És lőn.
Aki ismeri a Balaton déli partját Földvár vagy Szemes körül, az tudja, hogy a látóhatárt az északi part hegyei uralják: a Tihanyi-félsziget, a mencshelyi Halom-hegy, a monostorapáti Fekete-hegy, és hátrébb, magasabban a Kab-hegy az adótoronnyal. Innen adódott a régi vágy, hogy Tihanyból indulva megmásszuk a Balaton-felvidék és egyben a Balaton-vízgyűjtő legmagasabb pontját, a Kab-hegyet.
Péntek délután én vittem Erzsót balettra. Amíg tartott az óra, a szomszéd péknél megvettem az összes maradék kenyeret, meg a boltban egy egész kocka sajtot és egy rúd párizsit, meg két ötös csomag túrórudit. Ennyi fért a biciklitáskákba, egy cseppel sem több, sajnos (mint utóbb kiderült, szerencsére), így más ennivalót nem is vásároltam tíz embernek a hétvégére. Roni már leírta, péntek este megérkezett Dani, Dorka és Barnabás, valamint Páty, úgyhogy egy-két sörrel azért már pakolás közben rámelegítettünk a túrára.
Másnap hajnalban keltünk, rendesen bereggeliztünk, és nyolcra már itt is volt Tomi, Szabi, Berci, Fegyi, Jankó és Andris (ő Bécsből jött). Három osztálytárs, összesen öt piarista, két cserkész, hét regnumi.
Nekiindultunk a tihanyi hegynek az ovi felé, sütött a nap, kicsit fújt a szél. A faluból a bicikliúton ki Aszófőig, ahol megemlékeztünk a Balaton első mederfelméréséről. Az egyik szintezési szelvényt ugyanis 1895-ben az Aszófői templomtól indították, a templom falán egy bronz plakett őrzi a magassági jegyet, de ezt a gondos felújítók lefestették a fallal együtt sárgára. Most itt volt a pillanat, előkerült egy Leatherman, és lekapartam a festéket a "Vizrajzi Magassági Jegy" feliratról.
Kicsit hűvösebb lett, nemsokára letértünk az aszfaltról, és vitézül dagasztottuk a sarat Pécsely irányába a völgyben. Egy forrásnál az éhesebbek reggeliztek, a többiek ittak a vályúból, aztán mentünk tovább. Pécselyről a Zádorvárat ostromoltuk meg. A vár alatt tábla magyarázza, hogy a 13. században kezdte el egy püspök építeni, amolyan vadászkastélynak, de aztán ő meghalt, valami királyi kegyenchez került, aki összeveszett rajta az örökösökkel, végül az állandó jogi hercehurcák miatt el sem készült a vár sosem, bár a falai most is állnak. Van ilyen napjainkban is.
Zádorvár fölött a borókás mészkőfennsíkon, a gerincen találtuk az első néhány leánykökörcsint. Szépen kitisztult az idő, aztán elfogyott az erdő, és nemsokára már látszott a Nagyvázsonyi torony. Vázsony előtt, a kálvária kápolnájának szélárnyékában ebédeltünk, szalonnát, kenyeret, hagymát, fokhagymát, kolbászt. Kiderült, hogy több ennivalónk van, mint gondoltuk, sőt innivalóval sem állunk olyan rosszul. Kinizsi vára alól már látszott a Kab-hegy, ráadásul onnan szinte nyílegyenes az út fel a csúcsig, előbb a földeken át, majd az erdőn keresztül egy nyiladékon. A térképen az erdei útnál az szerepelt, hogy "csak nappal járható", talán azért, mert az út és a nyiladék egyben a patakkal is egybeesett. Egyre meredekebben mentünk felfelé, egyre kevesebbet beszéltünk, és egyre többet néztük, milyen közel van már a torony. Kis fából tákolt kilátó van a csúcson, leraktuk a hátizsákokat, körbeadtuk a csúcs-csokit, nyújtogattuk lábainkat.
Hiába a fáradtság, menni kellett tovább, igyekeztünk elkerülni, hogy éjszaka érjünk a táborhelyünkre, már csak egy falu volt hátra addig. Persze a Kab-hegy és Úrkút között bőven van kilométer. Az út nagy ívben a hegyet kerülve vitt, az estére bekészített pácolt hús már erősen húzta a vállamat, Daniék a transzplantációs sebészet etikai vonatkozásait vitatták. Az erdészeti útról rátértünk az egykori Zichy-uradalom gazdasági vasútjának a megmaradt töltésére, ez legalább nem volt sem kemény, sem meredek. Úrkút szélén, a kútnál tartottunk egy rövid pihenőt, aztán a Kék Túra kocsmában megtöltöttük vizespalackjainkat, meg szereztünk egy-két üveget estére. A falu másik szélén az őskarsztot még világosban láttuk, aztán ránk ereszkedett a nagy magyar éjszaka. Fegyi ment elöl a térképpel és a lámpával, telihold volt, többre nem volt szükség. Egy picit tévelyegtünk a kihívás kedvéért, aztán este hét körül megérkeztünk a sátorhelyünkre, a Főnök-rétre (ami egyébként a Fokhagyma-hegy alatt található). Elvileg forrás is lett volna, amiben a söröket reméltük hűteni, de így is elég hideg volt.
Ledobtuk a hátizsákokat, egy pillanat alatt állt a négy sátor, fellobbant a tűz, megfaragtuk a nyársakat, letelepedtünk. Szabi valahonnan a semmiből óriási rönk fákat varázsolt elő, de a csapat szakértelme ellenére is várni kellett, amíg használható parázs lett belőlük. Énekelgettünk, beszélgettünk, melengettük a talpainkat. Előkerült a vödörből a pácolt hús, elkezdtük sütni, nagy csend lett. Daninál volt egy üveg gin meg egy üveg tonic, szóval nem volt hiányunk semmiben. Amikor már azt hittük, hogy elfogyott a kenyér, a tisztesség kedvéért magamba tömtem az utolsó szelet húst és már nem találtuk az utolsó üveg sört, akkor Berciék egy pocsolyából megtöltötték sárral a vödröt, és nagy professzionálisan eloltották a tüzet. A sátor felé menet vettem észre, hogy a száradni kitett kabátomat belepte a dér.
Végülis alváshoz felvettem az összes meleg cuccomat, még az orrszarvú sapkámat is, így nem nagyon fáztam az éjszaka, csak kényelmetlen volt párna nélkül. Reggel fél hét körül már mindenki ébredezett. Tominál volt egy nagy termosz tea, amit idáig sikerült megőrizni, Jankó előkapta a híres gázfőzőjét, és szintén teát főzött. A nap még nem jött fel a hegy felé, a sátrakat is dér lepte, veszett hideg volt. A legszebb pontja egy ilyen reggelnek, hogy miután a sátorponyvákból úgy-ahogy kiráztuk a havat (a kép ezt a pillanatot ábrázolja), össze is kellett őket szépen tekerni. Kesztyű persze nem volt senkinél.
Eltakarítottuk a romokat, kisütött a nap, szedtük a lábunkat Városlőd felé. Elég zsibbadtak voltak azok a lábak. Városlődön felhívtuk Dorkát, aki elindult Tihanyból, hogy a csapat első felét hazavigye, és addig is megreggeliztük a maradékot a patakparton. Ahhoz képest, hogy este azt hittük, minden ennivalónk elfogyott, egész bőséges reggeli volt. A csomagok nagyját ott is hagytuk az autónak, vigye vissza Tihanyba, így aztán jelentősen megkönnyebbülve mentünk tovább, a tervek szerint a Kőris-hegy felé. Városlődtől sokáig megint mezőkön, legelőkön vezet a kék jelzés, úgyhogy ma is jutott bőven napsütésből és szélből, hogy aztán az erdőben elfogyjon mindkettő. A jelzett út környékén valami fakitermelés lehetett, elég sokat kellett egyensúlyozni meg botorkálni a kidőlt törzsek között, aztán később rájöttünk, hogy az erdészeti út is ugyanoda vezet, csak hát jelzés nélkül. A tervek szerint Tomi vitte volna haza délben Németbányáról a csapat második felét, és az utosó maradékkal én még estig túráztam volna, de végül mindannyian megvártuk az autót a faluban, nem mentünk tovább. Németbányáról annyit kell egyébként tudni, hogy nincs térerő, sőt kocsma sem, így máig sem tudom, Tomi hogyan talált ránk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése