Biciklitúra bővebben

   Először össze kellett pakolni. Csak egy éjszakára, amit ráadásul szállodában töltöttünk, tehát nem kellett hálózsák, sátor, viszont nem ártott volna, ha mindenkinek van uszodába való papucsa. Az előző hét elég sűrű volt, így csak szombat reggel kezdtem pakolni. A gyerekek izgatottam várták, mikor indulunk már, Jancsi a szokásos "Én segítem!" kiáltásokkal rohangált körülöttem, és mindent széttúrt, amit elért. Végül Erzsó kapott csak engedélyt a nagyszobában maradásra, ő is békésen üldögélve. Így sikerült 11 körül elindulnunk.

 Az volt a terv, hogy ebédre Siófokra érünk, és ott valamit gyorsan bekapunk. Ezt sajnos fel kellett adnunk, mert a házunk után induló emelkedő közepén a láncom megakadt, és nem ment tovább a tekerés. Leugrottam, feltoltam a biciklit, Andris kissé inderülten kérdezte, hogy mégis miért nem ülök azon a biciklin. Aztán megvizsgálta a láncot, és látta, hogy egy szem kinyílt rajta, ehhez pedig nem hozott szerszámot. Előtte úgyis fontolgattuk, hogy tandemmel menjünk-e, hát gyorsan hazaszaladt a rossz biciklivel, és hozta a tandemet. A jó oldala, hogy beszélgethetünk útközben, és megsimogathatom Andris hátát. A rossz, hogy nem tudjuk se közrefogni a gyerekeket, se szétválni, ha egy szakaszon nem egyezik a tempójuk. Misinek ez volt az első ilyen hosszú újta, szerettük volna bebiztosítani ezzel is. Nem sikerült, sebaj, egyszemélyesen vissza, tandem ki, utánfutó átszerelve. Indulunk.

 A kompon láttuk, hogy késő lesz már Siófokon az ebédhez, az új haditerv szerint én beszaladok valahova vásárolni, ebédet is, csokit-szőlőcukrot is, aztán ahol megéhezünk, ott eszünk. Ezalatt a gyerekek kint vártak. Az alábbi képet azért teszem be megint, mert vagy negyedórát szakadtunk a nevetéstől Misi jobb lába láttán, amit elég valószínűtlen oda felcsavarni, Erzsó tekintetés, és végül az ő csámpáin. :) Így tornázgattak, amig bepakoltam az ebédhez, kiszámoltam, hány durva emelkedőre számítunk, aminek a tetején csokit osztogatunk, kiválasztottam a Minionos szőlőcukrot, amit Misi még nyáron látott egyszer, és nagyon szeretett volna olyat, felmértem, hogy a bolti babaételek ehetetlenek, így maradtunk a joghurtnál, amit viszont még nem vezettem be Oszinál.

 Vidáman bicikliztünk keresztül Szántódon, Zamárdin. Az is kiderült, hogy egy nagy kereszteződésben egyáltalán nem egyértelmű Erzsónak és Misinek, hogy balra a középső sáv bal széléről kanyarodunk, simán átcsurogtak a szembesávba. Nem jött senki, és tudtuk, hogy ilyen nincs sok útközben, de kicsit megijedtünk, hogy korai volt ekkorkákkal elindulni.

   Zamárdiban Erzsó percenként jelezte, hogy pisilnie kell. Sajnos nagyon szépen rendbentartott úton vezet a bicikliút, minden második nyaraló előtt kint állt a tulaj, nehéz volt megfelelő helyet találni. Köz-wc meg nincs. Végül találtunk egy alkalmas bokorcsoportot, és megálltunk. És, hogy ne legyen olyan szaggatott az út, meg is ebédeltünk. Megterítettünk a földön, vigyázva, hogy a biciklik elég távol legyenek, Oszi előszeretettel rángatja őket. A tandem viszont magától is felborult, rángatás nélkül, és egy centire Jancsi mellett ért földet. A képen már túl vagyunk az első ijedelmen, Jancsi meg pláne, meg sem rezdült, amikor becsapódott a kormány mellette, viszont a fényképezéshez járó vicces oldalra nézést megkaptuk. :)

 Misi nagyon büszke volt, és lehetett is, aznapra 40 km-t terveztünk, ő eddig olyan 16-ra volt hitelesítve.
   Erőpróba azért akadt. Általában Miska ment elől, csak néha engedtük meg Erzsónak, hogy megelőzze. Egy hosszú vízszintes szakaszon előremehetett, és Misi kezdett elfáradni. KEttőt tekert, aztán csak csurgott előre csigatempóban. Hiába mondtuk neki, hogy gyorsabban menni még könnyebb is, vinné a lendület is, nem sietett jobban. Erzsó pedig egyre gyorsabban ment, ha kértük, hogy lassítson, még bele is állt a pedálba. Szerettem volna szőlőcukrot adni Misinek, és amikor végre megálltunk, láttuk, hogy csendesen sírdogál magában. Andris halkan felvetette, hogy menjek vissza vele és a kicsikkel vonaton, ő pedig Erzsóval folytatja az utat. De ezt senki nem akarta, Misi szerette volna végigcsinálni, csak nehéz volt neki, és én is menni akartam. Végül a cukortól kicsit erőrekapva mentünk tovább. Andris fortyogott néha, hogy még előttünk a Világos előtti nagy emelkedő, azt hogy fogja bírni?! De mind bíztunk benne, hogy összeszedi magát, és túllendül a holtponton. Így is lett.

A nagy emelkedőt közben szépen rendbehozták, amitől még meredekebb lett. Amikor a tandemmel már nem bírtunk tovább menni, és Misi is tolta már a biciklijét, Andrisra hagytam a többieket, és visszamentem segíteni Misinek. Kis tolással, ami inkább az egyensúlyozásban segítette, sikerült feljutnia a magaspartra. Erzsót is megtoltam kicsit, aztán eltekertünk a vízszintes részig, és ott kiosztottuk az első csokit. És már tudtuk, hogy oda fogunk érni. Lehet, hogy későn, de ha sietünk, még fogunk tudni fürödni is a szállodai medencékben.

    És így is lett. Volt még emelkedő, volt sírás, Erzsó is elkeseredett,amikor nem mehetett olyan gyorsan, de összességében vidáman közeledtünk Kenese felé.

 A szobánkba egy kinyitható kanapé, egy babaágy és két szingli ágy volt bekészítve, abban egyeztünk meg, hogy egy gyerek majd közöttünk alszik. Vagyis majd a három gyerek alszik együtt - gondoltuk mi - és mi kettesben. De a két szingli ágy nem ért össze középen, a 15 centis résbe meg nem fektethetünk senkit. Hogy gondolták, most sem értem, de kértem még egy garnitúra ágyneműt, és megágyaztam a földön Misinek.
   Aztán szaladtunk csobbanni. Nagyon élveztük mind, Oszi is vígan lubickolt. Jancsira kellett legjobban figyelni, mert nem fél. És simán lebukik a nyakáig érő vízben, csak felállni nem tud utána.
Szerencsére a kis csúszda arasznyi vízben végződött. Az eggyel mélyebb részlegen hatalmas Schwimmnudel-párbajok zajlottak, és Oszi rájött, hogy az úszódeszka milyen jó. 

1

 Utána megszárítkoztunk, megvacsoráztunk, és még egy hatalmasat játszottunk a játszószobában, ahol csúszdás, mászókás játszótér volt felépítve. Oszi a kislabdákat élvezte, én a kézállást gyakoroltam, ami gimiben még ment, de azóta alig mertem kipróbálni. A játszószobűról sajnos csak gyerekmentes képünk van.
 
   Amikor végképp elfáradtak, mindenki megkereste a helyét az alváshoz.

  

   Másnap esős időre ébredtünk. Gondolkoztunk, hogy lefújjuk-e ezt a napot, maradjunk a medencéknél, aztán kényelmesen vonatozzunk haza, de végül mégis elindultunk. Nem volt vészes az idő, ugyan minden vizes volt, az eső csak szitált. Mindenki felvette a nagyon vízálló nadrágot, kabátot, kamásnit. Ezeknek egy részéről kiderült, hogy mondjuk fél nap esőnél feladják.

 Kinyitották nekünk a sorompót, és kigördültünk a szálloda parkolójából. Rövid idő múlva át kellett kelni a 71-es úton, ahol egy lejtős balkanyarral folytatódott a bicikliút a nyaralósor előtt. Egy csúszós, faleveles, rövid, de meredek balkanyarral. Aminek a végén kemény volt a vaskerítés, és ezt szegény Misink orra-szája bánta. Amint kilátott a könnybe lábadt szemén, jött tovább hősiesen. A következő cél a fűzfői bobpálya volt.

 A nagyobbak hármat-hármat, Jancsi kettőt csúszhatott - korengedménnyel, mert elvileg csak hároméves kortól szabad, de most megengedték, úgyis egész nap csak mi jelentünk meg a pályán. Mindenki szülővel csúszott persze, amit mi is nagyon élveztünk.
   Indultunk tovább. Erzsónak nem tetszett, hogy egy nagyobb lejtőn nem mehetett elől, de féltünk, hogy csúszós az út, és túl gyorsan mennének. Amikor megint vízszintes lett, persze hátramaradtunk megint.
  Ebédelni - miután kiderült, hogy én bizony csak egy ebédre vásároltam be - Almádiban álltunk meg. A kivetítőn Forma-1, a háttérben szülinapi buli, a plafonról kedélyesen csöpögő víz, és nagyon finom ételek vártak.

    Innentől hazáig szinte meg sem álltunk. Az eső erősödött, fáztunk, a csokievésnél is fontosabb volt, hogy hazaérjünk mihamarabb. Megettük Káptalanfüredet, Alsóőrsöt, Csopakot. Erzsó keze valami furcsa kényszertartásban kapaszkodott a kormányba, fájt is neki, majd megfagyott, de nagyon nehezen volt hajlandó másképp fogni a kormányt. Füreden szőlőcukor, és vidáman haladtunk hazafelé. De az út most valahogy sokkal hosszabb volt, hiába, hogy itt már minden bokrot ismerünk, és minden gyerek többször megjárta már. A félszigetnyaktól bizony elég hangosak voltunk, Erzsó sírva méltatlankodott, Jancsi "kiszááok-kiszááok-kiszááok"-kiáltásai a fülemben dübörögtek, aztán Oszi is rákezdte. Misi csöndben tekert, nagyon hősiesen. Másnap elmesélte, hogy ő is sírt, csak magában, hogy "nehogy felébresszen valakit".

    Amikor hazaértünk, még éppen világos volt. Gyorsan meleg fürdőt készítettem, és míg Andris felolvasztotta benne a gyerekeket, elkészült a várva várt túrófánk vacsorára. Boldogan ettek, és büszkén mesélték a nehézségeket. Az egyszer sem hangzott el azóta sem, hogy jobb lett volna, ha nem csináljuk végig. Így nagyon nagyot teljesítettek, és ahhoz mérten büszkék is. 80 km esőben, szélben, egy hétéves biciklitáskással, és egy ötéves saját biciklin. De bírták, és végigcsinálták. Remélem, nem csak a hideg és a kemény tekerés - na meg a kemény szüleik - marad meg bennük, hanem a jó élmények is.
   Azért legközelebb megpróbálunk két hétvégét is fenntaratni, és rosszidő esetén halasztani.