És jöttek. Húsz embernek írtam meghívót majd' két hónappal ezelőtt, hat helyünk volt (a Daciában), három nap alatt jelentkeztek is hatan. Később egy görög geológus leányzó lemondta, a témavezetője kitalált neki valamit arra a hétvégére.. Szóval a csapat:
Tom, aki a bécsi parkour atyja, aki az egész webes fórumot kitalálta és üzemelteti, aki a legtechnikásabb parkouros az összes ismerősöm közül, amúgy halk szavú, szerény és nagyon segítőkész. Civilben programozó, nálam három évvel fiatalabb.
Leander, aki szintén a legjobbak és legkeményebbek közé tartozik. Ő az, aki hat kilós súlymellénnyel nyomta végig azt a bizonyos utolsó éjszakai edzést, majdnem két méter magas, járt valami artista iskolába is. Most végzett az egyetemen, matek-fizika szakos tanár.
Miriam, aki egy kacagós mosolytündér, alacsony, gömbölyűcske alakjáról nem is sejteni rögtön, hogy feketeöves dzsúdóedző, most készül a második dan-ra, és naggyon húzós edzéseket szokott volt tartani nekünk is Bécsben. A múlt héten, két harminc centi magas tuskó között átugorva elesett és eltépett minden szalagot a könyökében, ennek ellenére gipszestül eljött a hétvégére. Nem meglepő, hogy ő Tom sweetheart-ja. Amúgy biotechnológusnak tanul a BOKU-n.
Kitkat, egyik legrégibb parkouros barátnőm, mellesleg modern tánccal, testfestéssel és más ilyesmi játékokkal is foglalkozik. Ő sem az a hangos egyéniség (kivéve, ha a Föld megmentéséről van szó), viszont a bécsi lányok közül az egyik legerősebb, együtt végeztünk az instruktortréningen, ott volt Linzben is. Környezetmenedzsernek vagy minek tanul, és komolyan is veszi, pl vegetáriánus :~)
Ella talán tizenhárom lehetett, amikor én parkourozni kezdem 2011-ben most végezte a tizedik gimis osztályt, félig rasztahajú, félig rövidre nyírt, szeplős, fogszabályzós, viszont deltákért ő sem megy a szomszédba. Szintén régi motoros, vannak különleges technikái, a legcsúszósabb falon is felhúzza magát, ha a tetejét elkapta ugrásból. Nem sokat beszél.
Pénteken délután tehát bepattantam a jó öreg Skodába, felautóztam Solymárra, ahol Mota éppen Pátyék kislakását rendezgette, és átvettem a Daciát a ropogós forgalmival együtt. Fél hatra értem Bécsbe, leadtam az utolsó kulcsaimat, merevlemezeimet, kölcsönlaptopomat az egyetemen, és irány a kijelölt benzinkút. Ott várt a társaság, messziről ordítottak a jellegzetes bő melegítőnadrágok (ld. a filmen). Behajtogattuk magunkat, Ella került egyedül leghátra a csomagok mellé, mint legkisebb, Leander mellém, mint legnagyobb. Odafelé már láttam, hogy óriási dugó van Budapest felé a pályán, a derék Google már eleve olyan útvonalat tervezettt nekem hazafelé, hogy elkerüljem. Mit tesz Isten, épp arrafelé, amerre az első Fertő-tavi biciklitúránk vezetett. Gurultunk faluról falura, ugrattuk a BOKU-s két lányt (náluk az a "parasztegyetem", ahol békamentésért is kreditet adnak), beszéltünk a borvizező emberiség megmentéséről.
Győr mellett elhaladva meg akartak állni, kiderült, hogy egész Bécs parkourosai az itteni Decathlonból szerzik az olcsó és könnyű futócipőket, szerencsére rajtam kívül mindenkinek olyan volt, mehettünk tovább. Messziről megnéztük Pannonhalmát (igen, ott van Habsburg Ottó szíve), Zircet, (jaj, de gyönyörű, mondták kívülről), Csesznek várát (mi? az osztrákok robbantották fel a magyar várakat?), naplemente tájban értünk Veszprém köré. Szó szót követett, mondtam, hogy az északi parton nem nagy esemény a naplemente, ahhoz a déli partra kellene mennünk, vagy a napkeltét kéne néznünk. Jó, nézzük meg a napkeltét! Jó.
Roni frissen sült darázsfészekkel várta a társaságot, meg voltak ágyazva a matracok, jóllakva, izgatottan feküdtünk le úgy tizenegy körül. Fél ötre beszéltük meg az ébresztőt.
Csörgött a vekker, gyorsan magamra kaptam a Tibortól és Zsuzsától kapott parkournadrágot, benéztem a szomszéd szobába, hát már ott is kászálódtak. Kihoztam egy tál meggyet, már világosodott, leültünk a stégre. Csend volt, alig hullámzott a víz, köptük a meggymagokat, feljött a nap. Amikor már egészen fent volt úgy hat körül, azt mondták, hogy kár lenne visszafeküdni, induljon a bemelegítés. Jó.
Kiálltunk a parkban a fűre, átmozgattuk az ízületeinket, ahogy tíz évvel ezelőtt salsa style órán tanultam, ugráltunk a betonjárdán egy kőlapnyit, kettőt, hármat és így tovább hatig, meg ennek az összes lehetséges kombinációját. Amikor már mindenkiről folyt a víz, beugrottunk a fürdőcuccunkért, és irány a Balaton. Még melegebb volt a víz, mint a levegő.
Utána egy hang nélkül megterítettünk, Roni akkor ébredt, amikor már szinte minden az asztalon volt, a gyerekek még később. Wie im Hotel, mondták a müzlire, friss kenyérre, jó magyar gyümölcsökre.
Reggel nyolckor már a Tagore sétányon voltunk. Turisták még sehol, valami fesztivál készülődött, rendezgették a színpadot. Ugráltunk a Tagore szobor és a virágágyás széle között, egyensúlyoztunk a padok hátán, a szökőkút körüli köveken, átugráltuk a kőkorlátot és előtte-mögötte a virágágyást.
Amikor már tényleg elfáradtunk, a fal tetején megosztoztunk egy zacskó őszibarackon, aztán irány a tér a szívkórház előtt! Itt a forrás oszlopai között ugrándoztunk, meg a nagy kő aknafedlapok között, később valaki rájött, hogy az egyik lépcső kőkorlátja nagyszerűen csúszik, meg hogy a mozgássérült felhajtót határoló falak között is át lehet ám ugrani. Miriam közben fáradhatatlanul nyomta az egylábas guggolásokat korlátokon meg padok hátán egyensúlyozva, meg az ép kezével a félkezes fekvőtámaszokat, csak hogy ne unatkozzon.
Már majdnem dél volt, amikor a kiserdőben lévő játszótérre mentünk át, ez is a kedvenc edzős helyeim közé tartozik. Itt már főleg egyensúlyoztunk, meg azt gyakoroltuk, hogy ketten, majd négyen egyszerre ugrunk ugyanarra az ingatag rugós játszótéri játékre (a filmen látszik). Amikor már végképp végünk volt, hátramaradt a kiserdei tornapálya. Semmi kőfal, semmi játszótér, itt igazi húzódzkodórudak meg hasizompad meg párhuzamoskorlát vártak ránk. Háromszor tíz mély fekvőtámasz a korláton, harminc felülés és harminc hátfelhúzás a padon, kétszer harminc felugrás a térdmagas kiskorlátra, háromszor át törpejárásban a függeszkedő gerendákon, négyszer öt húzódzkodás, egy kötélmászás (láb nélkül or dead), és jó alaposan lenyújtottunk. Itt már végem volt, ez bármelyik szupermarathonnál több.
Lebicegtünk a sétányra, leültünk-lefeküdtünk a parton, néztük a kacsákat, napoztunk, beszélgettünk. Volt még egy óránk a hajóig.
A hajó visszavitt Tihanyba, gyakorlatilag az asztalon várt a tésztasaláta (külön tálban a zöldevőknek), fecerunt magnum áldomás, úgy éreztük magunkat, mint az élet császárai. A fiatalok lefeküdtek aludni, Erzsó és Misi az udvaron játszottak békén, kivittem Jancsit egy órára sétálni, hogy Roninak legyen egy perc nyugta. Elég lassan sétáltam, de Jancsi egy angyal volt. Nagyon szereti a kutyákat.
Pihentem én is egy fél órát Misi ágyában, aztán biciklire pattantam, hogy elhozzam Füredről az ottmaradt Daciát. Bizony be kell vallanom, hogy letekertem az ablakot és feltekertem a zenét :~)
A társaság ébredezett, kászálódott, amikor visszaértem, Roni a parkban fürdette a három gyereket, bekapcsolódtunk. Szikrázó napsütés, hűvös víz, jégbe hűtött dinnye, lassan oldódó ízületek, lassan homokozó gyerekek, mi kell még? Estefelé kigurítottuk a grillsütőt, a fiúk-lányok rettentő háziasan segítettek kihordani a húsokat, juhtúrót tölteni a gombákba, vágni a cukkinit, szóval pillanatok alatt összeállt a vacsora. Erzsó közben fáradhatatlanul beszélt németül a lányokkal és nagy csokor virágokat szedett nekik, Misi meg biciklizett, biciklizett, biciklizett. Kinyílt egy üveg somlói juhfark, kerültek borospoharak, minden hihetetlenül finom volt. Este lett és reggel.
Vasárnap nem keltünk korán, én már gőzölgő kávéval ébresztettem ezeket a bécsieket, Roni addigra már misére készen volt öltözve-sminkelve, igazi vasárnap reggeli volt, a gyerekekkel együtt ettünk. Elég jóllakottan és merev léptekkel érkeztünk a Mádl Ferenc térre a posta mögé, szúrtak az UV-sugarak, égetett a kövezet, indulhatott a bemelegítés. Jobb híján körbe mentünk és mindenki egy gyakorlatot mondott. Hogy jut valakinek eszébe egy lábon ugrálás közben a két karjával ellentétes irányban körözni? Lehetetlen feladat. Vagy ismeritek a "Twister" nevű játékot? A kezünket-lábunkat sorban véletlenszerűen kijelölt járdalapokra kellett letenni anékül, hogy elesnénk. Ropogtak az ízületek, kattogtak a japánok kamerái. Németül beszéltünk, a Tihanyiak csak csóválták a fejüket.
Itt is a mozgássérült feljáró vaskorlátja volt a király, nem is beszélve a virágágyások falairól, meg a művház lépcsőjéről. Nem is tudtam, hogy ilyen jó parkouros helyek vannak Tihanyban.
Továbbálltunk egy házzal, az apátság feljárója alatti terecskére, ahol a szökőkút volt a fő attrakció. Kegyetlenül csúszós mészkő peremén csak úgy sorakoztak a darazsak, a vízsugarak magassága ritmikusan változik, de át lehet ugrani, nem is egyszer. A hétvége legdurvább ugrása a felhajtó út kőfaláról a tér szökőkútjának kőtömbjére történt, a filmen látható. Legalább másfél méter szintkülönbség lefelé és három méter előrefelé a tükörsima kőre. Tom megugrotta többször is, én nézni is alig mertem.
Fáradtak voltunk már, irány a sétány, de hol készüljön a csoportkép? Bizony az apátsági látogatóközpont teteje kínálkozott leginkább alkalmasnak, hiába tiltják az elveink, hogy háztetőkön tornázzunk. A miséről épp áramlott ki a nép (a lányok hálásak voltak, így elmaradt a tervezett négykézláb hátrafelé felmászás a Kossuth utca és a templom tér közötti lépcsőn :~), emiatt nem sokáig maradt rejtve a gerilla akció, kedvesen le lettünk parancsolva, de a kép elkészült és önmagáért beszél:
Innen már csak egy kérdés maradt nyitva: elférünk-e mind a hatan a sétány kútján, ami egy kb 30*20*160 cm-es kőhasáb. Elfértünk, sőt még a lányok is elegánsan ugrottak át a kútról a kőfalra. Irány a fagyizó, hajrá Erzsike!
Itt találkoztunk a gyerekekkel és Ronival, volt öröm. Ki kellett próbálni a visszhangot, de persze nem a kis kő cölöpről, hanem az ovi kerítésoszlopára felpenderülve (egyébként onnan tényleg sokkal jobb), aztán már csak tessék-lássék edzettünk egy kicsit, és még csak le sem nyújtottunk rendesen. Na ezt viszont még most is bánom..
A szerpentin vaskorlátja volt az utolsó állomás, lehetett egyensúlyozgatni az eleinte meredek, aztán egyre vízszintesebb vascsövön, hurrá.
Búcsúfürdés, összepakolás, sült csirkecombok (oder rántott cukkini) ebédre, és indult a Dacia. Nagy volt a csönd az autóban, ki jobbra dőlt, ki balra.
Három órával később a Schwedenplatz benzinkútján kiszálltak, nagyon röviden elbúcsúztunk, és ennyi volt.
Grinzingben bevánszorogtam az este hatos misére, a Maly nevű Heurigerben utána bedobtam fél liter szőlőlé-fröccsöt, egy fasírtot meg a híres tepertőkrém-körözött kombinációjukat, és újra ráálltam az autópályára. Egy Joan Baez CD-volt az autóban, azt hallgattam álmosság ellen. Fél tizenegy tájt Solymáron autócsere, jól esett a kicsi, pörgős Fabia a nagy hosszú kerregős dízel után. Átvezettem a városon, ráálltam a pályára, aztán a teliholdban a Balaton-partra. Egy órára otthon is voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése