Csak ültem, és csodálkozva néztem, ahogy a rengeteg "sétálj oda a fához, és fogd meg valahogy tudományosan" meg "ide még kell egy shutter fotó a háttérhez" meg "igazítsatok egyet a zöld reflektoron" összeállt valamivé, amivel egyet tudok érteni, amivel azonosulni tudok, ami nem csak a munkámról szól, hanem kicsit rólam is.
 |
| Én és az alvó leander (kistestvére, az eredeti nem fért volna az autóba) |
Aztán lepörgött a képernyőn, még nulla percem volt, hogy induljak Misivel dzsúdóra, kiszaladtam a laborból, fel a támfalon, át az intézet hátsó kerítésén, és be az autóba. Azt hiszem, ezt hívják helikopter-apukának.
Volt egy délelőttöm Oszival, amikor Roni Jancsit Budapestre vitte allergiavizsgálatra, és feltöltődtem a kis mosolyával, meg a kis ölelésével, meg a kacagós nézésével. Aztán éjszaka, meg délutáni alvásban írtam tovább a pályázatot. Volt egy órám, amikor a (korábban fájó, most már sokkal jobb) derekamat kimasszírozta egy ismerős, aki szülésznőnek készül, úgyhogy megbeszéltük, voltaképpen mitől is indul meg a szülés :~)
Aztán felpattantam, gyorsan ünnepibe vágtam magam, és rohantam az intézeti Mikulásra, ahol Misi büszkén szavalt és furulyázott, és Jancsi, amikor a Mikulás megkérdezte, hogy készült-e valamivel, eljátszotta, hogy fejbe vágja magát és hanyatt vágódik a padlón. Volt parkour a karácsonyra kivilágított füredi sétányon, ráadásul nem is egyedül, hanem Vincével és Misivel!
Volt egy esténk a kollégákkal a kocsmában, Roni is ott volt, ilyenkor mindig jobbak a beszélgetések, mint ha csak én vagyok. Volt egy hosszú telefonbeszélgetésem egy kutatásfinanszírozási irodával, akikhez arra pályáztam, hogy január közepétől három hónapra kiutazzunk Dániába, és még nem mondták meg, hogy nyertünk-e. Aztán szinte véletlenül kimondták, hogy én voltam az egyetlen pályázó. Azóta készülünk, útvonalat tervezünk, szállást keresünk (valakinek ismerőse Aarhusban?), próbálunk nem rástresszelni.
Erre sem, meg általában a Karácsonyra sem. A gyerekek ajándékai már becsomagolva, (legalábbis amit a szüleiktől kapnak), az egyik legmegnyugtatóbb dolog számomra, ha porcelánt festhetek, és Bécs után már Budapesten is találtunk egy ilyen műhelyt. Most már a kedves nagyszülők, drága dédszülők ajándékai is valahol az éterben készülnek, már csak a "mit kapjon tőlem egyik-másik gyerek" telefonokra kell választ találni. Közben egyszercsak kapok egy linket egy álláshirdetéshez, ami kihagyhatatlan lenne. Újra összeszedni önéletrajzot, publikációs listát, motivációs levelet (tavasszal egyszer ugye véletlenül letöröltem minden ilyen dokumentumot a gépemről), de sürgősen és tökéletesre! Közben Pallavicini-Andrássy Borbála kitelepítési és '56-os naplóját olvasom (igen, az ő fia hozta ki Mindszentyt a börtönből, de ezt akkor ő nem is tudta). Nem bírom letenni, szorul össze a szívem egyrészt azon, hogy min ment keresztül a nagyszüleim generációja, másrészt azon, hogy lehet, hogy mi ennél sokkal könnyebb helyzetből is előbb-utóbb a külföldet fogjuk választani. Már nem bírtam aludni éjszaka, félálomban is gondolkoztam, terveztem, aggódtam, tele volt a fejem kis és nagy döntésekkel.
És akkor nagy levegőt vettem. Kint kéne aludni. Már azóta szeretnék, hogy Ronitól téli hálózsákot kaptam, de kinek van kedve egy újós-bújós szép feleség és egy sárga hálószoba helyett egy szélfútta téli éjszakát választani egyedül? Tegnap éjjel végül úgy éreztem, hogy itt már csak az segíthet. Így is már majdnem este tíz volt, mire kijutottam a gyerekfektetés és a romok eltakarítása után a Nyársas-hegyre. Itt már nyáron is aludtunk egyszer Erzsóval a fák közé feszített sátorban, meg többször feszítettem ki a sátrat csak úgy üldögélni is - sima ügy, a külső ponyva nem is kell, csak a váz, meg a szúnyogháló. Fejlámpafény sem kell, ragyog a telihold, meg a csillagok. Pikk-pakk áll (lóg) a sátor, pár gyors fénykép, pizsama és bebújok a csodahálózsákba.
 |
| A sátor a fejlámpa piros fénye miatt ilyen, alatta balra Siófok fényei. Sajnos a csillagokból semmi nem látszik, nem vittem állványt a kamerához. |
Fölöttem az Orion, meg úgy általában a világegyetem, alattam a Balaton, meg a kutatóintézet. A szél jár, lassan elcsendesedik a falu, hazamennek az utolsó autók. A kutyák felelgetnek még egymásnak Aszófő, Tihany, Füred között, a sátor a nagyobb pöfföknél ringatózik, mint egy kikötőben álló hajó. Alszom. Lemegy a hold, az Orion délről nyugatra fordul. Felébredek egyszer hajnalban a déli parti első vonat dudaszavára, még sötét van, csípős hideg, de körülvesz a zsák. Aztán egyszercsak harangszó, világosság, hét óra van. Pirosak a felhők, a nap még nem jött föl, de bármelyik pillanatban itt lehet. A fényképezőgép végképp lemerült, ez a hideg neki sok volt. Villámgyorsan kapkodom fel a ruhát, a bakancsot, addig nem is érzem, milyen hideg van, amíg a sátor alu oszlopait össze nem hajtogatom. A racsnikat már alig bírom rendesen megfogni. A fél nyolcas harangszóra szinte otthon is vagyok, Roni akkor ébred.
Én meg csak csodálkozom. Mióta nem gondoltam a pályázataimra, a jelentéseimre, az orrszörcsögő gyerekeimre, a karácsonyi ajándékokra? Mintha a gondjaim éjszaka a fejemből kisugároztak volna a téli éjszaka minden szögletébe, könnyű a fejem, megtisztultam, rendben vagyok. Ahhoz, hogy ne aggódjak a holnapon meg a holnaputánon, az kellett, hogy egy éjszakán keresztül csak a következő fél órán izguljak.
