Reggel sütött a nap, igazi tavaszeleji idő volt. Nem úgy, mint most, ajjajjaj, megint szakad a hó... No, de akkor nem szakadt, és hideg sem volt, sőt, szél is alig, ami itt ritkaság. Andris szeretett volna Randersbe menni a trópusi dzsungeles állatkertbe, de kiszámoltuk, hogy tortasütéssel, ünnepléssel, délutáni alvással együtt elég kevés időnk maradna rá. Megbeszéltük, hogy vasárnap már úgy indulunk a misére, hogy visszük az ebédre valót, és onnan megyünk dzsungelezni, úgyis esőt mondtak...
Akkor viszont hová menjünk? Andris első tippje (megint) az volt, hogy a TENGERPARTRA! Úgy látszik, ez egy olyan téma, ami nekünk, felnőtteknek kifogyhatatlan izgalommal és élvezettel jár, gyönyörködünk, hallgatózunk, szívjuk a sós levegőt, nézzük a hajókat, és a majdnem végtelennek látszó tengert. Nem így a gyerekek! Tengerpart? Csak azt ne! Unalmas! Hideg! Már voltunk ott! Nincs ott semmi izgalmas! Nem is végtelen, ott vannak a szigetek! Neeeee!
Szerencsére nekem is volt vágyam, a háztetős bobozós kiruccanáson elmentünk egy erdős park mellett, ahol vaddisznók, szarvasok, őzek voltak nagy számban, és kicsit utánaolvasva az is kiderült, hogy be is lehet menniközéjük, almát és répát vihetünk, és adhatunk nekik. Erre mindenkit fel lehetett lelkesíteni úgy-ahogy. Andrist azzal, hogy közel a tengerpart, a gyerekeket azzal, hogy más is lesz, nem csak tengerpart.
Kb. 5 perc autózás után már ott is voltunk. Kiszálltunk, és rögtön a közelünkben tudhattunk egy nagy kondányi vaddisznót, nem voltak valami illatosak, viszont éppen etették őket, ami izgalmas volt. Ezek agresszív állatok, két kerítéssel és egy villanypásztorral védtek minket a kitörő vadkanoktól, így csak azt néztük, ahogy egymást taszigálják.
Jó, répa nincs több, akkor mehetünk a tengerpartra! Tényleg nem volt messze, viszont pár méterrel alattunk, és mi nem olyan fából vagyunk ám faragva, hogy elsétáljunk a lefelé vezető útig, szépen leereszkedtünk a meredélyen. Lent homokos part, a hullámok nyaldosták a szélét, ott kavicsok, kagylók is voltak. A homok nagy, vízbenyúló kőrakás-nyelvek védték, ami külön izgalmas volt. A messzeségben távcsővel jól kivehető volt a múltkori világítótorony, a koppenhágai komp egész közel ment el. Aztán jöttek a hullámok. Először azt hittük, a komp verte őket, de annál kitartóbbak és erősebbek voltak. A gyerekek persze élvezték, rohantak előle, aztán megint visszamerészkedtek.
Ebédidőben mégis hazamentünk, mert főzni iskellett, altatni is, hogy azalatt elkészíthessem a tortát. Utolsó pillanatban, dehát így sikerült.
Az ajándékokról azért teszek ki képet, hogy mindenki láthassa, mennyire örült nekik! A majmot Mamácskától, Papácskától kapta, egész este le sem vette a nyakából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése