Rohanó idő, szép és nehéz napok

   Megint rég nem írtunk. Közben Andris belerázódott a szabadságba, már szépen átalussza az éjszakákat, nem kell hozzá éjjel felkelni, szóval mindent tud, amit egy 31 évesnek kell. Én meg élvezem, hogy itthon van, hogy felmegy a gyerekekért az oviba, játszik Jancsival, segít mindenben. Időm ennek ellenére nem lett több, amit nem értek, hova tűnik akkor?
  Én jól vagyok, a baba a legutóbbi ultrahangon elsőre kislánynak látszott, de aztán csak megtaláltuk a hiányzó alkatrészeket a kisvárosi ultrahangon is, úgyhogy marad az egy lány, három fiú leosztás. Már a neve is kezd biztossá válni, szokás szerint egész más, mint amit elsőre kitaláltunk neki, de ez még két hónapig titok. Azért érzem, hogy ez már az utolsó harmad, fáradok, néha fáj a derekam. Érzem azt a plussz 10 kilót, amivel még mindig nem érem el az orvostudomány szerint nekem rendeltetett ideális súlyt, de nem is akarom, most is lemondanék róla. A kis rúgkapálóról odabent persze annál kevésbé.

   A gyereknapokon koszorút készítettünk, mézest sütöttünk, és díszítettünk, a legutóbbira Andris nem ért haza, így azt nem neveztük gyereknapnak, de egész délután kártyáztunk a nagyokkal, kérésükre a Saboteur-t tanítottam meg nekik, ami nekik valónak bizonyult, dacára a 8 éven felülieknek ajánlásnak. Volt nagy legózás, társasozás is.

A múlt hévégét pedig mindenki nagy örömére Bécsben töltöttük. A Sophienalpén aludtunk, ami a Wiener Wald egyik legszebb múlt század eleji vendégháza pár km-re Grinzingtől. A napokat pedig a jól megszokott módon töltöttük, visszacsobbantunk a régi életünkbe.

 Szombaton a Himmelstrassén játszottunk a kertben, megnéztük az orrszarvú-szobrot, a téliesített méhkaptárokat, a Holzhaus aktuális lakói - Andris kolleganője és a párja be is hívtak minket beszélgetni. Gyönyörűen rendbetették a kertet, most télen ez jól látszik, majd a tavasz újra benövi. Addig is kilátszanak a bozótból a szobrok, mutatja az időt a napóra, nem szakad a fejünkre a lilaakác-lugas, szóval gyönyörű. 
  Ebédre Andris volt főnökéhez mentünk, akik mindig nagyon szívesen fogadnak minket, a gyerekek hatalmasat játszottak az ottani két kislánnyal, mi jót beszélgettünk, és Norbert azt is nagyjából megfejtette, hogy mit akar még tőlünk a kinti családi pótlékot folyósító szervezet.
Tőlük pedig a Karlsplatzra mentünk, ahol idén is megtöltötték szénával, szalmával a télire leeresztett szökőkutas tavat. Körülötte pedig vásár van, de ebből a gyerekeknek idén is csak a vacsora volt fontos. Azért Misi beleszeretett egy fa rénszarvasba, végül kaptak is egy-egy állatkát, szerencsére az elfogadható árkategóriát nézte ki magának.

   Vasárnap nagy örömünkre családi mise volt Grinzingben, amiről én tudtam is, így csellóval felszerelkezve érkeztünk a próbára a mise előtt. Nagyon örültek nekünk, megint minden olyan volt, mint régen, otthonos, kedves, lelkesítő, befogadó. Nagyon jó az is, ahogy a Herr Pfarrer örömhírközvetítő beszédjében határozottan és kibúvót nem ismerve szólít fel arra, hogy azt terjesszük, éljük, adjuk tovább.
   Délután Andris parkourozni ment, persze nagy szeretettel fogadták. Mi pedig a gyerekekkel múzeumba mentünk. Félig játszóház volt, Mira Lobe "Ich bin ich" című könyve volt a téma, illetve inkább a szerző-illusztrátor páros összes művei, nagyon szeretjük őket.

   Este fáradtan értünk haza, és kiderült hogy mi maradtunk az egész szállodában egyedül vendégként, így nem tartott nyitva a konyha. Vissza kellett mennünk Grinzingbe, ahol ráadásul a kedvenc éttermünket zárva találtuk, de aztán beültünk egy másik helyre vacsorázni, ahol szintén ünnepeltünk már szentmisét is, talán tavaly nyáron (a nyári misék havonta egyszer a grinzingi éttermek, Heurigerek egyikében vannak megtartva, hogy bevonják a lakókat is). Jó volt, a tót zenészek eljátszották a mi nótánkat is, ékes magyar nyelven énekelve.

  Hétfőn pedig a gyerekek óvodába mentek. A bécsi csoport kicsit már változik, cserélődnek a kis arcok, az egyik óvónéni is otthon maradt babázni. De a mieink lelkesen szaladtak be, nagyon élvezték, megint megállapították, hogy itt az ő helyük. Meglátjuk.
  Mi ezalatt bementünk a városba, és beszereztük a kistestvér jövendőbeli alvósállatát két példányban.


   Tegnap nehéz napom volt, amivel Andrisnak is biztos nehézzé tettem az otthon töltött órákat - nem könnyű egy újra és újra zokogni kezdő asszonykával. Semmi nagy baj nem történt, csak egyszerűen összecsaptak felettem a hullámok. A NAV újabb iratokat kért be, hogy igazoljam a kinti társadalombiztosítást és az itthoni GYES-t (amit még mindig nem sikerült átkönyörögnünk a megyei kirendeltségre, az osztrák ügyek osztályán rekedtünk, ami nagyon lassú), persze mindent 8 napon belül, amit lehetetlen betartani. Főleg, ha nem nekünk, hanem a szüleim címére küldik a felszólításokat. Egy csomagküldő cég megpróbált behajtani rajtunk egy csomagot, amit szerintük vissza kellett volna küldenünk, mert kétszer postázták - adminisztrációs hiba, csak pont aznap nem volt lelkierőm hozzá. Pláne németül. Andris ajándékához nem jutok hozzá, és a háztartás sem úgy áll, ahogy szeretném. Szóval sok volt, és sírtam, és sírtam, és közben nevettem magamon, hogy még baj sincs, ezt mind el fogjuk szépen intézni, akkor miért vagyok így elkenődve, de ezt a babára fogom.
   Délután Erzsónak volt szertorna-bemutatója, és nagyon ügyes volt. Harmadik lett a matrica-versenyben, amit a jelenlétért, tornás ügyességekért, néha külön kedvességért lehet kapni.

   Az egyik elülső foga is kiesett, sajnos az oviban, el is vesztette, aztán persze aggódott, hogy mi lesz így a fogtündérrel. Levelet írt neki, hogy ez a helyzet, de nagyon szeretne játékot kapni. Én készítettem neki egy mágneses könyvjelzőt, és kapott válaszlevelet is. Reggel meglátta, és nagyon elkenődött, hogy ez nem játék, és ez igazságtalan, mert neki attól még kiesett a foga."Bezzeg amit én készetttem neki, azt elvitte" - morgott magában.
 
Ma pedig Jancsi kapott két oltást, aztán megnéztük a nagycsoportosok előadását az óvodában. Kedves volt, Erzsó kezdte a versek sorát.