Délután háromkor már a lakodalomban voltam a négy gyerekkel, amíg Roni gyorsan fürdőruhát vásárolt. Vagy nevezzük inkább majálisnak? A helyszín Julianna-major, cserkészpark, ahol sok-sok regnumi majálist és regnum szigetet csináltunk végig a homályba vesző múltban, gyerekterelgetősen is, bulizósan is. Van függőágy, slackline, gyerekasztalok színes cerkákkal, végtelen mennyiségű fagyi, fantasztikus ennivalók. Süt a nap, barátokkal beszélgetek, a gyerekek elégedettek, azt sem tudom, merre járnak. Szól a zene.
Ahogy esteledik, előkerül a torta, ping-pongozunk egy pár kört, lecsúszik egy fröccs, minden tele van babakocsival. Változik a zene, megtáncoltatom Erzsót, pörkölt és lecsó kerül az asztalra. Még sosem vacsoráztam táncolás közben, de most nem én vagyok az egyetlen, aki tányérral és villával a kezében ropja, hiszen jó a zene, jó a hangulat, miért ne?
Sötétedik, Ronit, Erzsót megforgatom alaposan. Kifeszítjük a fák közé feszítős sátrat egy nyugodt sarokban, először Jancsit, majd Oszit tesszük le, később Erzsó is aludni kéredzkedik, jó sok táncolás után. Csak Misi pörög tovább kifogyhatatlan energiával. "Fiam, maga kifogta Dél-Amerikát" - tolja nekünk a DJ, aztán a vállamra állítom, úgy táncolunk, már éjjel egy fele jár az idő. Elfárad, lerakjuk, de nem akar aludni, bulizni akar tovább. Jó. Még pár szám után úgy határozunk, hogy vége a bulinak, hazavisszük a gyerekeket, de amint igazi ágyba kerülnek Mamácséknál, Ronival visszaszökünk és táncolunk még sokáig.
Másnap reggel keresztelő, utána nagy lakomával, együtt a család. Vissza a Vadkörte utcába, leadjuk a gyerekeket, elköszönünk, van sírás-rívás, Roni is meg van szeppenve. Kiveszem a hátsó ülést az autóból, meg a gyereküléseket, sietünk Tihanyba, kora délután otthon vagyunk, alszunk, megvacsorázunk ketten. Sok tanakodás után végül másnap hajnali háromkor indulunk, a deles kompot kell elérni Zadar városából, hogy a szigetünkre érjünk.
Lassan hajnalodik, reggel hat tájban átlépjük a határt, szigorú rendőri ellenőrzést kapunk, de nem találnak semmi problémát. Gazdagon megreggelizünk egy horvát benzinkútban, pár óra múlva már nagyon álmos vagyok, muszáj megállni, alszunk vagy egy fél órát, én a csomagtartóban. Zadart így már kicsit sietősen érjük el. Elrontok egy kereszteződést, szabálytalanul fordulok vissza, máris ott a horvát rendőr. Nézi a papírjaimat, "doktor, doktor" - csóválja a fejét. Nincs még horvát pénzünk, el kell szaladnom a bankba, fizetek, mint a katonatiszt. Nagy nehezen parkolóhelyet találunk, megvesszük a kompjegyet, de kiderül, hogy a komp nem Zadarból indul, hanem egy másik kikötőből, a külvárosból, egy óra múlva. Kicsit aggódunk, még nem vásároltunk semmi ennivalót a hétre, a szigeten alig van bolt. Átmegyünk a másik kikötőbe, hogy ne később kelljen keresni, aztán vissza, találunk egy áruházat, villámgyorsan bevásárolunk. Rengeteg gyümölcs és zöldség, félig elősütött kenyér, sonka, sajt, szalonna. Elérjük a kompot, de az utolsó pillanatig azt hiszem, hogy nem férünk föl, annyira tele van. Elindul a nagy (és vadonatúj) hajó, gyomrában sok busz meg lakóautó között az ütött-kopott Dacia. Hullámzik a tenger, sós permet szárad a szélvédőre, fúj a szél, de meleg van.
Alszunk megint, Roni az ülésen, én a csomagtartóban. A szigetre érve kiderül, hogy nincs elég pénzünk, zavaromban alig vettem föl többet az automatából a városban, mint amennyit a rendőr kért. Sétálunk Veli Rat faluban, ez már a nyaralás. Csönd, sehol egy ember, átlátszó és kék a víz, fúj a szél. Automata nincs, csak a sziget túlsó végén. Ez már a nyaralás, kanyargós horvát utak, magasan a tenger fölött, a sziklába vágva. A sziget déli végén, egy Sali nevű városkában van az egyetlen automata, most már pénzünk is van, eszünk egy remek pizzát a kikötő mellett. Süt a nap, süvít a szél, behemót vitorlások küzdenek a kikötés és bójára állás kihívásaival. Ez már a nyaralás. Újra autó, megérkezünk a szállásunkra, Veli Rat világítótornyába. A házinéni emlékszik ránk, büszkén mutatja a lakást, a felújított fürdőszobát. Nagy vihar készül, mondja, csukjuk be a spalettákat. Behurcolkodom. Még világos van, de lefekszünk, félálomban hallgatjuk a hullámok dübörgését és az eső csapkodását. Tizenkét órával később nyitjuk ki a szemünket először, másnap reggel.
Kialudtuk magunkat! Roni a konyhában sürög-forog, varázsol a zöldségekkel. Sót nem hoztunk, szerzek egy bögre tengervizet, a vajban zöld spárga párolódik, paprika, cukkini, szalonna. Előkerül a horvát sonka és sajt, ropogósra pirul az instant bagett. Hoztunk otthonról angol Earl Grey teát, még egy avokádó is van, nem tudom, miért. Mindenesetre nagyon finom sonkával. Ketten, békén, reggelizünk. Senkit nem kell etetni-itatni, lehet békén beszélgetni, és kialudtuk magunkat.
Még elég nagyok a hullámok, de már ragyog a nap, irány a part! Sziklás minden irányba, de sehol egy ember, az ilyen helyeken lehet mindenféle csodát látni a víz alatt. Elsétálunk kicsit a toronytól, becsobbanok, metsző hideg a víz, pengeélesek a sziklák, de végre megint tengerben vagyok, halakkal úszom együtt. Roni sokáig áll a parton, centiről centire merészkedik egyre beljebb. Minden alkalommal ezt csinálja, amikor először megy a tengerbe, már meg sem lepődöm.
Ő is bent van, együtt csodáljuk újra a víz alatti világot, merülünk föl és le, nem számítanak már a hullámok, a hideg, ez már a nyaralás. Amikor már tényleg átfagytunk, kiderül, hogy kijönni sokkal nehezebb. Én jól csípek el egy hullámot, a vízfallal együtt kiúszom, megfogom a sziklát, amíg visszahúzódik, és máris a parton vagyok. Roni rosszabbul jár, többször odadobja a hullám, a bokáját mélyen felhasítja a kő, vérzik rendesen. Ő ma már nem megy többet vízbe. Hazasétálunk dideregve, Roni profi módon összeragasztja a sebet ("két öltés kéne bele"- fűzi hozzá). Kis pihenés után újra sétálunk a parton. A szél csillapodik, egy kevésbé meredék partszakasz felé indulunk el. Kéz a kézben, van idő beszélgetni. Találunk egy elpusztult tengeri teknőst, elég kísértetiesen néz ki, ahogy a víz kidobta a partra. Végigjárjuk a partot, végül egy csendes helyen Roni letelepszik, én bemegyek újra merülni. Itt védettebb a meder, Posidonia nevezetű nagyon ritka fűféle borítja a tenger alját, benne ki-be járnak a halak.
Behozom a víz alatti fényképezőgépet, próbálok fotózgatni, nem olyan egyszerű, mert mindig odébb sodródom. Amikor már a gép is kezd lemerülni, kijövök, ideje vacsorázni menni.
Jó, hogy már sokadszor jövönk ide vissza, ismerjük az összes vendéglőt a környéken. Megint pizza, német-osztrák vitorlások legénységével ülünk a vendéglőben, már alig fúj a szél. És megint van idő eleget aludni.
Másnap szikrázó napsütésre és szélcsendre ébredünk. Miénk a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése