2014. december 18., csütörtök

Rohanó idő, szép és nehéz napok



   Megint rég nem írtunk. Közben Andris belerázódott a szabadságba, már szépen átalussza az éjszakákat, nem kell hozzá éjjel felkelni, szóval mindent tud, amit egy 31 évesnek kell. Én meg élvezem, hogy itthon van, hogy felmegy a gyerekekért az oviba, játszik Jancsival, segít mindenben. Időm ennek ellenére nem lett több, amit nem értek, hova tűnik akkor?
  Én jól vagyok, a baba a legutóbbi ultrahangon elsőre kislánynak látszott, de aztán csak megtaláltuk a hiányzó alkatrészeket a kisvárosi ultrahangon is, úgyhogy marad az egy lány, három fiú leosztás. Már a neve is kezd biztossá válni, szokás szerint egész más, mint amit elsőre kitaláltunk neki, de ez még két hónapig titok. Azért érzem, hogy ez már az utolsó harmad, fáradok, néha fáj a derekam. Érzem azt a plussz 10 kilót, amivel még mindig nem érem el az orvostudomány szerint nekem rendeltetett ideális súlyt, de nem is akarom, most is lemondanék róla. A kis rúgkapálóról odabent persze annál kevésbé.

   A gyereknapokon koszorút készítettünk, mézest sütöttünk, és díszítettünk, a legutóbbira Andris nem ért haza, így azt nem neveztük gyereknapnak, de egész délután kártyáztunk a nagyokkal, kérésükre a Saboteur-t tanítottam meg nekik, ami nekik valónak bizonyult, dacára a 8 éven felülieknek ajánlásnak. Volt nagy legózás, társasozás is.

A múlt hévégét pedig mindenki nagy örömére Bécsben töltöttük. A Sophienalpén aludtunk, ami a Wiener Wald egyik legszebb múlt század eleji vendégháza pár km-re Grinzingtől. A napokat pedig a jól megszokott módon töltöttük, visszacsobbantunk a régi életünkbe.
 Szombaton a Himmelstrassén játszottunk a kertben, megnéztük az orrszarvú-szobrot, a téliesített méhkaptárokat, a Holzhaus aktuális lakói - Andris kolleganője és a párja be is hívtak minket beszélgetni. Gyönyörűen rendbetették a kertet, most télen ez jól látszik, majd a tavasz újra benövi. Addig is kilátszanak a bozótból a szobrok, mutatja az időt a napóra, nem szakad a fejünkre a lilaakác-lugas, szóval gyönyörű. 
  Ebédre Andris volt főnökéhez mentünk, akik mindig nagyon szívesen fogadnak minket, a gyerekek hatalmasat játszottak az ottani két kislánnyal, mi jót beszélgettünk, és Norbert azt is nagyjából megfejtette, hogy mit akar még tőlünk a kinti családi pótlékot folyósító szervezet.
Tőlük pedig a Karlsplatzra mentünk, ahol idén is megtöltötték szénával, szalmával a télire leeresztett szökőkutas tavat. Körülötte pedig vásár van, de ebből a gyerekeknek idén is csak a vacsora volt fontos. Azért Misi beleszeretett egy fa rénszarvasba, végül kaptak is egy-egy állatkát, szerencsére az elfogadható árkategóriát nézte ki magának.
   Vasárnap nagy örömünkre családi mise volt Grinzingben, amiről én tudtam is, így csellóval felszerelkezve érkeztünk a próbára a mise előtt. Nagyon örültek nekünk, megint minden olyan volt, mint régen, otthonos, kedves, lelkesítő, befogadó. Nagyon jó az is, ahogy a Herr Pfarrer örömhírközvetítő beszédjében határozottan és kibúvót nem ismerve szólít fel arra, hogy azt terjesszük, éljük, adjuk tovább.
   Délután Andris parkourozni ment, persze nagy szeretettel fogadták. Mi pedig a gyerekekkel múzeumba mentünk. Félig játszóház volt, Mira Lobe "Ich bin ich" című könyve volt a téma, illetve inkább a szerző-illusztrátor páros összes művei, nagyon szeretjük őket.
Das kleine Ich bin ich


   Este fáradtan értünk haza, és kiderült hogy mi maradtunk az egész szállodában egyedül vendégként, így nem tartott nyitva a konyha. Vissza kellett mennünk Grinzingbe, ahol ráadásul a kedvenc éttermünket zárva találtuk, de aztán beültünk egy másik helyre vacsorázni, ahol szintén ünnepeltünk már szentmisét is, talán tavaly nyáron (a nyári misék havonta egyszer a grinzingi éttermek, Heurigerek egyikében vannak megtartva, hogy bevonják a lakókat is). Jó volt, a tót zenészek eljátszották a mi nótánkat is, ékes magyar nyelven énekelve.

  Hétfőn pedig a gyerekek óvodába mentek. A bécsi csoport kicsit már változik, cserélődnek a kis arcok, az egyik óvónéni is otthon maradt babázni. De a mieink lelkesen szaladtak be, nagyon élvezték, megint megállapították, hogy itt az ő helyük. Meglátjuk.
  Mi ezalatt bementünk a városba, és beszereztük a kistestvér jövendőbeli alvósállatát két példányban.


   Tegnap nehéz napom volt, amivel Andrisnak is biztos nehézzé tettem az otthon töltött órákat - nem könnyű egy újra és újra zokogni kezdő asszonykával. Semmi nagy baj nem történt, csak egyszerűen összecsaptak felettem a hullámok. A NAV újabb iratokat kért be, hogy igazoljam a kinti társadalombiztosítást és az itthoni GYES-t (amit még mindig nem sikerült átkönyörögnünk a megyei kirendeltségre, az osztrák ügyek osztályán rekedtünk, ami nagyon lassú), persze mindent 8 napon belül, amit lehetetlen betartani. Főleg, ha nem nekünk, hanem a szüleim címére küldik a felszólításokat. Egy csomagküldő cég megpróbált behajtani rajtunk egy csomagot, amit szerintük vissza kellett volna küldenünk, mert kétszer postázták - adminisztrációs hiba, csak pont aznap nem volt lelkierőm hozzá. Pláne németül. Andris ajándékához nem jutok hozzá, és a háztartás sem úgy áll, ahogy szeretném. Szóval sok volt, és sírtam, és sírtam, és közben nevettem magamon, hogy még baj sincs, ezt mind el fogjuk szépen intézni, akkor miért vagyok így elkenődve, de ezt a babára fogom.
   Délután Erzsónak volt szertorna-bemutatója, és nagyon ügyes volt. Harmadik lett a matrica-versenyben, amit a jelenlétért, tornás ügyességekért, néha külön kedvességért lehet kapni.

   Az egyik elülső foga is kiesett, sajnos az oviban, el is vesztette, aztán persze aggódott, hogy mi lesz így a fogtündérrel. Levelet írt neki, hogy ez a helyzet, de nagyon szeretne játékot kapni. Én készítettem neki egy mágneses könyvjelzőt, és kapott válaszlevelet is. Reggel meglátta, és nagyon elkenődött, hogy ez nem játék, és ez igazságtalan, mert neki attól még kiesett a foga."Bezzeg amit én készetttem neki, azt elvitte" - morgott magában.
 
Ma pedig Jancsi kapott két oltást, aztán megnéztük a nagycsoportosok előadását az óvodában. Kedves volt, Erzsó kezdte a versek sorát. 

2014. december 5., péntek

Händel és Therion

Megint leadtam egy cikket. Már lassan minden kedves olvasónk tudja, hogy ez mivel jár: éjszakázás, számolás az utolsó napokon is, késhegyig menő korrektúrázás, e-mailek minden mennyiségben. Ezt a mostanit hajnali háromnegyed ötkor küldtem be, nem biztos, hogy jó ötlet volt, de már tényleg el akartam készülni. Egy korszak zárul le ezzel a cikkel, mindaz, amiért és amivel Bécsben dolgoztam, benne van. Persze nem zárul le, mert még csak most kezdődik az izgulás, a várakozás a bírálatokra, aztán lehet átdolgozni az egészet, utána meg reménykedni, hogy valaki elolvassa, netán idézi is.

A mai naptól szabadságon vagyok jövő év január 6-ig. Akárhogy nézem, ez egy hónap, amikor nem dolgozom. Jó lenne utolérni magam, először is aludni egy nagyot, aztán sok időt szánni a gyerekekre, sportolni, imádkozni, készülni a karácsonyra. Jó lenne, ha ez a hónap Roninak is szabadság lenne. Abban maradtunk, hogy kézzel készítünk ajándékot egymásnak, idén talán lesz is rá valami időm.

Ja, Händel és Therion? Két hete folyamatosan reggel kilenctől késő éjszakáig dolgozom. Egyedül vagyok a laborban, szoktam zenét hallgatni. Az egyik kedvencem a Messiás Händeltől, nagyon jó, csöndes-dolgozós hangulatot varázsol, már tíz évvel ezelőtt is hallgattam a karácsony előtti ajándékkészítős éjszakázásaimon. Többször előfordult már, hogy észre sem vettem, és végigment kétszer.
A másik nagy felfedezésem bizony a metál. Vannak olyan feladatok, ahol nem annyira az ész dolgozik, inkább a kitartás, ilyenkor lehet hangosan zenét hallgatni, ütemre verni a billentyűzetet, bólogatni a zenére. Van például egy finn csellónégyes, akik Metallica-számokat játszanak, hallgattam már kifejezetten vikinges beállítottságú zenét is (Amon Amarth, ha valakinek ez mond valamit), és van a Therion, akik elsősorban szimfonikus, illetve opera-metált játszanak. Ilyet otthon biztos nem hallgatnék.

2014. december 1., hétfő

Tizenhat évvel ezelőtt

Tizenhat évvel ezelőtt, délután ötkor egy fiú meg egy lány találkoztak a Moszkva téren. A fiú alacsony, vékony, nagy szemüvege van, a vak is látja rajta, hogy az apja nyakkendőjét viseli. A lány karcsú, nagy barna szemei vannak, hosszú haja, nőies járása. Első randi.
Az operába mennek, a srác töpreng, hol kell leszállni a kisföldalattiról, nem veszi észre az "Opera" megállót, első körben elmennek a mexikói útig, aztán vissza, szerencsére van még idő, odaérnek. A lépcsőn felfelé elmeséli, hogyan törte be az apja hajóját a horgonnyal pár évvel azelőtt, a lány nem tudja, nevessen-e, vagy inkább ne. Az előadás alatt néha keresik egymás tekintetét, a lány bátrabb, a fiú szendébb. A szünetben elhangzik néhány óvatos bók két mellékmondat között, szerencsére nincs sok kínos hallgatás, cserfességért egyikük sem megy a szomszédba. Utána a fiú apja várja őket kocsival a sarkon, nyitja az ajtót, a lány elegánsan libben a piros golf kombiba, a fiú csak most kezd igazán zavarban lenni. Megérkeznek a lány házához, szerencsére autóval csak a sarkon lehet megállni, a fiú bekíséri a lányt, megköszöni az estét. "Akkor vasárnap találkozunk, úszáson, ugye?"

Nagyon sokat járnak uszodába, ez ellen egyik családnak sincs kifogása. A fiú időnként boldogan támasztja a korlátot a Szent Margit gimi előtt, egy alkalommal összeszedi a bátorságát, bemegy a Móriczon a virágoshoz egy szál rózsáért. Sosem volt azelőtt egyedül virágboltban. Azonnal bepárásodik a szemüvege, keresi az aprót a pénztárca mélyén, megkönnyebbülten penderül ki a szürke februári délutánba. Innen már nincs visszaút, oda kell adni a rózsát, ki kell mondani a varázsszót. A lány semmit sem válaszol, csak ragyog, ragyog, egészen a Moszkva térig, ahol el kell köszönni. A kabátjába rejti a rózsát, hogy a keresztanyja, akihez megy, ne kérdezzen semmit.

Egy évvel később a fiú már bejáratos a lányékhoz, ott ülnek a galéria gerendáin, lógatják lefelé a lábukat, úgy beszélgetnek, remélve, hogy a kívácsi húgok és nővér nem nem figyelnek. Nagy döntés előtt állnak: a fiú Németországba megy egy évre gimibe, mi legyen? Nem ígérnek örök hűséget egymásnak.
Levelek jönnek és mennek fehér és színes borítékban, van, hogy egy nap több is bekerül a postaládába a hűvös Fekete-erdei völgy egyetlen postahivatala előtt. A lány egy óriási kockás patchwork takarót varr titokban, a fiú fúr-farag a koli műhelyében, magyarázkodik a svájci vámosnak a határon, karácsony előtt otthon még fest, apját kéri meg, hogy kössön szép masnit a furcsa alakú ajándékra.

A lány farsangkor kijárja, hogy a fiú igazgatói engedéllyel bejöhessen a gimnázium szigorúan zártkörű báljára, végigvonszolja a fiút az összes ismerősön, nagyot táncolnak, lekésik az utolsó HÉV-et, a fiú a mamáját kénytelen felhívni, hogy jöjjön értük kocsival.

Húsvétkor a Zürich-i vonatról egyenesen a színházba megy, ahol a lány várja. Csíksomlyói passió, telihold, virágoznak a mandulafák a lány utcájában.
Végre letelik az egy év Németország, a Regnum nagytáborban ők ketten téren és időn kívül élnek, kézenfogva járnak, nem vonatkozik rájuk semmilyen program. Mindketten érzik, hogy megváltoztak, már nem értik egymást szavak nélkül úgy, ahogy azelőtt. Mi legyen? Maradnak, nem engedik el egymást.

Múlnak a hónapok, közeleg az érettségi. A fiú iskolájában szerencsére szünet van aznap, amikor a lány ballag, kora reggel felül a HÉV-re egy gondosan összeválogatott óriási csokor tulipánnal. Nagy a tömeg, az udvar sarkába húzódik, a tulipánok egyre kókadtabbak, ahogy tűz a nap. Átsettenkedik a rokonok között, a lány kezébe nyomná a csokrot, de nem tudja, csak ráteszi a másik hat csokor tetejére.

Elkíséri a lányt a biológia központira, utána besétálnak a Művészetek Palotájába, ami a héten nyílt meg. Elkíséri a szóbeli felvételire az orvosira, a lány nagyon meg van szeppenve, könnyek között ül a terem előtt, a fiú próbálja tartani benne a lelket. Mindkettőt felveszik, a fiú biológus lesz.

A salsa óra hétfő este van, a lánynak aznapra esik az igazságügyi orvostan gyakorlat, tánc előtt mindig kicsit korábban találkoznak, hogy a lány elmesélhesse, milyen szörnyűséget látott aznap, és ne jusson aznap este már többet eszébe. A fiú nagyszüleinél alszanak ilyenkor, természetesen két külön szobában.

A lány megtanul snowboardozni. A fiú néha miséken zenél a lány családjával. Hosszúak a vizsgaidőszakok, napokon át tanulnak csendben egymás mellett, a fiú kutatni kezd, csillogó szemmel mesél a lánynak térinformatikáról, felszínfejlődésről, evolúciós ökológiáról. A fiú családjában drámai dolgok történnek, ő csöndesebb lesz, sokat jár egyedül, néha az éjszaka közepén felkel és kimegy a Normafára futni, viszont kitűnőre vizsgázik abban a félévben. A lánynak nem könnyű, neki is szüksége lenne támogatásra a saját dolgaihoz, nagy feszültségek vannak.
Aztán lassan eloszlanak a felhők. Meglátogatja a fiút a vitorlás edzőtáborban, nagyon kicsinosítja magát, büszkén sétálnak kéz a kézben. Rövidek a nyarak: a fiú is, a lány is gyakorlaton van, hétvégén lehet csak találkozni.
A lány nővére férjhezmegy, fellépnek a fiúval az esküvőn, akrobatikus rock and rollt táncolnak, tomboló sikert aratnak. A fiú futóversenyekre jár, a lány minden napra előre finomságokat meg kis leveleket csomagol neki, a fiú kihajtja a lelkét, meg sem ismeri a lányt a célban.
Telnek a napok, hetek, hónapok, fokozódik az izgalom. Közeledik az egyetem vége, lesz ebből valaha esküvő? Kétesélyesnek tűnik a dolog, különösen, hogy a fiú nem nyit beszélgetést a kérdésről.

Majdnem kilenc évvel ezelőtt, karácsonykor, az éjféli mise után kézen ragadja a lányt, kibontakoznak az ismerősök közül, nagy komolyan kisétál vele a templomkertbe. Csillagos az ég, szikrázó hideg van, elhangzik a nagy kérdés. A lány igent rebeg, és nem mondja el senkinek a családból, amíg a fiú nem beszél az apjával. Tudja a rendet.
Másnap reggel a fiú mamája csodálkozva látja, mikor kijön a hálószobából, hogy a fiú már bocskait vett, a tükör előtt köti a nyakkendőjét.
-Hová mész, Andriskám?
-Megkérem a Roni kezét!
Gyorsan megöleli a szipogó mamát, aztán fordul ki az ajtón, sétál le a fogas mellett, ahogy szokott. Az örömapa reggel idejekorán értesül a várható kérdésről, már várja a fiút, amikor az betoppan. Egyenes kérdés, egyenes válasz, mire a lányok előkerülnek, már csak a büszkeséget látják a két férfi arcán, az izgalomról lemaradtak.

Nagy az öröm, nagy a komolyság: a fiú és a lány tervezik az életüket, az otthonukat, gondolkoznak a leendő gyerekeikről. Egymásnak feszülnek a vélemények a különórák körül: vajon a zenetanulás fontosabb, vagy a sport?
Egy kedves ismerős fél évvel az esküvő megálmodott időpontja előtt felajánl nekik egy házikót a kertjében: lakhatnak ott, amíg más nem adódik. Átjárnak szerelni, gyerekekre vigyázni, berendezkedni, készülődni. Segít a család, a barátok, közeledik az esküvő napja. A fiú már összepakolta mindenét, be is kerültek az új otthon szekrényeibe a dolgok, a szüleinél a szobájában már csak egy ágy, egy szék, egy hátizsák meg az öltöny marad. A polgári esküvőjükre csak a két legjobb barátjukat hívják, másnap viszont persze akkora lakodalmat csapnak, hogy Hencidától Boncidáig.

Nyár van, a fiú lediplomázott, van egy megbízásos munkája, de alapvetően ráér. Rendben tartja a kis házat, sokat jár futni. Egyszer összevesznek, kimászik a hálószobaablakon, felmegy a házacska mögött a diófára, ott ül az ágak között, néz le a tetőre, amíg az ifjú feleség meg nem találja.
Megint a rokonok és barátok jönnek, egy nagy mikrobusz elnyeli az összes holmijukat, Tihanyba költöznek. Az asszonyka hajnalban kel, Veszprémbe jár gyakorlatra, a férj csak a szembe házba dolgozni, több idejük van. Mosogatni senki sem szeret, viszont a fiatalasszony fantasztikusan főz, és mindketten nagyon élvezik az új otthont. Karácsonyra kiderül, hogy babát várnak. A férj eleinte meg van kicsit szeppenve, aztán egyre jobban örül, és mikor a kislány megszületik, nem tud hova lenni a boldogságtól. Nagy kék szemei vannak a babának, és eléggé apás beállítottságú. Nagyokat sétálnak együtt. Addigra az asszonyka is elvégzi az egyetemet, végre van egy kis ideje, már amennyi két textilpelenka között marad. Nyár van, terepszezon, a Balaton jó meleg, sok látogatója van a kis családnak.

Aztán tél lesz, egy alkalommal felutaznak Budapestre, a lány szüleire rábízzák a babát, a fiú szüleihez összehívják a barátaikat. Rengetegen vannak, mindenki ismer mindenkit, boroznak, pizzát sütnek, ünnepelnek. A tíz éves évfordulójukat. Ez hat évvel ezelőtt történt.

A történet folytatását lejjebb görgetve lehet elolvasni, meg a "régebbi bejegyzések" feliratra kattintva.