Nagyon hosszú két hét volt, de holnap, ha minden igaz, mindkét gyerek megy óvodába. Én már kezdtem megszokni, hogy itthon vannak, nekik is jó volt sokat játszani egymással és Jancsival.
Elmaradtak a szokásos útjaink, Erzsóval a hétfői szertorna, Misivel a csütörtöki bevásárlás, Jancsival az ovis körök, viszont nagyon igyekeztem minden nap legkésőbb vacsorára hazajönni.
Voltak jó dolgok, amikre máskor nincs lehetőség: Roni névnapján például, ha már nem tudtam sem ajándékot, sem tortát szerezni (Füreden nincsenek normális boltok és hétfőn minden cukrászda zárva tart), végül az lett, hogy a három (beteg) gyerekkel becsoportosultunk a konyhába rácsos linzert sütni, amíg (beteg) Roni végre alhatott egy kört a nagyszobában. Nagyon ügyesek és kedvesek voltak, semmi nem ömlött ki, nem volt veszekedés, én pedig végig semmihez nem nyúltam, csak mondtam nekik, hogy mit hova öntsenek, kenjenek, gyúrjanak. Finom lett.
Aztán, amikor Misit sehogy nem lehetett rávenni, hogy fújja ki rendesen az orrát, a grammra pontos konyhamérlegen lemértünk egy tiszta papírzsepit, nullára állítottuk, és Misi nagyon igyekezettt, hogy minél nagyobb számot mutasson a mérleg a használt zsebkendőre.
Aztán, amikor szombat reggel elértem, hogy ne keljenek fel az ágyból, és "nővérkének" szólítsanak, ha kell nekik valami. Vagy egy órát szabotőröztünk (ez egy bonyolult kártyajáték) a felső ágyon velük, amíg Jancsi aludt az alsó ágyon Misi alvósállatai között, egészen addig, amíg ki nem mentem a konyhába valamiért, és a két nagy torka szakadtából kiabált utánam, hogy NŐVÉRKE!
Aztán, amikor a múlt heti gyereknapon Roni arról beszélgetett velük, hogy mi a különbség az igazság, a mese, a vicc, az ismeretlen és a hazugság között, és mindhárom gyerek figyelt és gondolkozott.
Jó volt egyedül vásárolni, kicsit többször kimozdulni a házból biciklivel, mint máskor (azért a vérvételt sajnos nem tudtam Roni helyett elintézni, de a leletért holnap én megyek), rossz volt látni, hogy Roninak egy perce sem volt arra, hogy feküdjön és gyógyuljon. Aztán még erre is lehetőség nyílt: Mamács lejött másfél napra, elszórakoztatta a három gyereket, Roni legalább addig gyógyulhatott, pihenhetett valamennyit.
Tegnapelőtt és tegnap pedig Bécsben voltam. A parkour-os barátaim közül az egyik jóga oktató, és szervezett nekünk egy külön bejáratú edzést szombat délelőtt; ha már ott voltam, benéztem a tanszékre is beszélni a jövőbeli cikkekről és pályázatokról. Nagyon örültek a régi kollégák, emlegették, hogy milyen jó volt az őszi kirándulásuk itt Tihanyban, szőttünk terveket, kaptam olvasnivalót.
Hazafelé a vonat (a csilli-villi Railjet) késett egy órát, Gizi és Tomi, (Erzsó keresztszülei) vártak rám Kelenföldön, és jöttek hozzánk a hétvégére. Hozták magukkal a vaságyat, amiben már Erzsó, Misi és Jancsi is aludtak újszülött korukban, sőt még a dédapjuk is, így egyszerre sokkal konkrétabb lett, hogy jön a kistestvér. Jancsit szemlátomást szép emlékek fűzték az ágyhoz, bele akart mászni, Erzsó és Misi pedig mindketten elmagyarázták, hogy mennyire várják a kistestvért.
Erzsó (átszellemülten): "-Amikor megláttam a kiságyat, és eszembe jutott, hogy mindjárt jön a kistestvér, rögtön a Jóisten szeretetére kellett gondolnom"!
Misi (vicceskedő hangon, de hozzám bújva): "-Tudod, Papa, mondtad, hogy van olyan, hogy valaki örömében sír. Mikor behoztad a kiságyat és a kistestvérre gondoltam, én majdnem sírtam örömömben!"
Hát mi is nagyon örülünk, csak jó lenne valamennyi idő, amikor készülhetünk, rendbe rakhatjuk a babaruhákat, kialhatjuk magunkat, megtervezhetjük rendesen azokat a napokat, és lehetővé tehetjük, hogy bármikor megérkezhessen, elmagyarázhatjuk a gyerekeknek újra és újra, hogy mi fog történi.
Addig még le kéne adnom egy cikket, egy másik cikknek a bírálat utáni változtatásait, és két pályázatot. Addig még ki fog derülni két nagy pályázatomról, hogy nyert-e (bármelyik nyer, fenekestül felfordul az életünk).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése