Tegnap délelőtt ragyogó napsütésre ébredtünk. Már tényleg délelőtt volt, mindenki nagyot aludt. Lassan szokásos szombat reggeli menetrend, hogy reggeli után beülünk az autóba, és elmegyünk bevásárolni a magunkkal vihető ebédhez valókat, miközben a gyerekek játszótereznek. Már jól ismerik a beltéri játszóteret, Oszi is teljesen egyedül közlekedik, mászik a nagyok után. Jancsi Erzsóval szeret menni, aki viszont néha szívesen haladna gyorsan, menne egyedül. Most is az első félóra után sikerült megbeszélni, hogy vigye magával Jancsit is.
Először a papírboltba mentem be, gyorsan vettem egy biciklis térképet a környékről, turistatérkép sajnos nincs a boltban. Ki volt téve egy nagy doboz színes borítékokkal, papírokkal, ráírva, hogy ezek ingyen elvihetők. Rákérdeztem, és tényleg hazahozhattunk belőle, jó kis dolgokat fogunk tudni készíteni.
A térképpel visszaszaladtam Andrishoz, és amíg a vásárlást befejeztem, ő kinézte, hova szeretne menni kirándulni.
A Mols Bjerge nevű természetvédelmi területet találta, ahol van egy nagyon régi kőépítmény, kb. Kr. e. 3300-ból, valószínűleg egy halomsír tetején állhatott. Körben nagy gránitkövek, beljebb kisebb kör, a tetején egy 12 tonnás nagy kővel. Ráadásul a gránittömböket jó messziről kellett odacipelniük. (
https://www.youtube.com/watch?v=mbyzgeee2mg)
Nagyon hideg volt, fújt a szél, úgyhogy viszonylag röviden maradtunk csak a köveknél. Aztán visszamentünk a parkolóba, és megebédeltünk. Nagyon jólesett a napsütés, de ereje nem volt, az ebéd végére a gyerekek eléggé átfagytak, semmi kedvük nem volt kirándulni. Túl nagyot mi sem akartunk, lehetett vagy 98 m magas a domb, amit megmásztunk.
A tetején magasles volt, ezzel a tenyérnyi erdőfolttal. A dánok nem büszkélkedhetnek sok erdővel, szinte minden területet megművelnek. De sebaj, télen ezeken a szántóföldeken is át lehet vágni. Ahogy megközelítettük a fenyőket, kicsit előrementem a nagyokkal, Jancsi viszont hirtelen egyedül érezte magát, és lekuporodott zokogni. Gyorsan visszamentem érte, onnnatól csak kézenfogva akart jönni.
Az autóhoz visszaérve Erzsó és Miska közölték, hogy ők már nem mennek sehova, csak a kiszemelt játszótérre vágynak. Mi viszont még el akartunk menni megnézni egy világítótornyot a szomszéd félsziget csücskén.
Nagyon szép volt, keskeny, kicsi utakon, szinte végig a tengerparton. Meredek kis dombokat hordott össze a szél, rajtuk kócos tavalyi fű. A falvak a megszokott vöröstéglás házakkal, fehér templomokkal. És végül a világítótorony. Erzsó és Miska az autóban duzzogtak, mi a kicsikkel lementünk a tengerhez. Gyönyörűen hullámzott, a messzeségben a koppenhágai kompot láttuk. A part nagyobbacska gömbölyű kövekkel volt borítva.
Annyira szép volt, hogy úgy döntöttem, ennyi épp elég volt a nagyok ellenállásából, jöjjenek csak ki, és nézzék meg, hova jöttünk.
Amikor végre előmásztak, mindketten megtalálták a szórakozásukat. Miska odaállt a nedves kövekre, ahova néha már odacsaptak a legnagyobb hullámok. Aztán Andrissal jót kergetőztek.
Erzsó pedig a kövek közt keresett kristályokat, talált is szépet, maga törte fel a követ.
Hazafelé megálltunk a játszótérnél. Miközben a többiek játszottak, Jancsival felfedeztük az ottani partot, ami sáros-homokos volt, és az apály miatt különösen izgalmas. Messze be lehetett sétálni a kagylók és nagy moszatok között oda, ahol dagályban már áll a víz. Láttunk mindenféle csigákat, kagylókat, buborékos levelű növényeket.
Még megálltunk egy 1550-es templom mellett, de azt már csak a felnőttek nézték meg szélsebesen. Nagyon szép temető volt körülötte, és ami megdöbbentő volt, az az, hogy senkit nem találtam benne, aki 80 évesnél fiatalabban került volna oda.
Hazafelé megpróbáltunk minél közelebb maradni a tengerhez, de nagyon cselesen mégis feltereltek minket az autópályára a végén. Épp vacsoraidőre értünk haza.
A múlt héten készített kisautókról és sofőrjeikről még ideteszek pár képet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése