Sárba fulladt biciklitúra

    Gyönyörű napra ébredtünk szombaton! Szemerkélő eső, tavaszillat, a víz elmosta a szúnyogokat. Biciklitúrázásra persze a száraz idő jobb lenne, de legalább nem kapunk napszúrást. A csomagokat előző nap összepakoltam, csak fel kellett rakni a biciklikre. "Csak". Mert az is nehéz feladat ennyi gyerekkel, a rendes reggeli teendők mellett, amikor időben el kell indulni. Három bicikli, öt polifoam, négy oldalsó, egy felső és egy gyerek biciklitáska, hátizsákban, vászonzsákokban az étel - ezek az utánfutóba mennek majd. A sátor bírja a vizet, az esküvőre a szép ruha felülre kerüljön.
    Siófokra siettünk, Andris biológus évfolyamtársának volt az esküvője 11 órakor. Két lehetőségünk volt, vagy átkompozunk, és tekerünk Szántódtól Siófokig, vagy elég kicsit később indulni, és Balatonfüredről áthajózni, ez viszont drágább. Az összepakolás hosszú volt, az eső szakadt, gondoltuk, jobban járunk mégis a szárazabb megoldással, így Erzsó sem fárad el olyan hamar.
Gyerekek-felnőttek teljes esőfelszerelésbe: gumicsizma, kabát, esőnadrág. Indulás!

  Erzsó nagyon jól rátalált a táskákkal megpakolt biciklin az új egyensúlyra, jó tempóban haladtunk. 3/4 10-re be is értünk a füredi hajóállomásra, de a hajó sehol. A vízen sem láttuk. Bementem jegyet venni, és döbbenten tapasztaltam, hogy kis A5-ös plakátokon külön pünkösdi menetrend virít, mely szerint a tízes hajó fél tízkor elment. Mérges lettem, és elkeseredtem, mert annyira próbáltam jól megszervezni mindent, és arra nem gondoltam, hogy az interneten nyoma sincs egy ilyen változtatásnak. A hölgy a kasszánál elkerekedett szemekkel közölte, hogy már másfél hete kint a cetli a hajóállomáson, hogy lehet, hogy nem láttam?! A következő hajó 11:10-kor megy, délre ér át. Az esküvő 11-kor kezdődik, utána ebéd, de nem voltunk biztosak benne, hogy hol. Jó, azt rövid gondolkozás után eldöntöttük, hogy átmegyünk a következő hajóval, és megpróbálunk elérni valakit az évfolyamból, aki ott lehet, és el tudja mondani, hova menjünk. Addig pedig megnézzük a Vitorlázeumot, a frissen nyílt vitorlás múzeumot.
     A jegyvásárlás után a gyerekek mentőmellényt kaptak, Jancsinak a bokájáig ért. Az egyik irányban egy nagy légi felvétel volt a padlón a Balatonról, körben számok, a falon képernyők, ha valaki rááll egy számra, rövidfilm kezdődik az egyik képernyőn. A címek a papíron Erzsó kezében. De arra tömeg volt, mert egy osztály épp előttünk szabadult be a múzeumba. A másik irányban hajómakettek, csomók voltak kiállítva, aztán egy kis szobában ott várt a vihar-szimulátor! Kis gömb alakú, bársonyüléses fülke, körben az ablakon kinézve balatoni látkép villámlással, dörgéssel, a kabin rázkódott, hullámzott, Oszi békésen szopizott. Balatoni gyereknek mi egy ilyen álvihar, az igaziban tekertünk idáig!
     Az esküvővel kapcsolatban végül kénytelen-kelletlen magát a menyasszonyt hívtuk fel félórával a kezdés előtt, és megtudtuk, hogy a lakodalom hajón lesz, így pont jó helyre érkezünk, és időben ott is leszünk. Az esküvő üldögélős, csendben levős részéről így lekésünk, de az ebédről nem. És nagyon örült nekünk.

   Sikerült időben visszaérnünk a hajóhoz, fel is szálltunk, a sok csomagot és a bicikliket is felcipeltük. Útközben Erzsó és Misi bújócskáztak a székek alatt, Jancsi fel-le mászkált a lépcsőn.
A biciklitúra témája szerint végvári lovagok voltunk, Misi kapta a krónikás szerepét, a telefonomat diktafonként működtetve "jegyezte fel", mi történt. A hajón el is készült az első felvétel. 

    Kikötöttünk, már bent állt a Szigliget nevű hajó, készült a díszes teríték az asztalokra. Mire a bicikliket egymáshoz zártuk, meg is érkezett a násznép. Kedves, fesztelen ünnepség volt, a hajón mi is átöltöztünk vizes biciklistából elegánsba, Erzsó még a menyasszony kalapját is felpróbálta.

    A hajó négy körül kötött ki újra Siófokon, még előttünk állt aznap kb. 30 km bicikliút. Siófokon kicsit keveregtünk, mert építkeztek az úton, amin a bicikliút leágazását a Sió gátjára meg kellett volna találnunk. A bicikliút viszont szép volt, jobb állapotú, mint Tihanyban - nem nagy szó, mert itt borzasztó zötyögős, jól haladtunk. Mentek el mellettünk a falvak, az eső sem esett, később kicsit szemerkélt, akkor visszavettük a hajón szépen megszáradt kabátokat. Jól is tettük, mert egyszer csak elmúlt az út a lábunk alól. Eddig tartott a pénz, mondták később a helyiek. Az út nyomokban felfedezhető volt a térdig érő, vizes fűben. Erzsó fáradt, szinte csak állva lehetett tekerni, erő kellett hozzá. Fel-felborult, felsegítettem, nyafogott, ment tovább, megint feldőlt, alig bírta. 

    Végül kikeveredtünk végre valami halastavakhoz, onnantól "pocsolya-labirintus" volt ugyan, de aszfaltúton mehettünk tovább. Erzsó fáradt volt, a füves úton elkezdtem neki mesélni, ezt egészen az esti sátorverésig folytatnom kellett, a háta mögött tekerve, szinte kiabálós hangerővel. Sok kedves régi könyvélményemből összegyúrva, saját kútfőből kiegészítve alakult a történet, nagyon tetszett Erzsónak.
   Felsőnyékre beérve a temető sarkában találtunk egy szép zugot, ahol a sátrunkat felvertük. A temető régen sokkal nagyobb lehetett, a felhagyott részek nagyrészt sima füves területté váltak, a bokrok között néhol még álltak a régi kövek, keresztek. Muszáj volt már megállnunk, későre járt.
   

    Gyors sátorverés, biciklik összezárva, bent a polifoamok, hálózsákok kiterítve, jöhetett a vacsora. Még éppen beférünk a sátorba, de hatan azért már elég szűkös. Azért mindenki jól aludt, én néha visszapakoltam a gyerekeket a helyükre.

Este lett és reggel, a második nap.

    Lelkesen, mosolygósan indult a nap. Az eső sem esett, de felhős volt az ég, ideális a biciklizéshez. A gyerekek segítettek sátrat bontani, felfedezték a nyomós kutat, és azt, hogy nem működik. Aztán kicsit később visszaszaladtak a hírrel, ha ketten nyomják, akkor működik mégis, csak egyedül nem elég nehezek. Meg is töltöttük a palackokat friss vízzel, bekaptunk egy-egy műzliszeletet, és elindultunk. Reggelizni később akartunk, egy faluval odébb, Ozorán. A faluban meg is kérdeztük, hogy két út közül melyik van jobb állapotban, a gáton vezető, vagy kicsivel odébb, a földek közt vezető út? Egyik sem jó, mondták, menjünk inkább negyven km kerülővel Tamási felé! Na, azt nem, döntöttük el. A füveset már próbáltuk, menjünk most a földesen! Igaz, állítólag a traktor sem bír ott elmenni, mert benyúlnak a bokrok az útra, de a bicikli csak elfér... Ha meg nagyon rossz, majd visszafordulunk, vagy toljuk, tíz km-t úgy is túl lehet élni, gyorsabb, mint a negyven az aszfaltoson...
    Az út szép volt és vacak, a löszfalba vágva kis pincék sorakoztak, az aszfalt fogyott, aztán véget is ért. Pocsolyák, egyre lazább a föld, sáros az út, hiába, három napja esett már addigra. Kerülgettük egy darabig, aztán tolni kezdtük a biciklit. Nagyon nehéz volt, mert a kerekek felszedték a ragadós sarat, és fékeztek, Erzsóét is nekem kellett tolnom, aztán az út szélén hagytuk, és felváltva mentünk vissza érte. Jött egy emelkedő, talán vége a sárnak. Sok ideje jövünk, nem lehet már messze. Vagy elvétettünk egy elágazást? Közel, s távol semmi jele falunak, se egy villanyoszlop, se egy templomtorony a távolban. Az irányunk jó, szerencse, hogy Misi elhozta a kis iránytűjét.

    A sár egyre mélyebb, bennemarad a gyerekek csizmája. Erzsó fűszálakkal bigyózik ahelyett, hogy menne, Misi direkt belelép minden pocsolyába. Erzsó beleragad a sárba, kirángatom a csizmáit, aztán lapulevelekből teszek elé utat, hogy átjusson a füves-csalános útszélre, ahol mégis elsüllyedés nélkül is lehet közlekedni. Andris tolja a biciklit-utánfutót, megy vissza Erzsó biciklijéért, addig a kicsk sírnak az utánfutóban. Jaj, még a nap is kisütött, megfőnek ott bent, hol van már Andris, ezt nem lehet egy három hónapossal csinálni! Nem lehet már egyedül tolni a nagy szerelvényt, csak úgy megy, ha én hátulról tolom az utánfutót, Andris elől tolja a biciklit. Hopp, ez a pocsolya térdig ért, Jancsi lába úszik. A nagyok vonszolják magukat, botokat szednek fel, még mindig direkt belelépnek mindenbe! Hihetetlen, hogy nem érzik, most tényleg baj van! De nem, nem értik, hiába mondjuk, hiába kérjük, hogy most csak azzal foglalkozzanak, hogy mennek, de úgy, hogy ne kelljen miattuk megállnunk, mert szaladva még van esélyünk, de ha lassan megyünk, elsüllyedünk. Néhol még volt füves sáv a keréknyomok közt, néhol a szántóföldről is odamosta a sarat a nagy eső, ilyen mély sárral még nem volt dolgunk soha.
   Andris nem eszik, nem iszik, csak tol, cipel, dolgozik. Közben sápad már, aggódom, mikor esik össze nekem. Közel kell már lennünk, de nem látunk semmit.
   Andris előállt az ötlettel, hívjuk fel Papiékat, kérjünk segítséget, ha kijutunk innen, menjünk haza Ozoráról. Bár ha már kijutottunk, akár mehetünk is tovább. De Ozorán csak egyetlen étterem van, ha lekéssük az ebédidőt, a vasárnap és a másnapi Pünkösdhétfő miatt sehol nem kapunk élelmet, a vonatunkat lekéssük, hiába várnak minket Baján szeretettel és vacsorával. Gyerekekkel nem lehet két napig éhezni.
   Papi jön, de javasolja, hogy hívjuk fel a 112-t, hozzanak ki minket a tűzoltók! A gyerekeknek persze tetszik az ötlet, mi leginkább azt tudtuk elképzelni, hogy gyalog tudnának segíteni, egy terepjárónyom van ugyan az úton már az eső utánról, de nagyon csúszkált, az is látszik.
   Nem találnak minket. Andris magyarázza, hogy lehet a Googlemaps-en megkeresni ezt az utat. A telefonunkon nincs GPS, a szolgáltatónk pont az, amelyiknél nem lehet bemérni a telefonok helyét. Jó, megvan az út, de aznem járható, nem mernek kijönni. Aztán mégis, maradjunk, ahol vagyunk, jön a Niva. A gyerekek addig boldogan építették a sárembereket, Oszi aludt az árnyékban.

   Megérkeztek értünk. Egy km-t kellett volna még haladnunk, és kint lettünk volna. Gyerekek be a Nivába, én ölbe kaptam Oszit, és kimentünk Ozorára. Csúszkált a terepjáró, de nem ragadt bele a sárba. Szemből már érkezett az erdész a platós terepjáróval, hogy Andrist és a bicikliket is kihozza.

   A közeli játszótéren vártuk a felmentő sereget. Fáradtságukat mintha elfújták volna. Ha ennyit tudnak rohangálni, az úton miért cammogtak csigalassúsággal?!
Papi jött, bepakoltak mindent az autóba, ami befért, Andrist és Erzsót másfél biciklivel és némi élelemmel hátrahagytuk, értük Papi fordul még egyet.

   Hazaérve Czirmos nagymama levessel, palacsintával fogadott, lecsutakoltuk, és lefektettük a gyerekeket. Este 9 körül érkezett meg a második szállítmány, Erzsó olyan fáradt volt, hogy enni sem tudott.

   Terveztük, hogy egy pihenőnap után elindulunk másfelé, de megint esőt mondtak. Így maradtunk itthon sármentesíteni a bicikliket, csomagokat.
  
   Túl vakmerőek voltunk. Nem akartunk nagy utakon menni, hogy Erzsót ne kerülgessék autók, de ezek az utak meg túl kicsik voltak. Pedig milyen gyönyörű a Tolnai-dombság, milyen jó lehetett volna, ha nem pont most van felázva a föld! De így volt. A gyerekek ma megkapták a lovagi kardjaikat, igazából kitettek magukért az úton.