Biciklitúra kettesben

Már régóta terveztük, hogy ősszel is megyünk biciklitúrázni, de annyi minden történt, hogy már szinte le is mondtunk róla. Pedig Erzsónak be volt ígérve, hogy a saját biciklijén mehet, és mi is nagyon vártuk már, hogy csak két gyereket kelljen húznunk-cipelnünk és ne hármat. Aztán egyszer az oviból hazafelé Misi kikottyantotta, hogy ő nem annyira szeretne már az ősszel túrázni menni, Erzsó  viszont lelkes volt, mint mindig. Ennyiben maradt a dolog, ahogy egyre hidegebb lett, egyre kevésbé látszott megvalósulni ez a terv.
Múlt héten viszont (talán még Konstanz eredményeként) nagyon fáradtan és kedvetlenül jöttem haza valamelyik este, Ronival tervezgettük a hétvégét, semmihez nem volt kedvem, és végül azt találtuk ki, hogy Erzsóval még elmehetnék két napra. Gyorsan besurrantunk a kislányhoz, aki még nem aludt, megkérdeztem, hogy akar-e biciklitúrázni kettesben. Majdnem a nyakamba ugrott.
Úgyhogy Roni szállást foglalt, én átnéztem a régi túrázós biciklimet, ami nem elektromos, nem országúti és nem tandem; útvonalat terveztem, szerszámokat válogattam, tanakodtam a térkép fölött. Erzsó Szemesre oda-vissza egy nap alatt már megbízhatóan el tud tekerni, vagyis egy nap alatt harmincöt-negyven kilométer fér be neki. Ez két nap alatt pont elég ahhoz, hogy a Balaton keleti medencéjét megkerüljük.

Nem akartuk hajnalban kelteni őket, megreggeliztünk békében, Roni rettenetesen felöltöztette Erzsót (polárpulcsi, kabát, leggings a nadrág alá, kötött sapka a sisak alá) és végül fél tíz tájban kigördültünk a kapun a komp felé. Erzsó ment elöl, ismerte jól az utat, én a bicikliutakon mellette tekertem, egyébként mögötte. A komp persze éppen elment, majdnem egy óra volt a következőig, ezt a játszótéren kellett tölteni.
Aztán büszkén letekertünk a kompról, és elindultunk, de nem Szemes és nem Földvár felé, hanem az ismeretlenbe. Ragyogott a nap, nem fújt a szél, Erzsó a kis agyváltós biciklijén felnőttként is egészen élvezhető tempót ment.

Először Zamárdinál álltunk meg, ahol kikanyarodtunk a parti sétányra. A kihalt strandon mentünk végig, nézegettünk hátrafelé a tihanyi templom és félsziget felé. Egyre melegebb lett, lekerültek a kabátok, bekanyarodtunk Siófokra. A főtéren a víztorony alatt megálltunk, megettük a szendvicseket (Roni gondosan feliratozva csomagolta őket nekünk), végignéztük sorban a szobrokat.

 Elgurultunk a kikötőig megnézni, hogyan folyik ki a víz a Balatonból. Most nagyon folyik, a kikötőben szinte haladni látszanak a személyhajók a sodrás miatt, és így is majdnem víz alatt van a móló. Erzsónak nagyon tetszett, hogy télire az összes hajó összegyűlik, és itt alszanak Siófokon. Rákanyarodtunk megint a bicikliútra. Az autók nagyon kedvesek voltak, mindenütt elsőbbséget adtak a kicsi lánynak, aki csak tekert, tekert kitartóan. Kiértünk Siófokról, végigmentünk a hosszú utcán Szabadi, majd Világos felé. Autók nem nagyon voltak itt, mehettünk egymás mellett, lehetett beszélgetni.

Világosnál a vasútállomás előtt az út meredeken megy fel a löszfal tetejére. Itt Erzsó egy darabig derekasan tekert legkisebb fokozatban, aztán meg kellett állnunk, hogy fel tudja tolni a biciklijét. Fönt megálltunk, előkerült a marcipános csoki, látszott, hogy őkelme meg volt azért szeppenve. De a fal tetején is nagyon szép az út, ott is vannak szobrok, és látszana az egész Balaton, ha nem lenne olyan őszi, ködös idő. Ez egy kedvenc részem, még a régi Balaton Szupermarathon utolsó napjának volt itt egy frissítőállomása.

Gurultunk tovább, szépen fogytak a kilométerek az útjelző táblákon. Pici nyaralók előtt óriási, külföldi rendszámos autók, rengeteg építkezés, felújítás, itt-ott egy-egy kertészkedő bácsi vagy néni öreg házak körül. Kicsit izgultam az Aliga és Kenese közötti szakasztól, a futóversenyen annak idején kétszer vitt föl és le az út meredeken a löszfalra, de a bicikliút szerencsére kíméletesebb: az aligai körforgalom után egy hosszan emelkedő utca visz át a parttól távolabb Kenesére. Erzsó keményen pedálozott fölfelé, aztán egyre határozottabban panaszolta, hogy nem látszik az emelkedő vége. Többször is megerősítettem, hogy lesz marcipános csoki, ha felérünk. Fel is értünk megállás nélkül, innen már szinte csak gurulni kellett Keneséig. Kis bolyongás után meglett a szállásunk is, egy meglehetősen puccos wellness-szálloda. Ilyenkor ősszel a kis helyek már nincsenek nyitva, Roni ezt foglalta nekünk, nem bántuk.
A recepciós kisasszony egyből adott Erzsónak egy golyóstollat, ettől ő teljesen el volt ragadtatva. Délután négy felé járt az idő, még volt két óránk vacsoráig, fürdőruhát húztam rá, és irány a medence!
Lehullott róla minden fáradtság, pancsolt önfeledten, utána még egy fél órára bekéredzkedett a csúzdás-labdás-mászókás játszótérszobába, fejjel lefelé háton fekve csúszkált le a lépcsőjén, majd szépen megvacsorázott velem.
Nagyot aludtunk.
Másnap korán ébredtünk mind a ketten, negyed nyolckor már reggeliztünk, röpke húsz perc alatt simán befontam a haját, és a reggeli ködben továbbindultunk Fűzfő felé. Erre a napra a nyári bobpálya meglátogatása volt kitűzve. Ehhez ismét emelkedőt kellett mászni, és marcipános csokit enni, de panaszkodás nem volt. A pálya szerencsére működött, Erzsó lelkesen sikoltozott a kanyarokban meg a bukkanókon, elmesélte a pénztáros srácnak a túra egész addigi történetét, és egy kis játszóterezés után hajlandó volt továbbindulni hazafelé.

Fűzfő után újabb emelkedő a 71-es út mentén, aztán hosszú gurulás Almádiig. Itt ismét egy játszótér állta utunkat. Fél órát engedélyeztem, vicces volt látni, ahogy a forgalomra figyelő és kilométereken át nagy komolyan tekerő leányka egy pillanat alatt visszavedlik hatévessé, és másik kislány nem lévén velem játszik tündérkastélyosat a játszótér házikóin.
Az Almádi móló és az állomás között egy óriási park van, ahol egy szabadtéri szoborkiállítást rendeztek be. Elsősorban modern és absztrakt szobrok voltak, ilyen címekkel, mint pl. "a létezés dialógusa", de Erzsóval végignéztük az összeset, kicsit beszélgettünk róluk. A legjobban azok tetszettek neki, amiket forgatni meg mozgatni lehetett. Elég fáradtkámnak látszott, de azért tekertünk tovább, kipipáltuk Káptalanfüredet (amit Tihanyban valamiért Süketfürednek hívtak az én gyerekkoromban, és ennek Erzsó minden alkalommal örül), aztán Alsóörs felé már egyre többször kérdezgette, hogy mennyit megyünk ma még. Aztán később nagy csönd lett, de mellette tekerve láttam, hogy össze van szorítva a szája és bizony kezdenek könnyesre fordulni a nagy kék szemek. De tekert tovább, rendületlenül. Alsóörs után eszembe jutott, hogy van még két szendvicsünk, talán csak az a baj, hogy ebédidő van. Megálltunk, Erzsó berámolta az egyiket, utána valamivel lelkesebben tekert tovább.

Még mindig sűrű köd volt, az autók is csak lassan mertek menni. Azt terveztem, hogy Füreden eszünk valami halsütőben, vagy felmerült egy hely Csopakon is, de ahhoz be kellett volna vállalni egy kitérőt és egy extra emelkedőt. Nem baj, Erzsó Csopakot választotta, marcipános csoki reményében. Amikor már a csárda udvarán álltunk, csokimajszolás közben megjegyezte, hogy ez nem is volt marcipános emelkedő, ezen bármikor simán felmegy. Elcsíptünk egy kétszemélyes asztalt (mint kiderült, előtte és utána sorban álltak a vendégek, de pont szerencsénk volt), kaptunk két nagy meleg mézes teát, rettenetesen jól laktam, mert nem voltak hajlandóak fél adag levest adni Erzsónak. Minden nagyon finom volt, a nap is kisütött, meg matricás színező-foglalkoztató füzet is került az asztalra. Erzsó még mindig aggódva kérdezte, hogy mennyit megyünk még. Elmutogattam neki a tányérja szélén: ha itt a rántott hús csücskénél van Tihany, és mi elindultunk erre a ketchup felé, a majonéznél volt Kenese, ott annál a hosszú sült krumplinál boboztunk és most itt vagyunk a rántott hús másik csücskénél, akkor mennyi van még hátra? Látványosan felderült az arca.
A Csopak és Füred közötti emelkedőtől én kicsit tartottam, ő vissza se kapcsolt, csak tekert, tekert. A füredi sétányon úgy ment végig, hogy senki meg nem mondta volna, hogy kétszer negyven kilométer van a lábaiban. Füred után felkapcsoltam az ő dinamóját is, hogy jobban lehessen látni az újra sűrűsödő ködben. Elhagytuk a hajógyárat, átmentünk az ismerős hidakon, rákanyarodtunk a bicikliútra, innen már pontosan tudta, hogy mennyi van hátra. Sötétedésre pont hazaértünk, Erzsó első szava Ronihoz az volt, hogy "kaptam egy tollat a szállodában!".

Alig várom a következő biciklitúrát.