Igen ám, de az autó nem indult. Le volt merülve az akkumulátor, kicsit utánaszámoltunk, bizony másfél hónapja nem volt beindítva!
Kihívtuk az ilyenkor elérhető asszisztenciát, megjelent rövidesen a füredi Skoda-szerviz embere, bebikázta az autót, nem kért érte semmit, mehettünk. Roni otthon maradt összepakolni, Jancsit magammal vittem, hogy ne lógjon a mamáján, meg hogy szórakoztassa a kormányablakos kisasszonyokat. Így is történt, sorszámot kaptunk, volt egy kis hercehurca, de aztán a kezembe kaptam a bűvös számot, ami megnyitja majd számunkra a családi adózás hetedik mennyországát, Jancsi pedig learatta az ilyenkor szokásos babérokat.
Irány vissza Tihanyba, kicsit dolgoztam még, gyártottam nagy hirtelen kb. 10 GB adatot, azt még fel kellett tölteni a fájlcserélőnkre, hogy a lengyel programozó cimborám hozzáférhessen, szóval kicsit később jöttem ki a munkából, mint ahogy terveztem.
Mindenki pisiljen, fogja meg az alvós állatát, szálljon be az autóba, rakjunk be mindent, amit bármilyen céllal is Budapestre kell majd szállítani, indulás!
Az autó az első pöccintésre beindult, irány Veszprém, mert autópályamatricára sajnáljuk a pénzt. A naplemente valahol a Várpalotai halomsíroknál talált minket, a gyerekek nézelődtek békén, Jancsi aludt. Roni profin átnavigált engem Fehérváron, kedvenc utamra, a 811-esre.
Valamikor Nagypapával autóztunk erre sokat Szemesről hazafelé, ha vasárnap este várható volt, hogy bedugul az M7-es, ilyenkor nagy beszélgetésre volt kilátás, akár a jobb első ülésen is, ha Nagymama másik autóval ment.
Sokorópátka, Lovasberény, Vértesacsa, Alcsútdoboz, a kastélykert, ahol Ági esküvője volt, a fantasztikus platánsor, lassan éjszaka lett, sehol egy autó, csak a mi reflektoraink szántották a sötétséget. Misi és Erzsó ébren, meséltem nekik, hogy mi mindent láthatnak, őzekkel és nyulakkal találkoztunk. Etyek, Biatorbágy, tankolás. Szeretem az olyan benzinkutakat, ahol a pulton nem marcipánszívecskék meg rágók sorakoznak, hanem Stihl láncfűrészolajos ampullák. Páty, Budakeszi.
Budakeszi főutcáját újították, félpályás útlezárás, ráadásul három autóval előttünk egy úthenger vánszorgott. Megelőztem, nem örült. Kb fél óra és három lámpaváltás után túl voltunk az emelkedőn, este kilenc körül megérkeztünk a Svábhegyre.
Erzsó és Misi szaladtak a Nagymamához (Mamához), aki nagy vacsorával és rengeteg kedvességgel várt minket. Jancsi kipakolta a játékosdobozt, senki nem akarta abbahagyni a játszást, pedig késő este volt.
Másnap reggel az ELTÉ-n kezdődött a napom, a Geofizika Tanszéken. Ide mindig szeretek jönni, mindig tanulok valami újat, ez most is így volt. A másik tervezett szakmai találkozóm elmaradt, így tizenegy körül már otthon voltam. Gyors ebéd, Roni és Jancsi álmosak, a két naggyal felszaladtunk a Normafára addig is, amíg Nagymama hazakerült.
Volt időnk kisétálni a játszótérig, csúszkálni Magyarország legbénább drótoncsúszó hintáján, megmászni minden mászókát, libikókázni. A többi gyerekes család tíz-tizenöt perceket töltött a játszótéren, volt, aki fél órát is, mi három órát. Fára másztunk, Erzsó felegyensúlyozott egy elég magas íves ágra, végigkúszott rajta és lemászott a lehajló végén a földig, segítség nélkül. Misi is ügyes volt, próbáltam neki mutatni, hogy hova kapaszkodjon, de sokszor jobb ötletei voltak, én csak csodálkoztam. Játszottunk csapósat, birkózósat, oroszlán-vadászatot. Megnéztük a keresztet, elolvastuk a Normafa márványtábláját. Megnéztük a bronzból kiöntött hegység-makettet, letekintettünk a Parlamentre és a Dunára. A gyerekek már nem ismerik meg Budapest épületeit, amiket korábban az Anna-Peti könyvekből kívülről fújtak. Misi kibetűzte, hogy "Martinovics-hegy". Megsimogattuk a leánykökörcsineket a sípályán.
Visszaautóztunk a Svábhegyre, Erzsó és Misi szaladtak Boróval és Adolffal játszani (Adolf egy óriási kutya, aki hasábfákkal szeret visszahozósat játszani), Roni és Jancsi felébredtek.
Mama hazajött a munkából, és bevállalta MIND A HÁROM gyereket estére. Ilyen már nagyon régen nem volt, hogy Budapesten, délutántól késő estig kettesben elszabaduljunk!
Persze volt elintéznivalónk (Roni kedvenc ruhaboltjában), de aztán megvacsoráztunk (ráksalátát, lévén nagyböjt péntek :~) és még sétálni is volt időnk. Mire hazaértünk, mind aludtak.
Szombat reggel Jancsi fél nyolcig hagyott minket aludni, kicsit sietnünk kellett, három vendégség volt betervezve, Roni három nővérénél.
Eszterék Magyarkúton laknak, egy házat újítgatnak a falu szélén, hozzájuk mentünk először. Ragyogott a nap, a kertben egy takarón sütkéreztünk és sütizünk, megcsodáltuk a bogárgyűjteményt és Magyarország legszebb budiját (Mota műve a festés!). Párban jártak a hollók a kert fölött, röpködtek a lepkék, olyan volt, mint a mesében.
Nem időzhettünk sokat, ebédre már Virágék vártak minket Gödön, Roni Nagypapájával együtt. A három gyerek hangos loccsanással tűnt el a várva várt unokatesók birodalmában, mi meg jóízűen megebédeltünk. Roni Nagypapája repülőmérnök professzor, mindig jókat szakmázunk vele, ha már kicsit én is repülős embernek tekintem magam.
-Én az első turbinámat ötvennégyben lelőtt liberátor turbófeltöltőből készítettem, talán 10 kilowatt teljesítménye lehetett- mesélte Nagypapa
-Lelőtt liberátorból? Ötvennégyben? Ahhoz csak úgy hozzá lehetett jutni?- kérdeztem.
-Persze, mi a légcsavarokat is gyűjtöttük, abból csináltunk mindent!
-Mi mindent? Hogyhogy mindent?
-Hát, fantasztikus anyaga volt azoknak a légcsavaroknak. Ha kellett valami alkatrész, légcsavar-agyból esztergáltunk a tanszéki laborban. Olyan anyaga volt, mint az acél, pedig alumínium volt!
A gyerekek boldogan futóbicikliztek, aszfaltkrétáztak, Mamácsék is beugrottak, hoztak Roninak málnacsemetéket, együtt volt a család, de mennünk kellett tovább.
Réka és Vince vártak minket vacsorára a Kuruclesi úton. Nemsokára babájuk lesz, jó volt látni Rékán Roni régi kismamaszoknyáját. Ronival szétszedték és összerakták a babakocsit, megcsodáltuk a hárfákat és a mellettük lógó boksz-zsákot. A gyerekek az óriási, felfújható malac-pókerrel játszottak, mi pedig ismét el voltunk látva mindenféle finomsággal. Amikor vége lett a napnak, Roni szépen hazavitte a gyerekeket, mi pedig Vincével célba vettük a Városmajori parkour-játszóteret
Jó meleg volt, a parkban fiatalok poharaztak (vagy inkább üvegeztek), mi pedig sorra vettük az egyre nagyobb ugrásokat, hintáztunk a mászókákon, kerestük a határokat. Nagyon jól van kitalálva a pálya, szerintem a bécsiek is élveznék. Estére nem volt hiány izomlázban, és hátra volt még a vasárnap.
Vasárnap a Svábhegyi templomba mentünk misére. Zsúfolásig volt telve, elöl padokon és párnákon a gyerekek, a kóruson gitáros zenekar. Jákob kútja, a víz világnapja.. Jancsit kenguruba raktam, el is aludt szépen.
Ebéd előtt még alhattam is egy kört, Roni addig összepakolt. Megérkezett Apapi, Mota és Totó. Mama paprikás szeletet sütött, ami a kedvencek közül is a kedvencem. Apapi autóskártyázott Misivel, valami '80-as évekbeli kártyával. Erzsóék kikönyörögték, hogy még Boróval játszhassanak egy kört, amíg az autóba berámolunk, aztán vettünk egy nagy levegőt, és hazafelé fordítottuk a szekér rúdját.
Az utolsó megálló Páty volt, Roni nagyszülei laknak itt a Levendula otthonban. A gyerekek egyenest rávetették magukat az aprósüteményes tálakra, időnként szólni kellett, hogy ne ugráljanak a díványon, de különben minden rendben volt. Elmondták mindketten a farsangi versüket Nagypapiék kedvéért. Nagypapi építészmérnök volt a vasútnál, régóta kértem, hogy szedje össze nekem, hogy melyik tervei épültek meg.
Felsorolta nekem, meglepően sokat ismertem közülük a balatoni vagy a bécsi vonalról (egyszer majd egy másik blogon talán írok róluk részletesebben is). Búcsúzóul még egy óriási zsák túrórudit is kaptunk.
Visszafelé ugyanígy Páty, Biatorbágy, Herceghalom, Lovasberény, sőt Várpalotánál már sötétben a 8-as útról is letértünk Berhida és a Balaton felé, csak hogy szép legyen. A gyerekek aludtak békésen.
Egyszer csak csörgött Roni telefonja: Mama hívott, Budapesten hagytam a kabátomat, benne az összes iratommal és a telefonommal. Nem fordultunk meg, abban maradtunk, hogy Motáék lehozzák a következő hétvégén Szemesre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése