Nyári párterápia

   Ezzel a bejegyzéssel még tartozom magamnak. Mert fontos, és hátha olvassa olyan is, akinek éppen most éppen jól jön. És mert nagyon jó volt.

   Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt kezdődött a mi közös történetünk Andrissal. Már több, mint 16 éve, hű, de durva... Szóval akkortájt két lelkes kamasz voltunk, akik nagy szerelemben, hatalmas lelki erőket összpontosítva próbáltuk magunkat és a kapcsolatunkat minél jobbá tenni. Mert ez ennek az időszaka, és mi jó emberekké akartunk felnőni, és nagyon reméltük, hogy egymást is meg tudjuk őrizni a felnőttéválás során.
    Sok mindent átgondoltunk, újrakezdtünk, elhatároztunk, alakítgattunk, és tesszük ezt máig. De bizony, nekünk is kialakultak olyan vissza-visszatérő játszmáink, amiket csak nagysokára fedeztünk fel, ha egyáltalán, de változtatni rajta sehogy nem tudtunk.
    Ilyen volt az is, hogy Andrist éppen a legmélyebb, legfájóbb szomorúságában nem tudtam támogatni, kísérni, mert amikor elmondta, hogy mennyire rosszul van, leblokkoltam, védeni kezdtem magamat és a gyerekeket. Egyszerűen nem ment az, hogy ő akkor szóljon, amikor még nem csúszott olyan mélyre a szomorúságban, én pedig a helyzetnek megfelelően reagáljak. Időt tudtam neki biztosítani, hogy magát rendbetehesse, de fogni a kezét közben már nem tudtam. Az eredete ennek az volt, hogy amikor Andris nagyon szeretett bátyja meghalt, évekig küzdöttünk a gyásszal, ami csak nem akart a maga útján végigmenni, és nagyon nehéz volt feldolgozni. Bennem akkor fogyott el a lelkierő az ennyire komoly szomorúsággal szemben, Andris meg kisebb - ó, szerencsére össze sem mérhetően kisebb - problémákkal küzdve is abban a végtelen mélységben találta magát hirtelen.

   Ebből lett elegünk a nyáron. Nem volt semmi nagy baj, semmi olyan, ami miatt azonnal lépni kellett volna, csak egymásra néztünk, és elhatároztuk, hogy ha van esély, hogy egy párterápia ezen túl tud lendíteni, miért ne adjuk meg magunknak ezt a lehetőséget. Elkezdtem telefonálgatni, itt vidéken nehezebb pszichológust fogni, főleg szimpatikusat, akinél mindketten jól érezzük magunkat. Csak Füred jött szóba, mert három óránk volt csak két szoptatás között. Veszprémet ezalatt nem jártuk volna meg. Találtunk pszichológust, aki vállalt minket, egy kedves mentálhigiénés hölggyel együtt, mert a párterápiát párban tartják. Hogy többen lássanak ránk, és hogy mindkét nem képviselve legyen.

   Ötször voltunk, ezt az elején megbeszéltük, hogy ennyi valószínűleg elég lesz. Nagyon jó volt, olyan dolgokra láttunk rá magunkban, amiről nagyon nem volt fogalmunk sem. A kapcsolatunk mechanizmusáról is, meg csak úgy egyenként önmagunkról is. Hihetetlen sokat adott, hogy hetente egy délelőttöt biztosan egymásra szántunk, hogy oda-visszamenet beszélgettünk, hogy többet gondolkoztunk magunkról, egymásról, rólunk. A probléma, amivel odamentünk, már a terápia alatt gyakorlatilag megszűnt, és azóta is csak egyszer éreztük úgy, hogy megint valami hasonló történik. Andris hamarabb szól, én kevésbé félek vele maradni, meg egyáltalán ki sem alakul ez a régebben olyan gyakori helyzet.

   Szóval érdemes, menjetek, bogozgassátok, szépítgessétek a kapcsolataitokat! Nekünk rengeteget segített, hogy mertünk segítséget kérni! Még így is, hogy az első alkalommal a terapeuta megkérdezte. hogy van-e itt egyáltalán bármi gond, mert ő nem igazán látja. Jó, ha nem tűzoltás, hanem "csak" boldogabbá válás a cél.

És nagyon köszönjük Teréznek a gyerekvigyázást. :)