2015. július 31., péntek

Montpellier, első nap

A nagyhátizsákomba a két posztercső mellé kb. semmi sem fért.
Roni kikísért a buszmegállóba a szemerkélő esőben.
A busz késett egy csomót, már elkezdtem autóstoppolni, mert attól féltem, hogy lemaradok egészen.
A vonaton tömeg volt, de aludtam.
A taxi egy vagyonba került, de legalább odaértem.
A reptéren nem találtam meg a wifit, de most már tudom, hogy miért.
A repülőn fantasztikusan finom szendvicset adtak.

Párizsban volt három órám átszállni. A közepén jött egy váratlan e-mail: nyert egy pályázatom. No, nem a bécsi, hanem egy másik. Mindenesetre most pályázatot egy darabig nem kell írnom, és gondolkozhatok a jövőn, álmodhatok terveket, és örülhetek, hogy hét sikertelen pályázat után most végre egy összejött. Az éjszaka közepén érkeztem Montpellier-be, nagy nemzetközi természetvédelmi biológus konferencia lesz egész héten, előtte pedig két napon át lézerszkennelés képzést tartunk ökológusoknak.
Békésen megreggeliztem, dolgozgattam kicsit a szobában, próbáltam irodalmat összeszedni az anyagaimhoz. Aztán kisétáltam kicsit a városba, ha már a szobát ki kellett pakolnom. Montpellier olyan, minta egy Rejtő-regényből lépett volna ki az egész (leszámítva a világ garantáltan legcsúnyább konferenciaközpontját (Bécs fellélegezhet, ez csúnyább)), meleg van, pálmafák vannak, ezeréves kőfalak között rengeteg különböző nemzetiségű ember rohangál, minden második boltban hippi ruhákat meg füvet kapni, és a legkisebb büfében is nagyon finom ennivalót adnak.

Ebédre össze akartunk futni Shaun-nal, a Dél-Afrikai sráccal, akivel az egészet szervezem. Megbeszéltük, hogy találkozunk a szállodában, de kiderült, hogy három egyforma nevű szálloda van Montpellier-ben egymástól néhány száz méterre, és mi azt hittük, hogy csak kettő. Leültünk az udvaron, előrántottuk a laptopokat, és gyorsan átrendeztük az egész időbeosztást, meg kiderült, hogy újra kell írnom az egyik scriptet, meg ilyesmi. Aztán Shaun elment, én pedig átvillamosoztam a kollégiumba, ahol lakni fogok. Ez a szobám:

Ja, és ha valaki azt hitte volna, hogy Magyarországnál senki nem veszi komolyabban az első világháborús emlékműveket, az nézze meg ezt:

2015. július 29., szerda

Egy gyerekkel

Erzsó, Misi és Jancsi Zlinszky-héten vannak a nagyszülőknél, az unokatesókkal. Jancsi éppen csak, hogy benne van a korhatárban, kicsit izgulva engedtük el, de ő nagyon büszkén ment.
Szóval vasárnap délután óta Ronival és Oszival vagyunk hármasban, itt Tihanyban.
Az egyetlen bökkenő (a rossz időn kívül), hogy én holnap utazom Franciaországba egy rettenetesen fontos konferenciára, amire még rengeteget kell készülnöm.
Ennek ellenére vasárnap este Sajkodon vacsoráztunk, és az Akali kertmoziban megnéztük az Agymanók című filmet (ami tényleg szép és elgondolkodtató, még így magyarul is), majd utána boldogan hazatekertünk  tandemmel az éjszakában. Hétfőn Oszifektetés után kiültünk az intézetparkba egy üveg rozéval meg egy üveg szódával, és végre volt időnk békén beszélgetni. Azaz csak lett volna, ha fel nem tűnik a kikötőben egy ÓRIÁSI hal. A farokúszója látszott, amint lassan kavarta a vizet a felszínen, de akkora volt, mint a két kezem egymás mellett, és mintha sodródott volna a part felé. Átmásztam a korláton, meg is fogtam, de kihúzni persze egy kézzel nem tudtam, és beugrani a vízbe mellé meg nem igazán mertem. Még egy jó darabig trükköztünk ott mindenféle kötelekkel, meg botokkal, de amikor megjelent két igazi horgász, a nagy hal persze szőrén-szálán eltűnt.
Tegnap Roni rászánta magát és bebiciklizett Oszival Füredre vásárolni, ennek megfelelően mindenféle finomság került a házhoz, és Oszival hármasban főtt kukoricát vacsoráztunk, megintcsak kint a parkban.
Szóval tiszta nyaralás, leszámítva azt a nem elhanyagolható tényt, hogy dolgozom, ahogy csak bírok.

Oszi pedig kúszik, mászik, kukackodik, háromszor kel éjszaka enni, és úgy nő, mint a gomba. Csak sokkal szebben

2015. július 23., csütörtök

Oszi keresztelője képekben 2015. 06. 28.













7 éves Erzsó

  Bizony, Erzsó tegnap hét éves lett! Nagyon nagy lány már, csupa érdeklődés, vidámság, öntudat és igazságérzet. Az elmúlt évben nagyon megnőtt, izmos és erős lett - hála a szertornának. Rengeteget olvas, magyarul és németül is falja a gyerekregényeket. Nehezen viseli, hogy nem szabad nekik miondent, hogy a végső szó a felnőtteké. "Mama, már megint csak az lehet, amit te szeretnél, és sosem, amit én!" - szokta a szememre vetni - és ebben némileg igaza van, ha én azt szeretném, hogy rakjanak rendet, és feküdjenek le időben. Persze nyár van, itthon is lazábbak a napok.

   A születésnapra eljött Czirmos és Jankó papi is, sőt váratlanul Teréz is betoppant, akinek a legeslegjobban Jancsi örült, pedig mind nagyon szívesen láttuk.
   Először csobbantunk egy nagyot a lassan fürdővíz melegségű kerti tavunkban, aztán jöhetett az ünneplés! A torta Erzsó örömére levendulás tejszínes lett, a tésztában és a krémben is volt levendula, de nem sok, csak egy lehelletnyi, nem volt túl intenzív az íze.





 Erzsó nagy vágya egy görkorcsolya volt, szigorúan meghagyta, hogy fiús színekben, mert az menőbb - de mindez már hónapokkal ezelőtt történt. Az ünnep előtti hetekben csak egyre gyakrabban kérte, hogy vegyem meg, vagy rendeljem meg, az sem számít, ha a szülinap után érkezik csak meg. Nagyon szerette volna, és nagyon aggódott, hogy mégsem kapja meg. Most pedig le sem veszi, ma reggelitől vacsoráig rajta volt az egész védelmi felszereléssel együtt. Ügyesedik is szépen.
  Jancsi pedig már a második napját tölti alsógatyában, alvásnál is száraz marad, nagyon ígéretes! :)

2015. július 16., csütörtök

Biciklitúra egyedül

Kaptam Ronitól egy hétvégét. Erzsó és Mis még csak félig voltak otthon, szombaton érkeztek délután. Reggel még elszaladtam Jancsinak a patikába orvosságért, meg a boltba legszükségesebbekért, aztán pakoltam. Két biciklitáska, sátor szétszedve, hálózsák, gázfőző, pulóver, esőkabát, szerszámok. Déltájban még ettem valami ennivalót, hogy Roni ne mondhassa, hogy éhgyomorra indulok, aztán tekertem a kompig.
Innen gondolom a kedves olvasóknak is egyértelmű, hogy mi volt az úticélom: végig akartam tekerni a sárba fulladt biciklitúránk útvonalát, ha mást nem, egyedül.
Szóval kitett a komp, szépen áttekertem Zamárdin, ahol javában zajlott a Balaton Sound. Nálam feltűnően fiatalabb fiúk, lányok kavarogtak a bicikliúton, kaptam egy csomó bíztató integetést. Siófokon már rutinosan fordultam rá a Sió partján a bicikliútra, utánfutó és gyerekek nélkül, két biciklitáskával, a saját tempómban. Enyém volt a világ egy hétvégére: amit be tudok járni ebben a két napban, az az enyém!
A Sió-part egy másik világ, olyan, mintha semmi köze nem lenne a Balatonhoz. Lusta horgászok, a csatornára néző panelházak, nádas, gólyák, kócsagok uralják, sokkal jobban emlékeztet a Dráva vagy a Körös partjára. Turisták sehol, falusi gyerekek a szüleikkel merítőhálókkal snecikre vadásznak a duzzasztómű zúgójában, aztán végleg elhagyja az ember a várost, kinyílik a látóhatár. Csendesen ropog a lánc, beleállok a klipszekbe, repül a bicikli.
Siójutnál a híd alatt elágazik a bicikliút, vagy fel a faluba, vagy végig a gáton amerre Erzsóval és Ronival jöttünk. Térképészkedem egy kicsit a perzselő napsütésben, aztán nem a gátat választom, nincs időm a magas fűre. A faluban egy lélek sincs az utcán, rövid úton elintézem, délnek fordulok, tekerek a dombokon át Ádánd felé. A táj szélfújta jellege így egyedül suhanva még egyértelműbb: a dombok északnyugati oldala meredek, a délkeleti hosszan elhúzódik, a hátakon szelíden gömbölyödő hosszanti barázdák, ilyet vízfolyás nem csinál. Égető meleg van.
Ádánd határában, egy tanya kapujában három meggyfa áll. Alattuk a földön gyűlik a meggy, ezeket bizony nem szedi le senki emberfia. Elcsábulok, odakanyarodom, lefektetem a bringát, tömöm magamba a meggyet. Olyan, mint az osztrák biciklitúráinkon, amikor szőlőlével frissítettünk a Heurigerekben: édes, savanyú, helyrerakja a vércukromat és az ionháztartásomat egyszerre. Ettetek már olyan meggyet, ami már kicsit rá van aszalódva a magjára, és érintésre az ember kezébe hullik?
Marad még meggy a fán bőven. Kulacstartóm nincs, a két másfél literes üveg a biciklitáskákban gyöngyözik, nem veszem őket elő, tekerek tovább.
Ádánd túlsó szélén, a temetőben fehér kő-obeliszk, cirill betűs orosz emlékmű. A szépség a dologban, hogy a vörös csillagon kívül hármas pravoszláv kereszt is áll a tetején, nyilván utólag tették rá, vajon a falusiak, vagy az oroszok?
Ki a faluból egy egynyomos aszfaltúton a földek között, jobbról-balról dolgoznak a kombájnok, dőlnek a rendek, száll a pelyva. Egy elágazásnál kedvesen útbaigazít egy néni, innen már nemsokára Pélpusztán vagyok. Nagyon helyes. Megtalálom az utat, amin Erzsóékkal feljöttünk a Sió egyre inkább járhatatlan gátjáról; akkor pocsolyalabirintus volt, most csak a kátyúk közötti keskeny aszfaltcsíkokon cikkcakkozom. Pélpusztán eltekerek az óriási marhaistálló mellett, kedvesen integet rám a traktoros fickó. Nyomóskút nincs, van viszont hosszú déli lejtő, és erre már jártunk, tudom az utat Ozoráig.
Szabadhídvégen a főtéren csapot találok, megállok. Egy álomszép Csepzon gördül el mellettem, lassítok, nem hiszek a szememnek. Három tizenévesforma cigány srác ül benne, büszkén integetnek, a platón persze fémhulladék. Nem múzeum, munkaeszköz. Kigurulok a Sió hídjához, elvileg régen a Mezőkomárom és Szabadhídvég közötti szűkületig tartott a Balaton, ezt a múltkor nem néztem meg, hát most látom. Tényleg van szűkület.
Újra tovább dél felé, fel a dombra, le a dombról, Felsőnyék felé. Kiállok a nyeregből, feszülnek a klipszek. Itt Erzsó egy hosszú nap estéjén zokszó nélkül feltekert?
Felsőnyéken bekanyarodom a temető mellé, ahol táboroztunk, hátha ott vár rám az elveszett babahordozó. Nem ott vár, a nyomóskút viszont még megvan. Hiányoznak a gyerekek.
Na, Sió-gát vagy az a bizonyos földút? Mikor is esett utoljára? Szerdán?

Rákanyarodom a földútra, a faluból kifelé a löszhátban jobbra-balra pincék sorakoznak. Összehajlanak a fák az út fölött, végre egy kis árnyék.

Az út olyan, mint a beton. Száraz, csak kicsit porzik, itt még alig bakhátas. Eltekerek a házcsoport mellett, be a kukoricások és gyönyörű rétek közé. Héják keringenek, gyurgyalagok cikáznak, sehol egy felhő, sehol egy pocsolya. Pontosan megvan, hogy a múltkor hol kezdtük tolni a bicikliket, innentől ismerősként köszöntök minden mélyedést és bukkanót, de nem kell leszállni, legfeljebb itt-ott sávot váltani a bakháton keresztül.
Földút, de itt még Erzsó is simán eljönne, legfeljebb ő is kapna néhány karcolást meg csaláncsípést a behajló ágaktól. Az út kiszélesedik, fehér murva, aztán betonlapok, aztán aszfalt, és jönnek Ozora első házai. Túl vagyok az Észak-Nyugati Átjárón!
Ozorán a templom előtt négylovas hintó áll, nagy lakodalom lesz szemlátomást.
Áttekerek a bolt előtti játszótérre, beülök az árnyékba, előveszem a rozskenyeret, sajtot, eszem, pihenek. Ugyanazok a gyerekek vannak a mászókán, akik a múltkor is. Aztán jön egy rózsaszín és fehér virágokkal díszített Volga, majd utána a hintó, tíz koszorúslány, hat-nyolc pár felnőtt rózsaszín estélyiben vagy ingben, majd utánuk az egész násznép, végül a zenekar.
Eltelik egy perc, aztán kikanyarodik egy nagy szürke merci, a letekert ablakokból harsog, hogy "Há' hivátalos vágyok odá jénis"; Ozorán tudnak ünnepelni.
Végigurulok az immár csendes főutcán, innentől ismeretlen terepen vagyok, erre már nem jártunk. A Sió-híd alatt van egy zúgó, két gólya és egy gém uzsonnázik benne.
Mintha a Balaton nem is létezne, csak a gát, az iszapos víz, meg a dombok. Tekerek tovább Simontornya felé, de nem sokáig, mert egy út menti pince előtt barackokat adnak el. Megállok, veszek annyit, amennyit együltő helyemben meg tudok enni a diófa alatt a lócán, elbeszélgetek a bácsival meg a nénivel.
Simontornyáról Lázár Ervin azt írja, hogy az ő szemében régen nagyváros volt a mozival, a várral, a barátok templomával meg a bőrgyárral. Mozit nem látok, a vár viszont nagyon szép állapotban van, szemlátomást EU-pénzből még a látogatók kényeztetésére is jutott.

A kolostor épülete megvan a templom mellett, vele szemben a patikán büszke márványtábla hirdeti, hogy itt élt az első magyar entomológus, akinek köszönhetően Simontornya az ország egyik legjobban kutatott területe rovartanilag. A bőrgyár a Sió mellett elhúzódik, amíg a szem ellát, a falán büszke mozaik hirdeti, hogy 1790-tól 1980-ig 190 évet sikerült itt végigdolgozni. Egy sarokkal odébb a tulajdonos család kastélya (ma már szálloda), a gyár területén belül viszont már az utólag beköltözött raktárak, garázsok, autószerelők is kipusztultak, csak a szél fütyül ki-be a csarnokok ablakain.
Tekerek tovább, Felsőrácegrespuszta a következő célpont, lassan megnyúlnak az árnyékok, csillapodik a meleg.

Lázár Ervin egykori otthonának, Alsórácegrespusztának a helyén még áll az egykori Nagyszederfa. Hogy neki ez mit jelentett, az itt linkelt történetben olvashatjátok; én még érettségi előtt valamilyen nekibuzdulásból kikerestem a telefonkönyvből és meglátogattam az öregurat, egy évvel halála előtt. Mesélt nekem Rácegrespusztáról, ahol a mesék igazabbak voltak a valóságnál, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol ő felnőtt és végigélte a háborút meg az ötvenes éveket, és amit aztán lebontottak.
Tanultuk növényökológiából, hogy a vadrózsák, mirabolanszilvák, naspolya- és diófák jelzik még évtizedek múlva is a felhagyott tanyahelyeket, semmi kétség, a következő elágazásnál megtalálom Rácpácegrest, és az út végén a Nagyszederfát. Az ágak szinte sátrat alkotnak, a törzs vastagabb, mint a biciklim, ülök az árnyékban, hátamat a fának vetve. Naplót írok. Itt vagyok.

Felkelek, felkapaszkodom a biciklire, már érzem a lábamat rendesen. Sárszentlőrincen megint lepakolok egy meggyfát, innentől aztán kis falvak jönnek. Úzd szinte csak egy kanyar az úton, aminek valaki egy rövid nevet adott, Kölesd egy félutcás falu a másik oldálán a Sióval (a Petőfi-méhes már zárva van, akármi is az), Borjádon a régi malom már múzeum, egy udvaron a disznóól mellett egy kerti medencében lármás gyerekek pancsolnak. Lassan estébe fordul a délután, megnyúlnak az árnyékok, a Sión sincsenek már zúgók, csak tükör víz.

Borjádon úgy emlékszem, a Sió jobb partján vezet egy földút Medinára, ahol át lehet kelni. Elindulok, a földút egyre emelkedik a szőlőhegy felé. Löszmélyúttá válik, kis présházak között visz egyre följebb, aztán kiér egy mezőre. Megkerülöm a sorompót, óvakodom a lejtős mezőn át egy tanya felé, ahonnan egyáltalán nem bíztató kutyaugatás hallatszik. Egy kutyát látok, az meg van kötve. Roni felhív, elmeséli a napját, amikor leteszem a telefont, már három-négy kutya szalad felém. Nagyon meredeken emelkedik az út, a bicikli persze leggyorsabb fokozatban van, elrántom a sorompó mellett, a kutyák eddig jönnek és nem tovább. Visszaereszkedem a Sió-partra, áttekerek a hídon. A gáton kis tábla fogad, itt vezet a "Zöldút" túraútvonal Medinára. Tökéletes.
Finomkavicsos földút, gondosan kaszált gátoldal, szénabálák, igazi esti levezető szakasz vár rám. Még egyszer utoljára beletekerek rendesen, hátha meglesz a száz kilométer egy napra. Medina a Sió túlpartján van, az innensőn csak egy vizitúrabázissá alakított régi gátőrház áll, meg egy juhkarám. A nap eltűnik a dombok mögött, de még világos van. Tekerek a gátkoronán, jobbra-balra kaszált gyep, tökéletes táborhely bárhol, tehát mehetek, amíg jónak látom. Negyed tíz körül véget ér a kaszált szakasz, itt teszem le a biciklit.
Egy rántással lekerül a két biciklitáska, előveszem Roni új gázfőzőjét, összerakom, begyújtok. Roni összekészített nekem egy kis üvegben olajat, egy kis zacsi sót, meg tésztát. Amíg a víz melegszik, felállítom a sátrat, mire behurcolkodom, megfő a tészta. Evőeszköz nincs nálam, ráöntöm az Uncle Ben's csípős-édes-savanyút és egy villáskulccsal meg egy sátorcövekkel evőpálcika módjára eszem meg. Mindenki tudja, hogy pálcikával tésztát enni lehetetlen, de nagyon ízlik.


A külső sátor ajtaja nyitva, a belső is csak szúnyogháló, néznek rám a csillagok, vége a napnak.

Hajnalban többször is felébredek, de háromnegyed ötkor végleg kint van a szememből az álom. Negyed hatkor már megreggeliztem, eltöröltem a lábost, lebontottam és elpakoltam a sátrat, útra készen állok.

Enyém a földút a gáton, tekerhetek bátran, legfeljebb az őzek ugatnak rám újra és újra csúnyán, amikor megzavarom a reggelijüket. A mentett oldalon a régi holtágak mélyedéseiben áll a köd, a nap még alacsonyan áll, a gátnak árnyéka van, de a Sió már csillog. A zöld út táblája egy földútra irányít a kukoricáson át. Egy dombtetőn találok egy kis Szent József-kápolnát, alig látszik ki a kukoricából.

Sióagárd nagyon rendes kis falu, szegénységnek nyoma sincs, szépen rendben van tartva a templom, az iskola, a főtéren az emlékművek. A kútnál vizet töltök, átkelek még egyszer utoljára a Sió hídján, irány a Leányvár, a Szekszárdi-dombság legészakibb csücske, a régi pincefalu.


Követem a táblákat, feltekerek a zötyögős úton, jobbra-balra tényleg szép kis pincék, présházak állnak. A hímzésmúzeum zárva még, a pincék nagy része üres, de az egyik előtt egy öreg bácsi kotorászik, festi a kerítést. Beszélgetünk egy picit, aztán feltekerek a domb tetejére. A vízmű kerítésén átmászva gyönyörű kilátás van a Sió-Sárvíz völgyre észak felé.
Legurulok a dombról, visszaállok a gátra. Itt már nem olyan jó az út, zötyögni kell a fűcsomókon, talán érdemesebb lett volna egy darabon a Szekszárdi országúton menni, bár a forgalom erősödik. Átkelek az országút, majd az autópálya hídja alatt, előttem messze már a Gemenci-erdő fái látszanak. Az egyik zökkenőnél furcsán viselkedik a csomagtartóm, meg kell állnom. Kiesett az a két csavar, ami a támvillához rögzíti a csomagtartót, az egész lóg hátrafelé, csak a sátorrudak madzagja tartja, amit a nyeregcsőhöz rögzítettem. Első gondolatom, hogy be kell tolnom Szekszárdra, és irány haza.
Aztán a biciklitáskák pántjait megcsomózom a nyeregcső körül, így előrefelé lötyög, de nem esik már hátra. Egy fokozatot azért felkapcsolok, kicsit óvatosabban veszem a zökkenőket, nem is baj, hiszen azért a tegnapi kilométereket is érzem a lábamban. Átmegyek egy vadvédelmi kerítésen, innentől hivatalosan is Gemencen vagyok. Balra ártéri erdő, nyárfák, égerek, füzek vegyesen; jobbra selyemkóró, kerítés és kukoricaföldek. Szemlátomást nem gondoltak arra, hogy a gát oldalát is kaszálni kell majd, túl közel húzták fel a kerítést. Szembejön egy csorda, a gulyás előzékenyen letereli nekem a marhákat a gát tetejéről.

Fél kilencre Keselyűsön vagyok, a Gemenci kisvasút végállomásánál, tulajdonképpen ez volt a túra úticélja. Egy óra múlva indul az első kisvonat, addig előveszem a kenyeret, megreggelizem, Roni közben SMS-ben kinézi nekem a menetrendet hazafelé Sárbogárd és Cece felé. Van időm délután kettőig, kisvonatozhatok. Gemencről tudni kell, hogy a régi nagy ártéri erdőknek ezt az utolsó maradványát igazából csak kenuból vagy a kisvonatról lehet megnézni, nincsen benne úthálózat, illetve ami van, az csak a külvilágot köti össze a vadász- és erdészházakkal. Szóval nekem most vagy kisvasúttal, vagy sehogy.
Kis dízelmozdony tolja be az első szerelvényt, feltornázom a biciklit, kipöfögünk a Duna-partra, megint van egy órám, megint reggelizem, a vasutasok is. A mozdony vezetőülése alól kikandikál a láncfűrész nyele, gondolom, bármikor jól jöhet.
Óriási tölgyfák állnak itt a parton, ragyog a nap, kezd meleg lenni. Kiköt egy szerb zászlós motorcsónak, elhúz egy pár ladik, elsétálok a régi érseki vadászházig, aztán nagy sípolással beáll a kis gőzös.
Felhurcolkodom, letelepszem, ezen a szerelvényen már konkrétan tömeg van. Nyüzsögnek a gyerekek, száll a gőz meg a kályhaillat (fahasábokkal fűtik a mozdonyt), zötyögünk kanyarról kanyarral. Az út vége felé van egy vadaspark, itt a vaddisznók már messziről jönnek a mozdony szuszogására, a mozdonyvezető meg a fűtő pedig nagy karaj kenyereket dobálnak nekik.
Megérkezünk Pörbölyre, kiszállok, átgurulok a rendes vasútállomásra, kiveszem a vizesflakont, megérkeztem.
Innentől a túrának vége, már csak haza kell érnem valahogy. "Pusztametró" típusú orosz vonat jön, de van hely a bringának, hűvösen lehel rám a légkondi, alig ülök le, már alszom is.
Sárbogárdon szállok ki, vasárnap délután van. Ki tudja, milyen megfontolásból, de az Aldi nyitva van, veszek pár péksüteményt, félálomban betolom a parkolóban, aztán irány kelet, a 64-es út felé. A város határán kívül, a Sárvíz völgyének a közepén egy kis buckán elsődleges háromszögelési pont tornya áll (tudjátok, olyan, mint a Csóványoson), sajnos zárva az ajtó. Már nem nagyon gondolok semmire, csak tekerek. Mezőszilas, Dég, Lajoskomárom, Mezőkomárom, és újra a Sió völgyében vagyok.
A kompra várva még bedobok egy fagyit, esti mesére pont hazaérek.

Most, hogy nem bizonyult lehetetlennek a Balatontól eltekerni Gemencig, le merem írni, hogy melegen ajánlom ezt az útvonalat mindenkinek. Az országnak ezt a csücskét Somogy, Tolna és Fejér megye között még nem igazán fedezték fel a turisták, még nem arról szól az élet, hogy a falvak mit mutatnak magukról. A helyiek észrevesznek, köszönnek, nem néznek keresztül a bringásokon úgy, mint a Balaton körül. Az út nem meredek, az egy földút kivételével (Felsőnyék és Ozora között) jól járható biciklivel, egy masszívabb trekkingbicikli is végigmegy (országútival azért nem próbálnám meg). Sátorhely van bőven a Sió-gát körül meg az erdőfoltokban, réteken, persze épített szállás nem sok van (hacsak pl. az Apponyi Kiskastélyt és társait nem számítjuk), a nyomóskutak még működnek a legtöbb helyen. Szóval ha valakinek elege van a Balaton körüli nyári nyüzsgésből, tekerjen le Gemencre, nem fogja megbánni.