmas lukak a parketta fölött. Festeni még nem kezdett el, kíváncsian várjuk. 

Igazából a sietség miatt nem festünk magunk. Andris már megint konferenciázik, ezúttal Prágában. A lakbér júliustól ketyeg, amíg át nem adjuk a régit, duplán. Egyedül vagyok a négy gyerekkel, így nagyon nehéz haladni. Így is rengeteg feladat vár, szegélyléc-lakkozás, dobozolás, szombaton már jön az asztalos, aki a gyerekek háromemeletes ágyát készítette, hogy szétszedje, és odafönt újra összerakja. Ehhez a gyerekszobai szekrényt ki kell mozdítani a helyéről, amihez nem ártana üressé válnia. Közben csellóznom is kell, hurrá, azt is nagyon szeretem, most megint van, ami rászorítson. És meg szeretnék varrni egy kis fehér keresztelői ruhácskát a mi jövendőbeli keresztlányunknak. 

Andrissal két napon át súroltuk a parkettát, már látjuk, hogy az a durva elszíneződés nem csak a napsütés miatt van ott (az előttünk itt lakó bácsi húsz éven át nem mozdította el a bútorait), hanem nagyon nehezen eltávolítható kosz a nagy része. Küzdünk vele. Szép lesz.

Közben pedig zajlik az élet. 

Jancsinak múlt héten kivették az orrmanduláját, és a két dobhártyájába kis tubust kapott, hogy járhasson a levegő, ne gyűljön ott fel semmi. Vigyázni kell a füleire, hogy ne menjen be rajtuk a víz. Viszont sokkal jobban hall, és néha már véletlenül jól mondja a szavakat. 

Ezután ugye neki pihennie kell. Kellene. Dehát gyerekből van, nem olyan könnyű ez sem. Úgyhogy vendégségeket nem szervezünk, de mozgunk velük azért. A hétvégén főleg takarítottunk a lakásban, de délutánonként elmentünk Füredre, hogy versenyezhessenek kicsit. A Balaton Bike Fest keretében tartottak gyerekversenyeket a Tagore sétányon. Ehhez gyönyörűen letörölgették, kifényesítették a biciklijüket, egész délelőtt dolgoztak.

Első nap a két nagyobb indult, másnap már Jancsi is.
A szervezés nem tökéletes, szemmel láthatóan nem akarták elhajtani a kicsit idősebb gyerekeket sem, így pl. Misi, aki még csak hat és fél, az U9 kategóriába került az U7 helyett, viszont vele indultak három évvel idősebbek is, akik U11-ek lettek volna, de olyat nem indítottak. Sebaj, ezt is meg kell tanulni, nem mindig teljesen igazságos a verseny.    
Első nap így Misi nem is került döntőbe, viszont gyönyörűen ment, nem esett egyet sem, és a végén csak kicsit volt csalódott.
Erzsó is fiatalabb volt a másik két lánynál, de ügyes volt, és amikor az egyik lányka szabálytalanul hamarabb fordult, és elé került, még le is tudott fékezni, hogy ne ütközzenek. Utána szépen visszaelőzte, és hazahozta az aznapi kupát.




Másnap Jancsi szép komótosan, de vigyorogva ment végig a pályán, Andris futott mellette, a kicsiknél ezt még szabad volt. Harmadik lett.
Miska két nagyot esett, és végig hátul volt, ami nem is csoda, mert kétszer akkorák voltak a többiek, de mivel hárman indultak, ő is hozott egy bronzérmet.
Erzsónak sem ment úgy mint első nap, ő is esett, így második lett.
Mindenki boldogan ért haza, azóta mindenhol érmekbe botlom, meg kulacsokba, mert minden versenyző kapott kulacsot, Jancsi pedig nyert egyet még plusszba, így hat kulaccsal lettünk gazdagabbak. Mostantól nem tartok meg műanyag palackot, van elég.







Igyekszem írni, látjátok, hogy kicsit nehezen megy, pedig annyi minden történik! Épp ez a nehéz, ha valamit elkezdünk megírni, mint a nyaralást, de befejezni nem jut idő, közben sodor a sok esemény, és a lemaradás miatt még nehezebb újra írni.
Mert akkor meg kellene írni, hogy bizony, sokat búvárkodtunk.

 Hogy megtámadott ez az alig látható üveggarnéla:
 Itt voltak Andris bécsi Parkouros barátai egy hétvégét.
 Indián-tábor alatt Andris elutazott, Réka nálam volt pár napot, aztán végiglátogattunk pár dédszülőt:






 Végül hazahoztuk az indiánjainkat.
 Kirándultunk a Szent György-hegyen



 Misi lázas betegen, de hősiesen elballagott (ez még korábban volt)
 
 Andris környezetvédelmi pályadíjat nyert az Akadémián, ketten mentünk a díjátadóra.
 33 éves lettem, és elhalmoztak ajándékokkal, csak Erzsótól vagy tizenkettőt kaptam.
És elmehettem teljesen egyedül egy háromnapos Táncfúziós táborba... Nagyon jó volt. Nagyon sokat fejlődtem. Idősebb voltam, meg kezdőbb is a legtöbbjüknél, de élveztem.