Oszi tudta. Magyarázott nekem folyton, hogy "nem a pocakodban van a kistestvér, hanem itt" - és mutatott a szívem irányába. Persze félreértettem, és elmagyaráztam mindig türelmesen, hogy nem, persze ott is gömbölyödöm, de a kistestvér mégis a pocakomban van. Ahogy visszaszámolom a napokat, nagyjából pontosan akkor kezdte mondogatni, amikor a kicsi meghalt.
Pontosat persze nem tudunk, csak azt, hogy azon az ultrahang-vizsgálaton, amin ki kellett mondanom, hogy nagy a csönd odabent, nem látom a szívmozgását, szóval ott megmérték a nagyságát, és kicsi volt, egy-másfél héttel korábban hagyta abba a növekedést.
Estem egyet a kertben, fejmagasságból, a támfalról. Eszembe sem jutott, hogy a babával baj lehet emiatt. Nem is tudjuk, hogy ez okozta-e, vagy valami rendellenesség, betegség. Annyit nem is számít.
Aznap is boldogan indultunk el otthonról, Andris regnumi népével találkoztunk, nagyon jó napot töltöttünk el együtt. Hazafelé kicsit fájdogált a hasam. Otthon láttam, hogy minimálisan pecsételek. Este a lelkem megnyugtatására beszaladtunk Veszprémbe, hogy nézzenek rá. Az a fiatal doktornő volt ügyeletes, aki Erzsó születésekor még mint kíváncsiskodó orvostanhallgató volt jelen. Nagy szeretettel, óvatosan vizsgált, és nagyon sokáig néztük, kerestük együtt a mozdulatokat, a pici szív mozgását. Semmi. Csend.
Arra az éjszakára még hazamentem. Úgysem történik semmi a kórházban szombat éjjel, épp elég, ha vasárnap reggel visszaérek. Otthon gyertyát gyújtottunk, elővettük a 12. heti ultrahang boldogan őrizgetettt fényképét. És sírtunk.
A kórházi órák borzalmasak voltak. Ötágyas szoba, jövés-menés, látogatók, sírtam volna, de nem akartam ennyi ember előtt, mégis mindig újra elpityeredtem. Közben fel kellett készülnöm a szülésre, amiről fogalmam sem volt, mire kell számítani, fájni fog-e, mi lesz, és mikor. És nem volt senki, akit megkérdezhettem volna, egész nap nem láttam orvost, csak a viziten, meg amikor elindították a folyamatot, de kérdésekre nem volt idő, elszaladt a doktornő, mire kinyithattam volna a számat. Persze tudtam, mi várható, de csak a tankönyvből, az meg régen is volt, meg nem is túl alapos.
Szóval vártam, sírtam, visszafolytottam, imádkoztam, fájt a szívem nagyon.
Andris meg a gyerekekkel. És ment az új (nekünk új), nagyobb autónkért szegény, amit a baba miatt vettünk, és pont aznap kellett átvenni. Neki nehezebb napja volt, mint nekem, ugyanaz a veszteség, de egy perc nyugalom nélkül...
Hajnalban megérkezett a baba. Egyedül voltam, fogalmam sem volt, mit kell tennem, a nővér csak nehezített a helyzetemen, a többiek felébredtek körülöttem, rossz volt, hogy néztek, még egy függöny sem volt, hogy eltakarjon. Ott ültem a kis halottammal az ágyon egy végtelenül hosszú és végtelenül elillanó 3/4 órán át, és búcsúztam. Nagyon hálás vagyok, hogy láthattam. Tudom, ha nem így érkezik meg, hanem kivárja a műtétes befejezést, akkor nem láthattam volna. De nekem nagyon fontos volt, sokkal könnyebb így elengedni. Nagyon pici volt, és nagyon az enyém. Szép volt, kis mosollyal az ajkán. És borzasztóan fájóan halott. Nem tudtam meg, hogy kisfiú, vagy kislány.
Később a műtőben még volt egy kis izgalom - én legalábbis megijedtem, mert elfelejtették bekapcsolni a levegőáramlást az arcomra szorított maszkban. A karomba már folyt az altató, az utolsó pillanatban még le tudtam tépni az arcomról a maszkot, és az azt szorító kezet, és szóltam, hogy már vákuum van odabent, nem jön az oxigén. "Jaj, elnézést, azt hittem, bekapcsoltam..."
Én meg ezt is túléltem. Ha hamarabb alszom el, csak a szaturáció esésekor jönnek rá, hogy nem adtak levegőt.
Aztán másnap hazamehettem. Az élő gyerekeimhez. A férjemhez. Végre. Olyan jó, hogy vannak, olyan jó, hogy nem velük történt valami...
Fizikailag teljesen jól vagyok már, csak lelkileg lassabb a gyógyulás. Tudom, értem, hogy van ilyen, de olyan hihetetlen! És ijesztő. Jó, hogy még minden félelmemet magyarázhatom azzal, hogy még csak kevesebb, mint két hete történt. Két hete még boldog kismama voltam.
Nem tudom, mennyi időre lesz szükségünk. Azt sem tudom, szeretnénk-e egy másik ötödiket majd. Most nagyon erős a hiányérzet, de félelmetes is újra nekivágni, meg azon is gondolkozunk, hogy hagyjuk kilépni a családot a pelenkás világból, és felneveljük békén ezt a négyet. Akik most olyan kevesen vannak. De amúgy meg azért sokan. Időnk van még. És már két angyalkánk az égi családunkban.
És igen, Isten tenyerén voltam végig. Éreztem, tudtam. Akkor is, amikor a miérteken gondolkoztam, amikre nincs válasz. De még nehéz elfogadni.
:-('''
VálaszTörlés