2017. augusztus 18., péntek

A láva

Roni egész éjjel nem aludt, betegen ébredt, a hétvégén megint dolga lesz, muszáj lesz meggyógyulnia. Ha én dolgozom, ő 4 gyerek között elég nehezen tud pihenni, muszáj volt kivinnem őket a házból. Jó. Már amúgy is ezer éve szerettem volna menni a Mencshelyi (Dörgicsei) Halom-hegyre, már Cholnoky is megírta, hogy innen van a legszebb panoráma a Balatonra, Ronival ezelőtt nyolc évvel már jártunk ott, és most hangos tőle az internet, hogy milyen izgalmas az új vulkán tanösvény. Ilyen előnyökkel jár, ha az ember olyan környéken jár, amiről rendszeresen szólnak a túrablogok.
A kötelező group selfie
Elég az hozzá, hogy beraktam az összes gyereket az autóba, elgurultunk Mencshelyre, egyáltalán nem találtuk meg a parkolót, hanem valahol a szőlőben lecsaptam az autót, és indultunk fölfelé. Babahordozóról szó sem volt, most már a két éves Oszkár is önállóan és büszkén túrázik. A nagyok bakancsban feszítettek, hogy a jövő heti (remélem) Tátrára be legyenek járatva a cipők. Először is találtunk egy régi fajta kerekes kutat, úgyhogy mindjárt megmutattam, hogy is lehet ebből vizet húzni és inni. Aztán már fölfelé menet szemet szúrt Misinek, hogy itt bizony "habosak" a kövek. Valóban, fekete, likacsos bazalttufa kavicsok szegélyezik az utat. Elmagyaráztam a csapatnak, hogy itt bizony egy igazi (kialudt) vulkánon járunk, és lelkesen keresték a habosabbnál habosabb köveket, teltek a zsebek már az első métereken. Tűzött a nap, ragyogó kék volt az ég, és nemsokára fönt voltunk a csúcson, ahol mindenféle szép kőzetminták meg ismeretterjesztő építmények fogadtak minket, meg persze a kilátó. A kilátónak lécekből van a padlója, lelátni rajta keresztül, ez nagyon félelmetes volt :~). A kilátás viszont nagyon szép, pláne, hogy a kilátó alatt ki vannak rakva kövekből a Balaton-környéki vulkánok térképszerűen, és ezek közül jó sokat meg lehet keresni élőben is (Fonyód, Szigliget, Boglár, Kab-hegy, Tihany, Csobánc, Badacsony, Szent-György-hegy stb). Kézről kézre járt a távcső, találtunk egy kombájnt a szembe levő domboldalon (a kombájn nagyon népszerű, amióta Szemesen közelről is megnéztünk egyet), aztán leereszkedtünk a kilátóból, és elindultunk az autóban hagyott ebéd irányába. Na jó, nem egészen pontosan, mert akkor már egy másik ösvényt választottunk, mint amin feljöttünk.

Oszi és a vulkán

Ez az ösvény pedig egy egészen izgalmas, meredek, görgeteges felhagyott bányába vezetett minket, pontosabban az ösvényről letérve ehhez át kellett mászni a korlát alatt és leereszkedni a görgetegen... Itt aztán többféle kőzet (salakos, buborékos és tömör bazalt), páfrány és moha várt minket, ráadásul a gömbölyű vulkáni bombákból gömbhéjszerűen levált, tálszerű köveket is találtunk. Jó nagyokat. Persze Erzsó egyből haza akart hozni egy ilyet, én meg vitatkoztam velük, mondván, hogy nemzeti parkból, ráadásul lezárt területről nem gyűjtünk csak úgy kőzeteket, ezt még az utánunk jövő látogatók is látni fogják akarni. Ez önellentmondás, mondták a gyerekek. Le akartam zárni a vitát, azt mondtam, hogy Magyarországon minden, amit a föld alatt találunk, a Magyar Állam tulajdona, nem vihetjük haza a kő-tálakat. De a mi házunk is a Magyar Állam tulajdona, hát oda csak hazavihetjük, mondta Misi. Elhoztuk a spéci köveket, telehátizsákkal jöttem haza.
A tanösvény többi része is szuper, ember nagyságú maketteken, kövekből kirakva magyarázzák el, hogy hol és mikor milyen kitörés történt, amit aztán a valóságban, a feltárt bánya oldalán is látni lehet, még egy óvodás is megérti. Külön teszteltük Jancsin, egész jól el tudta magyarázni, hogy hogy történt a vulkánkitörés, és milyen fajta lávák voltak.
Ebéd az autó árnyékában

Lementünk az autóhoz, leültünk a fűbe, megettük a szendvicseinket, aztán irány Misi lovasíjász barátja, akinek a szülinapjára voltunk meghívva. Persze tejbe-vajba fürösztötték a gyerekeket, volt medence, trambulin, fakardok, pizza, és persze lovaglás. Jancsi és Oszi is kipróbálták.

Roni estére már jobban van, gyorsan elszaladt Erzsóval, hogy beváltsák a kitűnő bizonyítványáért az iskolától kapott ingyen cirkuszjegyet. Megígérte Erzsónak, hogy ketten mennek.
És visszatérve a lávára, van, aki nem ismeri ezt a gyöngyszemet?

2017. augusztus 14., hétfő

A varangydoktorandusz (mese a Fertő-tó partjáról)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy biológus. Ez a biológus egész nap kint evezett meg mászott meg gázolt a Fertõ-tó nádasában és gyűjtotte az adatait, amíg meg nem éhezett és szomjazott, meg össze-vissza nem vágta magát a náddal.


Akkor hazaevezett, kiszedte a cuccait a vízből meg az iszapból, lezuhanyzott, és evett egy müzliszeletet, hogy éhen ne haljon. Hanem akkor eszébe jutott, hogy még egy műszere van a szárazföldön is, közel az intézethez, és azt is ki kellene szednie. Kiment hát a mezőre, és kereste az utolsó műszert, de akkor már vitte magával a kedves fidget spinnerét is, amit a feleségétől kapott.

Ahogy ott ballagott a tó partján a zsombékosban, pörgetve-forgatva a fidget spinnert, talált egy gémeskutat. Belenézett, hogy van-e benne víz, meg vödör, de ahogy a kút fölé hajolt, véletlenül beleejtette a fidget spinnerét a kútba. Hej, nagyon nekibúsulta magát a biológus. Leült a kút kávájára, nézte a naplementét a Schneeberg mögött, a nádas fölött, és potyogtak, potyogtak a könnyei.

Ahogy ott búslakodik, nagy kvakkogással előmászik a kútból egy zöld varangy, de akkora, de olyan csúf, hogy olyat a biológus még a Tisza-tavon sem látott. Azt mondja a varangy:
-Hallod-e, te biológus, tudom én, hogy miért búsulsz!
-Haj, honnan tudnád azt, te egyszerű állat, mikor én magam sem tudom se szerét, se számát a bánatomnak! Nem is tud rajtam segíteni senki emberfia, hát még egy olyan rücskös földben lakó jószág, mint te!
-Megmondom én, te biológus! Azért búsulsz, mert elvesztetted a tizenöt hetes kisbabádat, nem haladsz a cikkeiddel, hiányzik a feleséged, és a fidget spinneredet, amit a feleségedtől kaptál, most ejtetted be a kútba! Igazad van, hogy az elsőn nem tud segíteni senki emberfia, a másodikon csak te magad tudsz segíteni, a harmadik voltaképpen nem baj, csak szomorúság, a negyediken viszont szívesen segítek, visszahozom neked a kútból a fidget spinneredet!
-Hej, te csúnya vízi állat, bizony ha visszahoznád a fidget spinneremet, akármit is kérnél tőlem érte, azt én megadnám neked!

Na, a béka nem kérette magát tovább. Beleugrott a kútba, és kisvártatva hozta a szájában a fidget spinnert. A biológus megörült, felkapta a műszerével együtt, és szaladt az intézet felé. De a béka sem volt rest, azt brekegte utána:
-Kvak-kvak, az a kívánságom, hogy vegyél be társszerzőnek a legközelebbi cikkedbe! Nem felejtettem el, amit ígértél!
Haj, mindjárt elbúsulta magát a biológus megint, mert a legközelebbi cikke egy forradalmi és világrengetõ cikk volt, amit egy nagyon híres kutatócsoporttal írt már január óta, és már így is nyolc társszerzője volt. De mint volt mit tenni, ment a professzorhoz:
-Professzor úr, nagy butaságot csináltam.
-Hát aztán mit csináltál, kedves fiam?
-Megígértem egy békának, hogy társszerzõ lehet a cikkemben.
-Hát, fiam, te vagy az első szerző, azt veszel be, akit akarsz, de ha társszerző lesz, olvassa is el, és írjon hozzá, amit tud.
Így is történt. A biológus nagy nehezen készre írta a cikket, és ment a gémeskúthoz. De csak úgy ímmel-ámmal, a tabletjén mutatta meg a békának a kéziratot, meg sem várta, hogy mit válaszol. Hanem aztán a leadásnál bajban volt, mert nem tudta a béka nevét, vissza kellett mennie a gémeskúthoz megkérdezni.
-Quaxichang - mondta a béka - de szerintem nem stimmel a statisztika a cikkben. Ha gondod lenne vele, hozd el az adatokat, nekem a kisujjamban van a Bayes-i légykapás, és már anyukám is R-ben altatott el ebihal koromban. De a biológus nem válaszolt semmit, így a béka sértődötten elmerült a kútban. Összekészítette a fájlokat, leadta a cikket, (Quaxichanghoz beírta, hogy Biologische Station Illmitz), és igyekezett nem gondolni a békára.
Teltek-múltak a hónapok, nyárból ősz lett, az őszből hideg tél, a télből virágos tavasz, és egy májusi délutánon megjött a bírálat. Hanem nagy volt a szomorúság: a cikket elutasították; azt írták a bírálók, hogy nem stimmel a statisztika. Ment a biológus a professzorhoz:
-Mit csináljak most már, Tanár úr?
-Hát, fiam, amit tudtunk, beletettünk, mi is éreztük, hogy nincs rendben a statisztika, de mi csak a frekvencia-alapú statisztikához értünk, és ide igazából Bayes-i módszerek kellenének.
Mit volt mit tenni, a biológus fogta az adatokat, feltöltötte a laptopjára, és kisétált a gémeskúthoz. Ott ült a káváján Quaxichang, mintha csak megsejtette volna, hogy mi történt.
-Na gyere, te rusnya földi állat, nézd meg akkor az adatokat! Bizony igazad lett! - mondta szomorúan a biológus, és pörgette az ujjai között a fekete fidget spinnert. A béka odaült a laptop érintőlapjára, a fenekével tologatta az egeret, és mind a négy lábával gépelt egyszerre. Egy fél óra sem telt belé, már végig voltak számolva az adatok, készen voltak a grafikonok, még a szignifikanciaszintek konfidenciaintervallumai is ott sorakoztak, sőt a kód is ott volt szépen kommentelve a cikk függelékéhez. Irodalomjegyzékkel. Szaladt a biológus a laptoppal, de azért most már utólag, emailben megköszönte Quaxichangnak a segítséget, sőt utolsó előttiből előrerakta harmadik szerzőnek. Szerencsére a konklúziók nem nagyon változtak, nem nagyon kellett a cikket átírni, de olyan szép volt már a statisztika, meg olyan forradalmi és világrengető volt a cikk, hogy a biológus a Nature Ecology and Evolution-ba adta be a cikket.
Teltek a hetek, hónapok, de azért innen már őszre megvolt a bírálat: a cikket elfogadták, sőt még kibővítették az oldalszám-limitét, és külön felkérték a szerzőket, hogy a készülő statisztika könyvbe írjanak egy fejezetet. Na, szaladt boldogan a biológus a gémeskúthoz! Ott várta a kút káváján a béka, a nyakába ugrott, és onnan olvasta a laptopon az elfogadó e-mailt. Amikor aztán a biológus örömében egy puszit akart adni a békának, az valahogy úgy ugrott oda, hogy a nagy rusnya szájára kapta a puszit. De akkor aztán megrázkódott, és egy olyan gyönyörűséges karcsú hosszú hajú kínai doktoranduszlánnyá változott, amilyet a biológus még az EGU-n sem látott, de még az InterGeo-n sem.
-Köszönöm, hogy megszabadítottál az átoktól! Képzeld, informatikus hallgató voltam a Shanghai School of Computational Sciences-ben, amikor a témavezetõm, egy professzornő megirigyelte a tudásomat és a szépségemet, és átírta a szakmai önéletrajzot, amit az Akadémiai Ifjúsági Környezettudományi Pályadíj jelöléssel nyújtott be. Azt mondta nagy kacagva, hogy az átkot semmi sem törheti meg, csak az, ha egy társszerzőm megcsókol! Vegyél be a kutatócsoportodba, legyél a témavezetőm, én édes megmentõm!
A biológus igen elcsodálkozott ezen, de bemutatta Quaxichangot a következő tanszéki értekezleten a professornak, aki mindjárt rá is bízta a könyvfejezetet, de azért a biológust is bevették harmadik szerzõnek, meg is jelent a Springer kiadó gondozásában.
A biológus pedig hazament a Fertõ-tóról, és onnantól kezdve mindig csak a számítógépén elemezte a pontfelhőket, és soha többet nem ment a Fertő-tó partjára. A fidget spinner ma is megvan, Quaxichangból pedig híres professzor asszony lett a TU Wien-en. Aki nem hiszi, írja be a Google Scholar-ba!

2017. augusztus 9., szerda

Szunnyadj, Kisbaba...

   Azt hittem, már tudok írni. Nem olyan könnyű mégsem. Annyira vártuk, annyira szerettük. Pedig csak 14 hét volt a pici élete, abból is elvesztegettünk párat az elején, amikor még nem tudtunk róla. Most mégis úgy fáj a szívem érte, annyira hiányzik... A mi kicsi gyerekünk volt, így is, hogy csak egy halványuló emlék maradt belőle.

  Oszi tudta. Magyarázott nekem folyton, hogy "nem a pocakodban van a kistestvér, hanem itt" - és mutatott a szívem irányába. Persze félreértettem, és elmagyaráztam mindig türelmesen, hogy nem, persze ott is gömbölyödöm, de a kistestvér mégis a pocakomban van. Ahogy visszaszámolom a napokat, nagyjából pontosan akkor kezdte mondogatni, amikor a kicsi meghalt.
   Pontosat persze nem tudunk, csak azt, hogy azon az ultrahang-vizsgálaton, amin ki kellett mondanom, hogy nagy a csönd odabent, nem látom a szívmozgását, szóval ott megmérték a nagyságát, és kicsi volt, egy-másfél héttel korábban hagyta abba a növekedést.
   Estem egyet a kertben, fejmagasságból, a támfalról. Eszembe sem jutott, hogy a babával baj lehet emiatt. Nem is tudjuk, hogy ez okozta-e, vagy valami rendellenesség, betegség. Annyit nem is számít.

   Aznap is boldogan indultunk el otthonról, Andris regnumi népével találkoztunk, nagyon jó napot töltöttünk el együtt. Hazafelé kicsit fájdogált a hasam. Otthon láttam, hogy minimálisan pecsételek. Este a lelkem megnyugtatására beszaladtunk Veszprémbe, hogy nézzenek rá. Az a fiatal doktornő volt ügyeletes, aki Erzsó születésekor még mint kíváncsiskodó orvostanhallgató volt jelen. Nagy szeretettel, óvatosan vizsgált, és nagyon sokáig néztük, kerestük együtt a mozdulatokat, a pici szív mozgását. Semmi. Csend.

   Arra az éjszakára még hazamentem. Úgysem történik semmi a kórházban szombat éjjel, épp elég, ha vasárnap reggel visszaérek. Otthon gyertyát gyújtottunk, elővettük a 12. heti ultrahang boldogan őrizgetettt fényképét. És sírtunk.

   A kórházi órák borzalmasak voltak. Ötágyas szoba, jövés-menés, látogatók, sírtam volna, de nem akartam ennyi ember előtt, mégis mindig újra elpityeredtem. Közben fel kellett készülnöm a szülésre, amiről fogalmam sem volt, mire kell számítani, fájni fog-e, mi lesz, és mikor. És nem volt senki, akit megkérdezhettem volna, egész nap nem láttam orvost, csak a viziten, meg amikor elindították a folyamatot, de kérdésekre nem volt idő, elszaladt a doktornő, mire kinyithattam volna a számat. Persze tudtam, mi várható, de csak a tankönyvből, az meg régen is volt, meg nem is túl alapos.
Szóval vártam, sírtam, visszafolytottam, imádkoztam, fájt a szívem nagyon.
Andris meg a gyerekekkel. És ment az új (nekünk új), nagyobb autónkért szegény, amit a baba miatt vettünk, és pont aznap kellett átvenni. Neki nehezebb napja volt, mint nekem, ugyanaz a veszteség, de egy perc nyugalom nélkül...

   Hajnalban megérkezett a baba. Egyedül voltam, fogalmam sem volt, mit kell tennem, a nővér csak nehezített a helyzetemen, a többiek felébredtek körülöttem, rossz volt, hogy néztek, még egy függöny sem volt, hogy eltakarjon. Ott ültem a kis halottammal az ágyon egy végtelenül hosszú és végtelenül elillanó 3/4 órán át, és búcsúztam. Nagyon hálás vagyok, hogy láthattam. Tudom, ha nem így érkezik meg, hanem kivárja a műtétes befejezést, akkor nem láthattam volna. De nekem nagyon fontos volt, sokkal könnyebb így elengedni. Nagyon pici volt, és nagyon az enyém. Szép volt, kis mosollyal az ajkán. És borzasztóan fájóan halott. Nem tudtam meg, hogy kisfiú, vagy kislány.
Még az én minimális rajztudásom is elég, olyan kis fejletlen volt még. A keze már az "igazi", meg a füle is.

  Később a műtőben még volt egy kis izgalom - én legalábbis megijedtem, mert elfelejtették bekapcsolni a levegőáramlást az arcomra szorított maszkban. A karomba már folyt az altató, az utolsó pillanatban még le tudtam tépni az arcomról a maszkot, és az azt szorító kezet, és szóltam, hogy már vákuum van odabent, nem jön az oxigén. "Jaj, elnézést, azt hittem, bekapcsoltam..."
Én meg ezt is túléltem. Ha hamarabb alszom el, csak a szaturáció esésekor jönnek rá, hogy nem adtak levegőt.

   Aztán másnap hazamehettem. Az élő gyerekeimhez. A férjemhez. Végre. Olyan jó, hogy vannak, olyan jó, hogy nem velük történt valami...
   Fizikailag teljesen jól vagyok már, csak lelkileg lassabb a gyógyulás. Tudom, értem, hogy van ilyen, de olyan hihetetlen! És ijesztő. Jó, hogy még minden félelmemet magyarázhatom azzal, hogy még csak kevesebb, mint két hete történt. Két hete még boldog kismama voltam.

   Nem tudom, mennyi időre lesz szükségünk. Azt sem tudom, szeretnénk-e egy másik ötödiket majd. Most nagyon erős a hiányérzet, de félelmetes is újra nekivágni, meg azon is gondolkozunk, hogy hagyjuk kilépni a családot a pelenkás világból, és felneveljük békén ezt a négyet. Akik most olyan kevesen vannak. De amúgy meg azért sokan. Időnk van még. És már két angyalkánk az égi családunkban.

És igen, Isten tenyerén voltam végig. Éreztem, tudtam. Akkor is, amikor a miérteken gondolkoztam, amikre nincs válasz. De még nehéz elfogadni.