A mi szép világítótornyunkban

   Az utazás kicsit kalandosan kezdődött. Elindultunk szépen időben, másfél-két óra ráhagyással számoltam - de az autópálya-lezárással nem. Az előző hetekben itt is hatalmas viharok voltak, az egyik alagút lehetett lezárva, mindenesetre az autópálya kétszer két sávja egy kis egysávos úton próbált elférni. Viszont a táj gyönyörű volt, a kis falvak kedvesek, a városokon áthaladva nagyot beszélgettünk a közelmúlt történelméről, a házak sarkain még ott virítanak a lövésnyomok. Ráadásul már kezdtük felfogni, hogy kettesben vagyunk, ami nagyon jó volt.
    Persze a kompot lekéstük. Szerencsére már akkor világos volt, hogy nem érjük el, amikor még jó volt az autónk, így nem siettünk. Aztán kigyulladt a motorelektronika/kipufogó hibajelző lámpa, Zadar határában gyorsan és hatékonyan megtaláltuk a nekünk megfelelő szervízt. Kis várakozás után a műhely főnöke beültetett minket az autóba, és szó nélkül elhajtott velünk, mégpedig őrült módon vezetve, láthatóan minél többször el akarta érni a maximális fordulatszámot, hogy lássa, hogyan reagál az autó. Én nagyon féltem, a város szélén voltunk, forgalom azért akadt, ő pedig számomra túl vagányul előzgetett, kanyargott a többi autó között. Végül jó hírt kaptunk, a jelzőrendszer katalizátorhibát jelentett, de a szerelő nem talált semmi komoly bajt, mehettünk tovább.

   Volt hát egy napunk a szép Zadarban. A napi két kompból az első nélkülünk indult el, a következő este nyolckor ment csak. Megebédeltünk, beszereztünk némi gyümölcsöt, aztán aludtunk egy nagyot az autóban.

   Este szépen átértünk a szigetre, Dugi Otokra, aminek a csücskén áll a veli rati világítótorony. Az aljában régen két toronyőr-család lakott, most már csak egy, így a másik lakást apartmanként kiadják. Meglepetést okoztunk, mert ugyan a szállást már jó fél éve lefoglaltuk, az információ nem jutott el a szállásadóinkhoz. Azért egy gyors takarítás után beköltözhettünk.

    Miután kialudtuk magunkat, kicsit sétáltunk a parton, és kerestünk egy laposabb szakaszt, ahol búvárkodtunk. A hátam még mindig vöröslött a batátás leégés miatt, jól esett a hideg tenger. Nem volt nagyon meleg, a búvárkodást félóránként meg kellett szakítanunk, hogy kicsit átmelegedjünk a parton. Újra megállapítottam, hogy nagyon félek a hullámoktól, alig mertem bemennia  vízbe, pedig onnantól, hogy benne voltam, már alig éreztem őket.

     A következő reggelen Amndris elment futni, és nagyon lelkesen jött haza: talált nekünk egy magányos kis öblöt legalább két km-re minden mástól. A part mentén futott a sziklákon, a sziget közepét kitöltő törpefenyős bozót szinte áthatolhatatlan. Arra indultunk együtt is, Andris eléggé alábecsülte a távolságot, vagy egy órát gyalogoltunk, mire odaértünk. Az út néhol nagyon meredek volt, a tenger fölött a függőleges fal tetején, de gyönyörű volt. A kis öböl fölött a sziklák egy kis beugrójában helyezkedtünk el, ahol minden napszakban találtunk árnyékos részt, és kicsit kellett csak mászni, hogy búvárkodni is lehessen.  

A következő napon a másik irányba indultunk el. Útközben találtunk egy irdatlan hajókötelet, amit Andris nagy munkával kicsomózott, kiteregettük, de végül beláttuk, nem tudjuk hazahozni, túl nagy volt.

 

     Hazafelé is elég sietős utunk volt, Andris el akart jutni Fegyi legénybúcsújára, ráadásul időben. A reggel 6-os kompon teáztunk, Zadarban még gyorsan felfedeztük a halpiacot, aztán gond nélkül hazajutottunk az azóta megnyílt autópályán.

   A gyerekeket kicsit náthásan, de nagyon lelkesen találtuk, jól érezték magukat. Jancsi először nem is akart visszajönni hozzám, még egy pár napig többet sírt, és persze sokkal ragaszkodóbb lett, de ez természetes.

   Nagyon jó volt újra felfedezni, hogy ha kettesben maradunk, akkor ugyanaz a fiatal pár vagyunk, mint gyerekek nélkül voltunk, hatalmas beszélgetésekkel, sok nevetéssel, nagy-nagy szeretettel. Nem mintha ezek nem lennének jellemzők ránk így is, de fontos és nagyon jó volt újra egymásra találni.