Az első hétvége, avagy végre együtt...

   Nagyon vártam ezt a hétvégét. Tudom, hogy bele fogok jönni az otthontanulásba és minden más újdonságba is, de kicsit sok volt a stressz a múlt hetemben. Ha viszont Andris is ott van velünk, akkor bennem nagyon hamar kikapcsol a stresszhormon-termelés, és nyugodtan, vigyorogva engedem át a nehezebb helyzeteket. És a könnyebbeket is. Hajlamos vagyok teljesen visszavonulni is, és élvezni az egyedüllétet, de jobb esetben lelkesen belevetem magam a közös élményekbe.
 
   Szombat reggel az tűnt fel először, hogy már világos volt, mire felébredtem. Ez legkorábban fél 9-et jelent, jóval később kel a nap, mint otthon. (Viszont csak kicsit nyugszik korábban, és délben úgy besüt a nagyszobába, hogy le kell húznom a redőnyt, mert egyszerre süt a szemünkbe, és melegíti fel a szobát rettenetesen. Mondjuk ez utóbbi hamar elmúlik...) Tehát igen, apró trappoló lábak, mint minden reggel, de bámulatosan érzi, hogy ezt reggel hatkor, vagy csak későbbi órában érdemes eljátszania: Jancsi az. Mamaaaa, pisijnem kejj! Álmosan válaszolok, hogy menjen csak, szépen elintézi egyedül, a villanykapcsolók is kényelmes gyerekmagasságban vannak, semmi gond. Azért csak feltápászkodtunk, hogy valami legyen a napból, és ne tolódjon el nagyon a reggeli, mert az éhségükben síró gyerekek hadát szokta eredményezni. Közben Andris kinézte, hogy melyik tengerpart-szakaszt szeretné megmutatni - mert ő már járt itt, és utána is nézett már előre. Kérdezte, hogy viszünk-e magunkkal ebédet, de ahogy utánagondoltam, bizony elég hiányosak voltak a készleteink. Szégyen az otthon csak heti egyszer vásárolni járó fejemre, hogy ezen a héten összesen négyszer kellett kiegészíteni az eredeti vásárlást...
   Sebaj, ketten vagyunk, Andris a benti játszóházba ment a négy gyerekkel, és EGYEDÜL az élelmiszer-boltba, egy élmény már önmagában ez is. Ráadásul minden harag vagy szemrehányás nélkül. Igyekeztem gyors lenni, és amikor visszaértem, Andris büszkén jelentette, hogy Misire Oszit bízta, Erzsóra Jancsit, mindenki figyel a maga kistesójára, és a nagyoknak való játszóházrészben kavarnak mind. És hogy a dánok közt alig lehet őket felismerni, annyira hasonlítanak, csupa ilyen szőke-vörös-világosbarna gyerek. Kitereltük őket, Andris már sokkal ügyesebben visszatalált a parkoló autónkhoz, és indultunk a tengerpartunk felé. Part van tőlünk pár(száz) lépésre is, de ott hatalmas dokk-kikötő van, nem az a homokos, sétálós...
    Az autópályára nem a legrövidebb úton, hanem egy kicsit a környéken áthajtva mentünk fel, így találtunk egy gyönyörű fazsindelyes régi szélmalmot. A szívem is belefájdult, annyira szép volt!
   A kavicsok közt olyan köveket is láttunk, amik pattintott eszközök készítésére kiválóak lehettek, kova-jellegűek voltak, és nagyon éles, vékony szilánkokban törtek. 

   Aztán indultunk tovább, egyre kisebb településeken keresztül, a végén már nyilvánvalóan csupa kis nyaraló sorakozott, köztük földút, az ablakon bekukkantva hintaszékek, kandallók, puha párnák, minden nagypon kényelmes, és nagyon skandináv. A kertekben várakoztak a hajók, kajakok.
   Andris szépen megtalálta a parkolót, amit kinézett magának, onnan még nem látszott a tenger, fákkal, sűrű bokrossal körülvett tisztás volt, gyönyörű, lehajló ágú fákkal, amikre persze rögtön felmásztak a gyerekek. Kipakoltam az ebédnekvalót, de addigra Andris már meglátta a bozót túloldalán a vizet, és átköltöztetett minket is oda. Gyönyörű volt. Viszont szelesebb, hidegebb. Erzsónak semmi kedve nem volt az egészhez, egész nap azt hajtogatta, hogy miért is nem maradtunk Tihanyban, most egészen kiakadt, hogy még fázni is kell. Ettünk, kivédtük a sonkára támadó kutyákat (gazdájuk is volt, és alapvetően jólneveltek voltak), akik Oszit is elsodorták. Utána minden kutyánál elmondta, hogy "ém féjek kutyátój", illetvehogy "ém féjek kutyátój neem", ha kicsi volt az eb, és mégsem félt.
   Elég hosszan sétáltunk a parton, ahol először homokos parton kagylókat gyűjtöttünk, döglött medúzákat méregettünk, tányérnyiak is voltak, fura kocsonyás maradványok. Aztán gömbölyű kövek borították a partot, amiket a víz csak kimosott az eredeti talajból, de gömbölyűre még a jég csiszolta őket. Legvégül egy leszakadt homokkőfalban láttuk is, hogyan voltak beékelődve ezek a szép gömbölyűek. Misi kedvencei fehér-kék-sötétkék kövek voltak, amiknek a mintája egészen változatos volt, mindet elnevezte, a viharos tenger, az éjszakai ég, és még jópár.
   Majd megfagytunk, de a vízben több hónaljcsizmás pecást is láttunk, derékig a vízben állva.

     Hazafelémég megálltunk egy várromnál, amihez egy kis földnyelven kellett begyalogolni egy kis szigetre. 

Hazafelé még kicsit eltévedtünk, de csak pár percnyit, jót nevettünk rajta. Aztán megérkezvén beestünk az ágyba mind, jól elfáradtunk.


      A vasárnapunk kevésbé volt izgi, kicsit betegen ébredtem, meg is mondtam Andrisnak, hogy nem megyek sehova, ha akar, elmehet a 4 gyerekkel misére, de én nem tudok. Megbeszéltük, hogy majd megy inkább este. De aztán csak ott motoszkált a fejemben, hogy "nem csak kenyérrel", meg "vegye fel keresztjét", úgy éreztem, igazából bármit végigcsinálnék, miért pont a mise az, amit kihagyok? Úgyhogy feltápászkodtam, összekészülődtünk, és elmentünk Aarhus egyetlen katolikus templomába. Azaz van még egy, de az most a káldeusoké.  
    A templom egy kedves sétálóutcában áll, és vörös téglából van, mint itt szinte minden. Bent viszont megdöbbentünk, a székekből nagy többsoros oválist formáltak, az oltárt behozták az egyik gyújtópontjába, a szószéket a másikba, így egy nagy körben ültünk végig. Ministrálni egy kis családot kértek meg, szőke apa, hosszú fekete hajú, vágott szemű anyuka, és a fiuk. Nem értettünk semmit, a gyerekek kicsit zsibongósabbak voltak, mint normálisan, mert ők sem értették, de nagy élmény volt látni ezt a sokféleséget. Feketék, fehérek, sárgák, minden árnyalatban és összetételben. A fehérek sem dánok, hiszen ők főleg a dán egyházhoz tartoznak, németekkel, de főleg lengyelekkel találkoztunk. Rögtön hívtak minket hittanra, családos csoportba. Hihetetlen mosolygós, befogadó, normális mindenki, akivel összetalálkozunk. Templomban, boltban, utcán.
    Délután Andris kiment játszóterezni a nagyobb hárommal, én vártam, hogy Oszi is felébredjen, és utánuk induljunk, de majdnem vacsoráig aludt. Így az én pihenőnapom is megvalósult mégis.  
Ha otthon nem is érzem magam még, az már biztos, hogy jó itt lenni.