Most például küzdök a negyedik baba okozta fáradtsággal, türelmetlenséggel, egészmogyorós étcsoki-vággyal, és néha a félelemmel (mi van, ha pont ő lesz koraszülött, vagy nem fordul be, és császár lesz a vége), sokat a kedvetlenséggel mindenféle szempontból. Nehéz felkelni reggel. Még rosszabb, ha nem kelek fel, és aztán sürgetni kell a gyerekeket, akiket a mi hibánkból ébresztettünk később. Nehéz elfogadni, hogy másra vágyom vagy nem vágyom, mint eddig, egy negyedik is okozhat meglepetést - csak legyen türelmünk hozzá. Nehéz Jancsit feltolni a hegyre. Nem nagyon, csak pont annyira, hogy ne legyen kedvem elindulni.
Azt elmúlt pár napom sírással, lopott alvással, magyarázkodással, panaszkodással telt. És közben nagy-nagy igyekezettel, hogy a gyerekeknek legalább közel normális hangulatot közvetítsek. Andrisnak nem tudok, és nehéz is neki, de itt van mellettem. És nem tudom, mi a baj. Borzasztó volt a fotózás az oviban, ráment egy délelőttünk, de egy jó kép sem készült a 3 gyerekről egyszerre, az egyetlen jónak tűnőnél nem villant a vaku. Ezzel kezdődött. De ezen máskor kacagtam volna, és írok egy vicces bejegyzést az "egy élet tapasztalatával rendelkező profi fotósról", aki aligha lehetett idősebb nálam.
Ma átültettem a citromfámat, aludtam, játszottam a gyerekekkel, aztán elkészült ez a kalács. Az este feladata Andrissal újra vonalra kerülni. Ha ez is sikerül, akkor holnap újult jókedvvel siethetünk a hegyre a templomba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése