Pótlólag...

   Meghalt a Nagypapim. Pár napja már, de nem tudtam írni. Nagyon szépen, csöndben, imákkal körülölelve ment el. Nagymami arra kérte a Szűzanyát, hogy vegye az ölébe, ahogy a halott fiát. Abban egészen biztos vagyok, hogy boldog, hogy érzi, mennyire szeretjük, és velünk lesz továbbra is. De azért nehezebb nélküle. Nem tudtunk sokat együtt lenni, de a világom része, hihetetlen, hogy nem találkozunk többet. Próbáltam összeszedni az emlékeimet, hogy megmaradjanak. 13 éves koromig ugyanabban a házban laktunk, sok-sok pillanat eszembe jutott. Mindig mosolygós, békés, határozott volt. Szerettem az íróasztalánál tanulni, albumokat nézegetni vele, beszélgetni, meghallgatni a fiatalkori történeteit. Szerettem, hogy egy másik világot nyitott meg azzal, ahogy éltek. Talán ezért is választottam hozzá hasonlóan élő férjet magamnak. Nagyon otthon éreztem magam náluk mindig is. Szép, hosszú, boldog életet hagyott maga mögött.

   Amikor Apapi elment, hónapokig nem tudtam írni. Most ráveszem magam, bár nem könnyű. De ezek a dániai napok elszállnak, meg kell őrizni őket.

Szóval...

    Hetekkel ezelőtt kimaradt, hogy voltunk Grenåban a cápaakváriumban. Reggel sietve el akartam küldeni fényképeket Papácskának, mert Nagypapi születésnapjára albumot készített. De jó, hogy végül sikerült, így még pár hétig örülhetett neki! De otthon épp elment az internet, nem maradt ás ötletünk, mint felmásolni szépen a gépre, és wifit keresni. Andris a plázában sejtett szabad internetet, talált is, de nagyon sokat üldögéltünk az autóban, mire sikerült átküldenie mindent. Sebaj, indulhattunk végre! Már ismertük az autópályára vezető utat, megint a szép kis szélmalom mellett mentünk fel a pályára, és a szemünkbe sütő nap irányába robogtunk. A gyerekek figyelték a táblákat, hogy mikor lesz cápás is kitéve, meg voltak elégedve, mert rendesen kitáblázták az utat.
    A parkolóba érve a gyerekek megláttak egy hatalmas márványgömböt forgató szökökutat, boldogan játszottak vele, amig megpróbáltuk elintézni a parkolást. Végül a kedves jegyárus néni írt nekünk egy papírt, hogy az akvárium vendégeiként ingyen parkolhassunk. Teljesen szívességből tette, a többi vendég fizetett.

   A kabátjaink levétele után a rájasimogatót találtuk meg először. Miska volt talán a leglelkesebb, pár kisebb látogatótól el is üldözte a ráját, mindig ő ért oda hamarabb megsimogatni.

 Rengeteg halat, tengeri csillagot, rákot láttunk. Szép álkapocspreparátumok is voltak kint, különböző  méretű cápatojások, amikből teljes védelemben kelhet ki a kiscápa. 

 A cápák akváriumába alulról és oldalról is bele lehetett nézni, alagúton át is lehetett sétálni rajta úgy, hogy mindkét oldalt, és a fejünk fölött is úszkáltak. Meg is állapították a gyerekek, hogy melyik cápa milyen nemű, onnantól persze ez volt a fő téma. Ki látott olyat, hogy a fiúknak kettő van, és vajon minek?
  Amikor elfáradtak a gyerekek, körbeültünk egy asztalt, elővettük az otthonról hozott ebédet, és boldogan megebédeltünk. Volt étterem az épületben, mégis kitették ezeket az asztalokat, hogy az is nyugodtan ehessen, aki nem akart ott pénzt költeni. Ezt nagyon értékeltük.
   Az épület egyik fala teljesen üveg, kinézve a fókák medencéje látható. 

 Evés előtt és után a gyerekek belevetették magukat a kádnyi legóba, volt, aki szó szerint is. Alig tudtuk továbbhívogatni őket.

    A kézbevehető rákok például nagyon tetszettek nekik. Illetve csak egy volt olyan ügyetlen, hogy nem bújt el kellőképpen, és ki tudtam venni, aztán Erzsó is. Kissé viszolyogva...

    A következő program a cápák etetése volt. Két helyről etették őket, az egyiken állványról, nagy horgászbotszerű kampós botról lógatták be a vízbe a halat tintahalat, onnan marták le a cápák. Hozzánk közelebb pedig az állatgondozó lány beállt a vízbe, és hosszú nyelű fogóval adogatta a halat. A cápa kifeküdt a kövek tetejére, a háta egészen kilógott, és amikor a szájához ért a hal, leharapta, miközben nagyot fújtatott. Volt egy telhetetlen, falánk cápa, aki nem volt hajlandó odébb menni, végül szinte minden halat ő kapott, ha nagynehezen másik cápának is akart juttatni a lány, odébb kellett lökdösnie.

    Az etetés után a veszélyes halakat néztük meg. Volt ott gömbhal, mérgező tüskés borzasztóság, piranják, és Oszi kedvence, az elektromos angolna. Hozzá be is lógattak elektródákat, és kattogás, meg fény jelezte, ha változott odabent a töltés. Egyszer sikerült megijeszteni.

   Turtuk, hogy lesz fóka-etetés is, de addig még várni kellett, a gyerekeknek pedig lassan fogyott a béketűrése. Szerencsére hatalmas tengeri állatokból álló játszótér is volt az udvaron, ahol kimozoghatták magukat. Mindenre és mindenbe szabad volt fel-és bemászni, legyen az polip, cápatojás, kagyló, nagy hal szája.

    Hazafelé megnéztünk egy hajóbontó telepet, szomorú látvány volt, de nagyon érdekes. Aztán autóztunkegy kicsit Grenaaban, csak, hogy lássunk belőle valamit, és hazatértünk. Ez is jó szombat volt.