Ez a hír egy egyhetes intézeti statisztika kurzus kellős közepén ért engem, amikor negyedszer ellenőriztem az e-mailemet.
Kértem, hogy nem hivatalosan, de minél előbb értesítsenek, mert döntenem kell a magyar pályázatomról, így is történt: a bírálatokat majd postán küldik át Norbertnek, Bécsbe, papíron, valamikor a hét folyamán. Írtam Roninak egy gyors e-mailt róla (a telefonom nem is volt nálam).
Felálltam óra közben, csöndben kimentem Ronihoz, haza. Pár mondat, gyors ölelés, mentem vissza tanulni.
Ő azt hiszem, sírt egy kicsit, én az egyik szünetben felmentem a toronyteraszra. A gyerekek is elég csöndesek voltak az oviból hazafelé. Aznap Roni ment mindenkiért, gyalog (mert Erzsót a biciklitúra miatt aznap reggel utánfutóban vittem fel iskolába), siettem haza, eléjük mentem, lekísértem őket.
A kedd azzal telt, hogy újra (immár harmadszor) megkérvényeztem a nagyobb házat az intézettől. Ha maradunk, akkor van értelme megint megpróbálni. E-mailek, hivatalos levelek, aláírások, és közben statisztika, aminek egy másodpercéről sem akartam lemaradni, mert ennyi év egyetemi meg PhD alatti statisztika tanulás után ez most végre egyszer jó volt . Roni tartotta a gyereknapot, kalácsból csináltunk állatfigurákat a gyerekekkel együtt, megsütöttük vacsorára. Esett az eső.
Szerdán "kimenőt kaptam", vagyis statisztika után még bent maradhattam késő estig adminisztrálni, volt valami leadnivalóm, már nem emlékszem, micsoda. Kinyomtattam a magyar pályázatom támogatási szerződését, beszéltem az igazgatóval, terveztem a jövőt, elég fáradt voltam. Hazaugrottam a gyerekeknek esti mesét mesélni, aztán mentem vissza a sötét laborban a világító billentyűzeten cikket vagy előadást vagy nem is tudom már, micsodát gépelni. Rengeteg kedves e-mailt kaptunk barátoktól, akik egyáltalán nem bánják, hogy itt maradunk. Aznap este nagyon rosszul aludtam. Egyre csak a parkouros barátaim jártak a fejemben, a kedvenc kávézóm, a bécsi utcák, a kollégák, az egyetem, a napok, amiket ott töltöttünk.
Csütörtökön délelőtt aláírtam a projektem szerződését, és továbbítottam a főnökeimnek, hogy írják ők is alá. Nem volt már annyi munka napközben, tényleg részt tudtam venni az okosításon, kezemre állt a programozás (nem hiába dolgozom már annyi éve parancssorban!), pörögtek a grafikonok a fehér laptop képernyőjén. Délután megérkezett a bécsi pályázat bírálata, e-mailen, beszkennelve.
Nagyon pozitív volt, minden kérdésre azt írták a bírálók, hogy "very good", elfogadásra javasolták, még ha volt is néhány (jogos) kifogásuk. A bizottság is nagyon megdicsérte, elutasítják, de javasolják, hogy kisebb javítások után adjam be újra. Megfordult velem a világ.
Vonjam vissza az aláírt projektemet, megpróbáljuk Bécset még egyszer? Írtam Norbertnek (ő lett volna a bécsi főnököm), próbáltam hívni, SMS, minden, beszéltem a titkárságával, de nem értem el. Ez a vonat elment. Nem is baj.
Rohantam Erzsóért az iskolába, hogy vigyem szertornázni, furulyaóra közepéről kaptam fel ( váratlanul átrendezték az órarendjét, nem tudták, hogy tornája van), de még kabát, táska, biciklizés haza, át az utánfutóba, sprint Füredre, új helyszín, kerestük a tornatermet, gyönyörű hatvanas évekbeli építészet. Leadtam, sprint vissza, a kollégák akkor szállingóztak ki a kurzus végéről.
Társasjátékoztunk velük egy csomót (a statisztikusok szeretnek kockázni), beszélgettünk, aztán mentem vissza a laborba jelentést írni, ez még Engelberg óta volt elintéznivaló és aznap határidős.
Pénteken még egyszer átgondoltuk Ronival, talán beadhatom az osztrák pályázatot még egyszer, de azért elkezdem a magyart, ha esetleg nyerne, majd kitaláljuk, merre megyünk. Elkezdtem szervezni az együttműködéseket, a pénzügyeket, a szakdolgozóimat, lelkesedtem a tihanyi projektemért. Délután én mentem a gyerekekért, de nem vittem Jancsit és Oszt, volt idő Misihez felmenni a csoportba, nem kellett sürgetni, hogy vegyen cipőt, Erzsóval is megvárhattam, hogy vége legyen a furulyaórának és összeszedje a cuccait. Gondolkoztam, hogy bemegyek Füredre parkourozni, de Ronival nem beszéltük meg előre, végül maradtam. Zsongott a fejem a statisztikától, a gyerekektől, a hiábavaló töprengéstől, felmásztam Erzsó ágyába (az volt az egyetlen nyugodt hely a lakásban), ott feküdtem, amíg ők mesét néztek. Jó volt vacsorázni, mesét mondani, eltenni őket aludni.
Újabban, ha nem túl rohanós az este, úgy imádkozunk velük, hogy még nincsenek az ágyban, hanem lekapcsoljuk a lámpát és a díványra ülünk mind egymáshoz kucorodva, mindenki elmondja, hogy mit köszön meg aznap, aztán egyenként, sorban mennek az ágyukba, és minkenki ad mindenkinek kiskeresztet meg puszit. Misi meg Erzsó nagyon aranyosak egymással, nagyon zavarban vannak, de biztos, hogy egymásnak is adnak puszit, nem csak nekünk meg a kicsiknek.
Mamáék felajánlották, hogy odaadnák nekünk az autójukat, Ronival arról tanakodtunk este sokáig, hogy akarunk-e most autót az életünkbe, vagy nem. Nem egyértelmű, még meglátjuk.
Nem sokat aludtam péntek éjjel sem. Roni sokáig ébren volt velem.
Ma már szebb volt a világ. Reggel csak nyolckor ébresztettek a gyerekek, átmentem hozzájuk játszani, még vagy két órát legó-robotosat játszottunk pizsamában, Roni aludt még egy kicsit. Reggeli után végre felhívtam Papit (aki a héten Brüsszelben volt), átbeszéltük ezt az egészet, most már sokkal nyugodtabb vagyok, maradunk Tihanyban, még három év és egy világrengető kutatási téma. Nem adjuk be most újra Bécset. Majd írok róla, ígértem a projektben egy saját tudományos blogot (angolul lesz).
Voltunk a parkban a gyerekekkel, parkouroztam kicsit, amíg ők bicikliztek-koriztak, etettünk kacsákat, megcsodálták a búbos vöcsköket (amióta van védett madaras plakátunk, jobban értékelik az ilyesmit). Volt idő ebéd után aludni, aztán meg kipucoltam az akváriumot, bevittem a laborba, és összeraktam újra. Elrendeztem benne a köveket, amiket régen emlékbe gyűjtöttem, az üveggolyókat (köztük azokat, amikkel Sicc nagypapi játszott gyerekkorában és Amami adta nekem). Vacsora, fürdetés, fektetés, aztán Ronival megnéztük a Vissza a jövőbe c. filmet (egyikünk sem látta még korábban).
Most fél egy van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése