Hát mit mondjak, nem voltam lelkes. Tíz fős csapat, a felének a nevét sem tudom, mert valami másik ökológiás intézetből halásztuk össze őket, vagy volt kollégák ex-testvérei, vagy ilyesmi, jaj. Meg is voltam csúnyán fázva, még a biciklitúráról, ki akar így futni? Pláne háromszor tíz kilométert, se nem sok, se nem kevés, jaj.
Így jött el a szombat reggel, fél nyolc. Az intézetparkba beszéltünk meg találkozót a csapattal, oda jön a mikrobusz, nem visznek ki mindenkit a rajthoz, csak a csapatnak azt a felét, aki az első szakaszokat futja.
Kazettás magnó van a buszban, állapítottam meg.
Aztán aludtam még egy kicsit, Roni, a profi futófeleség lágytojást csinált reggelire, meg meggyes sütit útközbenre, én levettem a futós dobozt a szekrény tetejéről (a futós cuccaimat rég száműztem a fiókból, luxus egy olyan fiók, amit sosem nyitok ki), előpakoltam három garnitúra futós ruhát a három szakaszomra.
Mire minden együtt volt, meg még talán játszottam is egy kört a gyerekekkel, egészen kezdett futós kedvem lenni. Mire kiálltunk a második autóval, már talán lelkes is voltam. Mesélték, hogy már fél órával jobbak vagyunk a tervezett időnkél.
És akkor kitett a második autó Aszófőn a váltóponton, és még két és fél órám volt addig, hogy odaérjen a váltótársam. Huh.
Tűzött a nap, alig volt árnyék, nem ismertem senkit, de már volt tolongás, mindenütt parkoló autók, egyenmezben feszítő csapatok, kacagó fiatalok, nagyszájú futós bácsik. Szinte minden futó kezén, lábán valahol ez a színes ragasztószalag, ami állítólag jót tesz, szinte minden futó karján kis tokban okostelefon, szinte minden futón idióta aprómintás sztreccsruhák, sapka nélküli napellenző, elvont napszemüveg, vagy ilyesmi. Megállapítottam, hogy ez már nem az én világom, mi annak idején egyszínű sztreccs cuccban futottunk, leukoplaszton kívül más ragasztót nem ismertünk, és csak az vitte magával a telefonját, aki a világ végére futott.
Találtam egy árnyékos foltot, leheveredtem, aludtam, kivéve, amikor motorosok húztak el mellettem. Kisétáltam az Aszófői vasútállomásra, hogy kicsit egyedül legyek. Visszasétáltam a váltópontra, kicsit talán már többen voltak. Találtam egy tízes csomag papírzsepit, telefújtam, ittam egy pohár izoitalt, szép aprólékosan elkezdtem melegíteni, kb. egy órával a tervezett váltóidő előtt.
Fél óra múlva megjelent a váltótársam, Ildi (árvaszúnyogos-szitakötős kolléganő, most épp gyesen), átadta a chip-et, már futottam is.
Aszófő, Pécsely, Vászoly.
Nemrég itt bicikliztem egy ritka szabad délutánon a kedvenc lila versenybiciklimmel. Itt túráztunk a harminc éves szülinapomon. Igen, itt futottam a 2009-es Balaton Ultrán, Nagy Attilával párban. Itt vezettem a buli kedvéért egy kedves cimborám Audi S4-es kombiját.
Valamikor könnyelműen négy perces kilométeridőket ígértem a csapatnak. Akkor még azt reméltem, edzeni fogok előtte. Meg azt is, hogy nem leszek megfázva. Belégzés csak szájon, kilégzés megy orron át, de csak akkor, ha három lépésre szívom be, és egyre fújom ki (2-2 a normális).
Közben telik az idő, szépen érem utol az embereket, és megyek el előttük. Tűz a nap, nagy a forróság, sokan az út bal oldalán futnak, ott van árnyék. Én nem. Számolom százanként a lépéseket, mint annak idején a szóló Balaton Szuperem legrosszabb pillanataiban.
Pécsely, frissítőpont, féltáv! Fél pohár víz a fejre, és pontosan 3 korty izo a torkomba, se több, se kevesebb. Meg sem állok.
Futok át a falun, Árpád-kori templom, barokk kőhíd, ismerem én ezeket az első katonai felmérésről. Megyek el az emberek mellett. Hajrá, hajrá, súgom, lehelem, kiáltom, kinek-kinek ahogy a lélegzetemből futja. Megyek el az emberek mellett. Csinos lányok, idősebb hölgyek, szikár urak, kopasz izompacsirták futnak. Megyek el az emberek mellett. Ők is futnak, de én négy perces kilométereket ígértem, és meg is tudom csinálni, vagy majdnem.
Pécsely után kis lejtő, széles, nagy kanyar (itt elfut mellettem valaki, először és utoljára a versenyben), elhagyok egy harminc fős bolyt, innentől emelkedő, szerpentin, sokan gyalogolnak. Megyek el az emberek mellett. Tudom, az emelkedő után már nincs egy kilométer a falu, futok, küzdök, itt már nem fogom vissza magam. Már látszik a falu, már látszik a tábla, már látszik a váltóhely! Megyek el az emberek mellett. Itt a váltótársam, reggel a megbeszélésen már találkoztunk, egyébként most látom életemben először.
Csip le, azonnal két nagy pohár izoital, és részletes nyújtás, ahogy parkour után. Negyvenöt perc tíz kilométeren, nem is rossz.
Beszállunk az autóba, megyünk a következő váltóhelyre, a csapat vált, én nyújtok, meg lezuhanyzom egy kulacs vízzel. A következő váltóhelyen csak kitesszük a következő embert, később akarunk visszamenni a kolléganőért, aki majd oda befut. Inkább kiszállok, legyen, aki várja Vivit, a titkárnőnket. Nagy a forgatag, csakhamar jön Vivi, fut, ahogy a lába bírja, átadja a csipet Lehelnek, Lehel indul (kétméteres langaléta, amúgy pályázati asszisztens). Vivi alig kap levegőt, melege van, lefekszik, nem iszik, alig válaszol eleinte, csak piheg szegény. Aztán nyújtunk, iszik ő is valamit, egyre jobban összeszedi magát, mire megérkezik értünk a másik autó, már mosolyog. Váltunk Köveskálon, váltunk Badacsonyörsön, a Varga pincészetben. Itt elfut mellettem egy régi balaton szuperes cimborám, ő persze egyéniben, kérdezi, mikor jövök legközelebb. Talán jövőre, felelem, igyekszem nem elsírni magam. Jaj.
Találkozunk a rivális csapatunk, a másik partnerintézet embereivel. Pár perccel mögöttünk vannak, izgulunk, nehogy elcsípjenek.
Badacsonytördemicen megint én jövök majd, óriási a dugó a váltóhelyen, a ruháim a másik autóban maradtak. Szerencsére a váltótárs előtt megérkezik a hátizsákom, gyorsan magamra kapom a második száraz garnitúra ruhát. Jaj, már itt van az ellenfél embere is, várja a váltást, de mi erősebbek vagyunk, Ágit messziről látom érkezni (ő idegtudós, és ismer baba korom óta), váltunk, elfutok.
Emelkedő, kerüljük a szigligeti hegyet, aztán át a hosszú lapályon Ederics felé. Megyek el az emberek mellett. Meg kell, hogy legyenek a négy perces kilométerek, ott kell hagynunk a másik csapatot! Itt futottam a Balaton szuper második napi befutóit, fel a Szigligeti várba. Itt kapott el a hóvihar valamelyik évben, pár kilométerrel a cél előtt. Itt dolgotunk a nádasban sokat, még doktorandusz koromban, Ágival. Itt az edericsi vasúti átjáró, ehhez illesztettem annak idején a fekete-fehér légifotókat. A benzinkút, az afrika múzeum, a Fekete Kastély. Lekaszált lucernás, rajta kis repülőgép lekötve, Vivi mesélte, hogy az ő papája repül azzal a géppel. A becehegyi golfpálya, itt várt Roni a mandulafasor tetején az első balaton szuperemen, lobogott a kismamaszoknyája, talán Erzsót várta annak idején. Itt fog lemenni az út a partra, aztán megint fel a váltóhelyig? Nem, új bicikiút van, nem megyünk le és föl. Megyek el az emberek mellett. Az már a váltóhely? Igen. Nagy levegő, hajráznék, de nem nagyon tudok, eddig is nagyon jöttem. Roni egyik gimis barátnőjével találkozom a váltóhelyen, ők is itt futnak.Váltunk, a társam elszalad, két nagy pohár víz (más nincs), megyünk a parkoló felé, nyújtok, lemosakszom, átöltözöm. A többiek mondják, hogy nagyon jó az időnk, majdnem egy órával a tervezett időn belül vagyunk.
Innen már csak a mikrobusz van, nincs két autó, hamar kialakul a futós csapatautók jellemző (szagú) rendetlensége.
Esteledik. Újabb váltás. Keszthelyen egy pihent emberünk, Sanyi fog váltani, aki reggel futott, aztán Tihanyban pihent, és busszal jött ki a váltóhelyre. Na ő az, akivel Tihanyban mindig találkozom, amikor biciklizem, mert ő mindig kint van és fut. Mindig. Sötét van, nem tudjuk, merre fut, csak a fejlámpákat látjuk az országút mellett, a bicikliúton. Berényben van a következő váltás, sietünk az autóval.
Óvatosan berakok egy kazettát, Roxy Rádió Club Sandwich 1999-ből, még Jankó másolta valakitől. Nagy mosolyok, kiderül, hogy mindenki ismeri, sokan kívülről tudják azokat a régi számokat.
Váltás.
Váltás.
Váltás. Balatonboglár. Sötét van, kiállok a sarokra lesni a váltótársat, kiabálok, tapsolok, bíztatom az elfutó embereket. Idővel valaki kikiabál egy ház ablakán, hogy hagyjam már abba. Éjjel fél egy van.
Váltás. Balatonlelle
A következő megint én vagyok, a Szemesi kikötőtől Földvárig. Ez az utolsó szakaszom aznap. Az utolsó tiszta ruháim. Kicsit hűvösebb van, térdig érő sztreccsnadrágot veszek, de jaj! a táskámban tartogatott alsógatya nem stimmel. Ez bizony Ronié, véletlenül került az én cuccaim közé. Marad a nem futós időkre tartogatott gatya, irány a rajt.
Jön a váltótárs, nagyjából be vagyok melegítve, hajrá!
Ez már az utolsó szakasz, kilenc és fél kilométer, itt már semmit sem kell sajnálni, mindent be lehet dobni. El a szemesi állomás előtt, itt szoktunk fagyizni. El a bagolyvári kápolna előtt, itt szoktunk nyáron misére menni, meg itt üldögéltünk Ronival egyszer egy nyári buli után hajnalig. Minden méterét ismerem az útnak, erre járok dolgozni, amikor nyáron Szemesen vagyunk. Éjjel kettő óra van, de máskor is jártam már erre, Földvár és Szemes között tekerve, verseny előtt, edzés után, ilyesmi. Megyek el az emberek mellett, már csak lehelni tudom, hogy hajrá. Megyek el az emberek mellett. Hosszú, egyenes utca, befelé Szárszóra. Futok, ahogy csak bírok, ezek biztos, hogy négypercesek. Nem kell már figyelnem a levegőre, nem kell figyelnem a vízre, a frissítőpontnál két és fél kortyot iszom és futok tovább. Szárzó központja, kertmozi, állomás. Itt futottunk Ronival, amikor az esküvői meghívónkat vittük át Szemesről Földvárra, itt szoktunk tekerni a gyerekekkel! Innen már lehet hajrázni, láttam a verseny térképén, hogy Földvár innenső szélén van a váltóhely. Jaj, de hosszú a szárszói állomás! Vissza kell egy leheletnyit venni a tempóból, de már nem lehet messze a váltóhely. Sötét van, de elöl, messze, valami világít, autók parkolnak, emberek jönnek-mennek. Sprintelek, hajrázom, megérkezem a váltóhelyre, lenyomom a stoppert, harmincnyolc perc. Váltótárs sehol. Keresem. Kiabálok. Járkálok. Végre valaki azt javasolja, hogy mondassam be. A hangszóró szól: "-A csiborpatkolók emberét várják a váltóhelyen!!!"
Megjelenik András, a váltótársam (halk szavú, szemüveges srác, Ildi öccse, szívjóságból ugrott be a csapatba). Elfut, mintha a szemét vették volna ki. Huh.
Be a buszba, irány a következő váltóhely. András nagyon hamar ott van, nagyon nagyot futott.
Váltás.
Váltás. Kata, Ildi, Vivi kifutják a lelküket is.
Váltás. Sanyi fut egy óriásit.
Váltás. Lehel és András is kifutják a lelküket.
Az utolsó váltóhelyen vagyunk, három kilométer még a cél, kb fél óránk van a váltásig. Lassan világosodik. Van itt egy függőágy. Van még egy kis meggyes süti. De ki fussa az utolsó szakaszt? Én nem, nincs több száraz ruhám, különben is meg vagyok fázva. András vállalja, felöltözik, melegít, elmegy WC-re.
Még nem kerül elő, amikor befut a csapattársunk, kéne váltani. Már épp ott tartok, hogy elindulok inkább én, amikor András kipattan a fülkéből, felrántja a csipet, és rohan, rohan. Be a buszba, utána!
A cél előtt egy fél kilométerrel kiszállunk, várjuk, hátha együtt futhatunk be. Jönnek az emberek sorban, András nincs köztük. Aztán megjelenik, de valami hihetetlen tempót fut. A célegyenesig elmegy még két ember mellett, és egyre gyorsul. Az utolsó kétszáz méteren ritmust vált, úszik a levegőben, elmararad mögötte mindenki, én sem érem utol. A felhők visszatartják az esőt, a nap megáll az égen, a Balaton lassított felvételben hullámzik, az aszfalt lángol, a fák ágai recsegnek-ropognak, András befut a célba . Ilyen hajrát még nem láttam, tizenöt év futás alatt.
Ülünk a sátorban. Szakad az eső. A rivális csapat még nem ért be. Legyúratunk, nagyon jól esik. Beér a rivális csapat, kézfogások, fényképezkedés. Hazagurulunk csöndesen a busszal, mindenki alszik, csak Vivi lesz nagyon veszekedős, ivott valami koffeines izoitalt szegény :~)
Hazaérek. Roni akkor lép ki a fürdőszobából, reggel nyolc van, a gyerekek pizsamában. Aludjak nyugodtan, ők reggeliznek, misére mennek, aztán gyereknap van a kikötőparkban, majd csatlakozzak, ha akarok.
Alszom.
(a hivatalos célfotón balról jobbra Kata, Sanyi, én, Lehel, András, Ildi, Vivi, András)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése