Biciklitúra - utolsó nap

   Andris hajnalban ébredt, észrevétlenül kilopózott a sátorból, úszott egyet a kifolyóban (Hévíz), majd elindult reggelit keresni. Mire diadalmasan visszaért, Jancsi és én már ébren voltunk, a nagyok még aludtak, így én is rávettem magam a fürdésre. Nehezemre esett elhinni, hogy meleg lesz a víz "mint a fürdőkádban", és az igazat megvallva az én kádamban ennél valóban jópár fokkal melegebb víz szokott lenni, de azért kellemes volt. És egyedül voltam, ami luxus, nem is tartott sokáig, Misi is úszni vágyott, amint feleszmélt.

    Összeszedtük magunkat, megreggeliztünk, lebontottuk a sátrat, és útnak indultunk Keszthely felé. Hévíz határában még ki volt írva, hogy ez az út vezet a Festetics-kastélyhoz, de a város határában már csak azt tüntették fel, hogy egyik lakótelep erre, a másik arra. Bolyongtunk hát egyet a lakótelepek között, amiket még a Balaton közelsége sem tesz vonzóvá. Végül a klastély sarkától pár méternyire találtunk egy térképet, amin kiböngésztük, hogy már ott is vagyunk.

    A kastély-parkban először leszereltük a fagyira vágyókat egy-egy túrórudival és egy későbbi fagyizás ígéretével, aztán a gyerekek szaladgálhattak egyet. A szökőkút nagyon tetszett nekik, de kissé elkeseredve vették tudomásul, hogy nem, nem "vetkőzhetnek pucérra, és ugorhatnak bele". Még Jancsi sem, pedig nagyon igyekezett mégis bemászni. A víz amúgy is olyan messze volt, hogy még felnőtt karhosszúsággal sem lehetett belemancsolni.

   Amikor úgy éreztük, hogy kimozogták magukat eléggé, és képesek lesznek kicsit odafigyelni, bemerészkedtünk a kastély termeiben található kiállításra, amely részben eredeti, részben korhű bútorokkal, képekkel mutatta be a főúri életet. A gyerekek élvezték, meséltünk nekik, nagy hasznát vettük Andris bútortörténeti tudományának, persze emlegettük Amamit, akitől megtanulta. A teremőrök kedvesen meséltek a kiállított tárgyakról, melyik képen ki látható, és ő kinek a családtagja, miért készült márványszobor a kutyáról, és hogyan rejtették a 30 kg ezüstből készült angol lóverseny-trófeát a hévizi tóba, amitől ugyan megfeketedett, de mégis itt van. Elmesélték, hogy az utolsó tulajdonos, aki négyévesen kényszerült elmenekülni a kastélyból, még mindig visszajár, a fontos eseményeket megjelenik, szemmel láthatóan szeretik még mindig a nyolcvanéves "kis herceget".

     Indulás előtt meg akartuk tölteni az üvegeinket, megkérdeztem, hol van a parkban ivóvíz. Az oroszlános kút az egyetlen, hangzott a válasz, ha megnyitották már. Odasétáltunk, volt víz, megebédeltünk a kút mellett, jólesett a hideg víz is nagyon.

   Keszthely után strandolni szerettünk volna, eltekertünk Vonyarcvashegyig, a fizetős strandra bekönyörögtük a tandemet. Fagyiztunk - csavart fagyi volt, most először ettek ilyet, játszótereztünk, de fürdéshez szeles, hideg volt az idő, bár Andris bevitte volna az arra vágyókat, nem akadt jelentkező. A fénypont az volt, amikor Jancsi, aki felváltva kóstolgatta a jégkásáinkat, egy gyors mozdulattal mindkét szívószálat megkaparintotta, és egyszerre szürcsölt a két pohárból. Annyira édes volt, hogy megismételtettük vele fényképezőgéppel felszerelve is.

 

    Aztán csak tekertünk-tekertünk tovább, remélve, hogy pont vacsoraidőre érünk Szigligetre. A vár már jól látszott a vasúti átkelőnél, amely majdnem vesztünket okozta, no nem vasúti szerencsétlenségre kell gondolni, de a bicikliút szűk lassítókanyarján nagyon fennakadtunk, éppenhogy átfértünk, még az utánfutót is le kellett szerelnünk, hogy esélyünk legyen. A megpakolt szerelvény persze borzasztó nehéz, pláne a Misivel az ülésben, nehéz volt irányba emelgetni. Amikor végre átjutottunk, a gép nem ment tovább. Hamar rájöttünk, hogy amikor átküzdöttük magunkat, a bicikli sajnos nekidől egy fémoszlopnak, és éppen a fogaskereket védő fémlap viselhette a súlyt, csúnyán rányomódott a szélső fogaskerékre, így persze nem fért el a lánc. Andris nem sok reményt fűzött hozzá, hogy meg tudja szerelne, de némi imával megtámogatva mégis sikerült.
   Ezzel a kis időveszteséggel teljesült a vágyunk, hat óra volt, mire Szigligetre értünk. Megvacsoráztunk a Bakos vendéglőben, ami kedvenc helyünk, ajánljuk mindenkinek, aki az északi parton jár, érdemes kitérőt tenni érte. A csalános palacsinta nagy sikert aratott, kár, hogy én nem kóstoltam meg, így nehezebb lesz reprodukálni.

   A vacsora végén a gyerekek kifejtették, hogy szép és jó ez a túrázás, meg vándorlás, de nekik semmi kedvük megint várni, hogy mikor találunk végre sátorhelyet, aztán ott még egyszer sátrat verni, menjünk inkább haza! Fél nyolc volt, amikor Andrissal nagyot sóhajtva nekivágtunk a 45 km-es utolsó szakasznak Tihany felé. Az út gyönyörű volt, a naplemente csodás, az emelkedők meredekek, Andris pedig egyre feszültebb. Időbe telt, mire kiderítettük, mitől: az útvonal itt már teljesen a Balaton-szupermarathon vonalát követte, amit Andris párszor lefutott, de a sok testi-lelki szenvedés, amit a hosszútávfutás küzdelmei okoztak, nem múltak el nyomtalanul. A futást nagyjából abbahagyta már, de az út visszacsempészte a feszültséget. Milyen jó, hogy tandemmel voltunk, és midnent megbeszélhettünk útközben! Mire besötétedett, már elég fáradtak voltunk, jó volt megállni kicsit, hogy átvariáljam a csomagokat, Az elülső lámpánk ugyanis nem volt elég magasan, nem világított át a polifoamok felett, mi talán láthatóbbak voltunk tőle, de az út sötét maradt, amin Andris fejlámpája is csak keveset segített.
   Útközben Misi aludt egy keveset mögöttem, igyekeztem két karommal hátranyúlva középen tartani, mert ijesztően dőlt oldalra, persze emelkedőknél muszáj volt kapaszkodnom, dehát végül nem tört félbe szegény gyerek. Aztán felébredt, és végig szóval tartott, a katonaságról kérdezett, mert tankot akart vezetni nagy korában. A tihanyi parkolóban beszélgettünk egy katonával, aki Misinek ajándékozta a régi, törzsőrmesteri vállszalagját, azóta vágyott Misi katonai pályára. Az engedelmesség nem az erőssége, most is kifejtette, hogyő ugyan tankot fog irányítani, de egészen biztos, hogy nem lő sem házra, sem emberre, akkor majd megmondja a parancsnoknak, hogy ez rossz parancs volt. Azt hiszem, nem lesz hosszúéletű ez a karrier...

   Fél 11 körül értünk haza, megállapítottuk, hogy jó erőben vagyunk. A gyerekeket az ágyukba tettük, és boldogan gondoltunk arra, hogy az esti sietség egy szabad, munkamentes otthoni napot eredményez - már ha nem számítjuk a kipakolást, és az elmaradhatatlan mosást.

   Ami a túrából kimaradt, az a zánkai harcijármű-kiállítás, amit az utolsó napra szántunk. Andris másnap kényelmesen felült az elektromosan segítő biciklire, és visszament Misivel Zánkára. A kiállítás zárva volt, de a kerítésen át megnézték, amit csak tudtak.