Parkour Budapest

Hurrá, végre megint nyár van! És ha nyár, akkor edzés, és ha edzés, akkor jönnek a bécsi parkourosok! Jönnek bizony, és mivel Budapest a helyszín, semmi szükség autóra, jöhetnek akárhányan, alhatnak akárhol, edzhetünk rengeteget és talán még bulizni is mehetünk.

Hát így kezdődött. Először azt gondoltam, leszünk hárman-négyen, majd alszunk a Svábhegyen, ilyen kevesen Mamáékat csak nem zavarjuk. Aztán egyre népszerűbb lett a dolog, elkértem Pátytól a Fecske utcai lakásukat, de amikor tízre bővült a létszám, az is kicsinek bizonyult, a Klauzál téren viszont befogadtak minket.
A héten hétfőn leadtam egy pályázatot, kedd reggen felutaztam Pestre előadást tartani az egyetemen, ebbe szerencsére belefért egy fél délután helyszínelgetés is, kiderült például, hogy a Gül Baba türbéje alatti rózsakert korántsem olyan alkalmas edzésre, mint ahogy azt a videók hirdetik.
Csütörtök este utaztam haza, pénteken mindketten elég fáradtak voltunk Ronival és rengeteg volt a feladat, bepakolás, vásárlás, húspácolás, munka, munka, munka.
Szombat hajnalban keltem, biciklire pattantam, a nagyhátizsákkal a hátamon egy komoly sprinttel elértem a 6:50-es vonatot, és igyekeztem aludni Budapestig. Mondanom sem kell, hogy nagyon izgultam. Vincéék Kuruclesi úti címét adtam meg nekik, mert autóval jöttek, kivéve egy leányzót, aki az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy jön. Őt felküldtem a várba, amíg vártuk a többieket Vincével.
Kb. egy óra késéssel meg is érkezett előbb az egyik autó, aztán a másik. Csodálták a házat, a kertet, leraktuk a hátizsákokat, indulás!

A Bécsi kapunál kezdtünk, a várban, előkerült Meike, aki vonattal jött, Leander és Michie tartották a bemelegítést, futottunk köröket, kimozgattuk kezünket-lábunkat, talicskáztunk, lekentük magunkat alaposan naptejjel.

Aztán fel a falra, ismerkedni kezdtünk a magyar parkour egyik legnépszerűbb helyszínével. Nem is olyan könnyű várfalra kapaszkodni, pont annyira domború a párkány, hogy ne lehessen jól megfogni. Meg persze magasabbak is a falak, mint amihez otthon, Bécsben szokva voltak-voltunk, szóval eleinte elég óvatosan ugráltunk, kerestük a határokat, aztán persze belejött a társaság, jöttek az izgalmasnál izgalmasabb figurák, de aztán mikor egy turistacsoport ellepte a kaput, akkor összeszedelődzködtünk és mentünk tovább, a régi Boldogasszony-templom romjához.

Elfelé menet találtunk még egy pénztárcát az egyik padon, úgyhogy elszaladtam rendőrt keresni (a kapitányság zárva szombaton, a Sándor-palota előtt találtam legközelebb), addig a többiek élvezték a jó kis terméskő falakat, kisebb-nagyobb távolságokat, meg a napfényt, az árnyékot, a vízcsapot és a társaságot.

Újabb váltás, a Hadtörténeti Múzeum előtt lerakott ágyúkat vettük célba. A csúszós bronzfelületeken a jól begyakorolt ugrások is elég technikásnak bizonyultak, azt is megnéztük, hogy átfér-e valaki az ágyúk alatt, volt mit gyakorolni. Szólt a zene a téren a kávézóból, készült egy csoportkép a Kapisztán-szobornál, aztán ahogy egyre több lett az üldögélés és egyre kevesebb a mozgás, elindultunk ebédelni.

A nemrég megnyitott Várkert Bazár egyik teraszát néztem ki erre a célra, ehhez át kellett sétálni a palota előtt, ahol valami fesztivál volt, gyorsan vettünk is lángost meg husis-zöldséges lepényt, aztán elfoglaltuk az Ágyúöntő udvar nekünk rendelt részét, és ettünk, ittunk, jól mulattunk. Michie és Peter hoztak Spanyolországból valami spéci kolbászt, Ella a teszkóban vett valami furcsa magyaros zöldséges kencét, körbe jártak a kiflik, zsömlék, a vizesüvegek, aztán lassan mindenki elaludt.

Az arra vetődő turisták ijedten fordultak ki az udvarról, ahol a tréningnadrágos, izzadt csapat heverészett a köveken, de nem is nyújtottuk túl hosszúra a sziesztát, megtöltöttünk a vizesüvegeket, és mutattam, hogy erre, fölfelé, a lépcsőn. Annyira sóhajtoztak, hogy végül szégyenszemre fellifteztünk az udvarról, úgy ballagtunk tovább a következő spot-ra, az Alagút tetején lévő parkba. Ez nem egy komoly hely, egy-két lépcső van benne, meg beton virágágyások, amiken ugrálni lehet, de árnyékos, szép a kilátás, így ebéd utánra pont megfelelt.

Innen pedig a várva várt városmajori parkour-parkba mentünk tovább, át az épülő Moszkva téren. Bizony, Bécsben még csak most folynak az előkészületek, hogy valahova kifejezetten parkour célra építsenek valamit, nálunk pedig a Városmajorban már tavalyelőtt óta áll egy ilyen mászókarendszer, azóta már jócskán meg is lazultak az illesztései. Külön hoztunk magunkkal imbuszkulcsot.
A parkourpark tele volt játszadozó háromévesekkel. Bécsben minden játszótéri edzésen újra és újra elmondjuk, hogy a játszótér a gyerekeké, vigyázzunk rájuk, hagyjuk őket játszani, itt mi vagyunk a vendégek. A Majorban fordított volt a helyzet, ha kellett, udvariasan elmagyaráztam a gyerekeknek vagy a szüleiknek, hogy ez bizony egy felnőtt játszótér, maradhatnak nyugodtan, de hagyjanak minket mozogni. A bonyolult gerendarendszeren mindenféle hintázós figurát próbálgattunk, az ügyesebbek majom módra lendültek egyik rúdról a másikra (amit a kicsik rögtön utánozni próbáltak), egyszóval tomboló sikert aratott a park a nagy tömeg dacára is.
A következő programpont a számháború volt. Ők még sosem hallottak ilyenről, nem is volt könnyű németül elmagyaráznom a szabályokat. Játszottunk egy-két próbakört a parkourpályán, aztán bővítettük a játékteret, belevettük a park fáinak, bokrainak egy jó részét, a magyar tábori vadászezredek emlékművét (fantasztikusan mászható domborműves kőfal és kiváló fedezéket adó szobrok), és így már dinamikusabb lett a dolog. Rohantunk, küzdöttünk, olykor birkóztunk is; cselesen nem azt a fát védtük, ahol a zászló volt, "áldozatokat" küldtünk előre, hogy eltereljük a figyelmet a nagy támadásról; a legszebb regnumi emlékeimet idézte a játék, mindez nem gyerekek, hanem sportos, jól ugró-mászó, ötletes felnőttek között, szóval kőkemény volt.

Ezzel tényleg az utolsó energiatartalékokat is kifacsartuk a társaságból, nem volt más hátra, mint hogy együnk is valamit, irány vissza Vincéékhez. A szép kuruclesi úti kertben pillanatok alatt tűz rakódott (volt, aki nem tudta, hogy nem csak faszénen lehet sütni :~), asztal terült, saláta készült, sörösdobozok szisszentek, lekerültek az edzőcipők, és sisteregtek a pácolt húsok a boronatárcsában.

Szép lassan ránk esteledett. Kipróbáltuk, hogy lehet-e tűzön csokis banánt sütni (lehet), milyen a namíbiai fűszerezésű marhasteak (nagyon finom, kicsit rágós), a mézes-mustáros pácba mártott és megsütött kifli (hmm!), minden elfogyott, elcsöndesedett a társaság. A terv az volt, hogy rendbe szedjük magunkat, és elmegyünk valami szórakozóhelyre, de mint kiderült, ők nem erre vágytak, edzeni akartak másnap is, viszont sajnos nem lehettem biztos benne, hogy a kulcs nyitni fogja-e a lakást, ahol aludni terveztünk, így nem maradhattunk akármeddig a tábortűz mellett, még pótkulcsszerzős időben el kellett indulni.

Így is éjfél lett, mire megköszöntük Vincének a vendéglátást, összeszedtük a csomagokat, és átvonultunk a Klauzálra. A metrót a peronon a földön körbe ülve vártuk, végigvonultunk a zajos Akácfa utcán (szerintem akkor ment el a bécsiek kedve végleg a bulizástól), és megérkeztünk. Én utoljára tíz éves korom körül aludtam a Klauzálon, Nagymamáéknál, és nagyon régóta nem is jártam ott. Érdekes egyveleg fogadott, Nagypapáék régi emlékei és a most ott lakó vidám egyetemista unokák díszei vegyültek, hamisítatlan Wohngemeinschaft-hangulat. Leterültek a matracok, előkerültek a hálózsákok, megmutattam, hogy működik a háború előtti időkből származó gázbojler, lassan egyre kevesebb lett az izzadt füstszagú melegítőnadrág és egyre több a jólfésült, álmos, pizsamás-hálózsákos fiú és lány.
Másnap reggel egész normális időben talpon volt a csapat, átballagtunk a legközelebbi pékségbe izomlázasan és farkaséhesen.

Kaptak sütit, kiflit, kávét, szendvicset, aztán visszamentünk a lakásba meleg ruhákért (minek?) és utána majdnem találomra elindultunk a Deák tér felé, hogy valami jó kis edzős helyet keressünk. Nekem több ötletem már nem volt, azt hittem, ilyenkor még nem leszünk ébren, de szerencsére a felújított Madách tér tökéletesnek bizonyult a betonfalak közé ágyazott gyepfoltjaival, kő ülőbútoraival, óriás virágládákban álló fákkal. Elég ímmel-ámmal kezdett mozogni a társaság, úgyhogy én vezettem a bemelegítést, hadd izzadjanak! Egy salsa-órán tanult nyújtó-melegítő mozdulatsorral kezdtünk, a vége pedig 30-20-10-5-3-2-1 fekvőtámasz volt, innentől a tegnapról maradt fáradtság el volt felejtve.

Kedvencem a nagy kőkockákból álló szökőkút volt, amin elegánsan át lehetett libbenni száraz lábbal, csak kézzel támasztva, másoknak a virágládák tetszettek inkább, vagy az Örkény Színház oszlopain ugráltak. Jöttek-mentek az emberek, kicsit néztek, de nem voltunk útban, ők sem zavartak minket - ez egy jól sikerült tér, máskor is jövünk ide.
Néhány óra után azért új helyre vágytak, megnéztünk egy játszóteret a Gödör túloldalán, de itt már a többség csak napozott, úgyhogy megkérdeztem, nem megyünk-e fürdeni? A Veli Bej-t néztem ki, de volt, aki szabadtéri helyre vágyott, így a Széchenyi felé indultunk, ami viszont még nekik is sokba kerül, így végül csak üldögéltünk a Vajdahunyad váránál és beszélgettünk.

A tóban nincs víz, ez azért sokat vont le az élményből, de jól esett tízóraizni a fák alatt, pihenni és sebeinket nyalogatni (nem volt túl sok seb). Átvonultunk a Liszt Ferenc térre ebédelni ( a 360 teraszon akartunk, de nem volt hely), boldogan pusztították a paprikás csirkét meg a mentás limonádét, nekik még ezek a helyek is milyen olcsók. Aggódva néztem az órát, nekem már a hazautat kellett terveznem, de végülis mindenki jóllakott, a bátrabbakkal a Moszkva téren még felsétáltunk az álló mozgólépcsőn, aztán elköszöntem a csapattól a villamosnál.

A Déli pályaudvaron még volt egy kis időm. Ültem a váróban a hatalmas ablak mögött, néztem a Várat, meg az autókat, a nagy sürgés-forgást a városban. Megint egyszer itt voltak a bécsi barátaim, és megint egyszer csodálkozva nézték azt a sok szépet meg izgalmasat, amihez hasonlót otthon nem találnak. Bizony szép ez a város, és bizony mi, magyarok, ha egy dologhoz tényleg értünk, az a vendéglátás.
Talán még nyár vége előtt eljönnek egyszer Tihanyba?