A legjobb dolgokról továbbra sem készül fénykép.
Mint sokan tudjátok, Roni tavasz óta tánc- és kreatív terapeuta képzésre jár, ami havonta egy hétvégét vesz igénybe, ilyenkor rám maradnak a gyerekek (mind). Én igyekszem elkerülni, hogy egyedül maradjak velük, már csak a főzést elkerülendő is: sokszor Mamáék jönnek segíteni, de az utóbbi időben az volt a gyakorlat, hogy ezeket a hétvégéket mindig másik barátainknál töltöttük, amit a gyerekek voltaképpen szerettek is. Ezek a barátok persze általában Budapest vonzáskörében vannak, tehát az a szokás, hogy Ronit szombat hajnalban felteszem a vonatra, aztán délelőtt felautózunk Pestre, ott töltjük a hétvégét, vasárnap délután ötkor pedig Roni beszáll az autóba, és indulunk haza. Egy Budapest-Tihany út pont jó szokott lenni arra, hogy elmesélje, mit tanult, mit táncolt, min gondolkodott.
Ezen a hétvégén bátrabb (és lustább) voltam: abban maradtunk, hogy nem megyünk senkihez vendégségbe, hanem otthon maradok a gyerekekkel, hadd játsszanak, hadd pihenjenek. Roni ráadásul már péntek este elutazott, úgyhogy egy nagyon (nagyon nagyon) rohanós munkanap után hazajöttem, ő összepakolt, és mindenkit bezsúfoltunk az autóba, hogy kivigyük az állomásra. Ronit négy gyönyörű gyerek és egy kicsit megszeppent férj integette el, amikor felllibegett a Bzmot-ra, és az elcsattogott vele Székesfehérvár felé. Sötét volt már, de még vacsora előtt volt egy kis idő (Roni utolsó erejével kakaós csigát sütött nekünk kenyér helyett), úgyhogy ha már autóban voltunk, lementünk a gyerekek kedvenc játszóterére Füreden, az úgynevezett "űrhajókörhintásra". Mi voltunk az egyetlen társaság a játszón, viszont megismertük a parkolóban Misi legjobb barátja szüleinek autóját. Ők a közeli óvodában voltak lampionpartizni, és amikor már pont hazafelé indultak volna, a gyerekek persze megismerték egymást a sötétben, úgyhogy maradtak még kicsit velünk játszani meg beszélgetni. A két tepsi kakaós csiga otthon aztán eltűnt a gyerekszájakban, mindenki szépen megfürdött, és nagy diavetítős esti mesét tartottunk. Erzsó és Misi olvasták fel a kicsiknek Bogyó és Babócát úgy, hogy a fiúszerepeket Misi, a lányokat pedig Erzsó mondta, én voltam a mesélő. Huh, végre ágyba kerültek, még kicsit dolgozgattam az éjszakába, aztán kidőltem én is.
Ma reggel szerencsére a gyerekek előtt keltem (nagyon rosszkedvű tudok lenni, ha ők ébresztenek fel), így volt időm kicsit tornázni, mielőtt Oszi bejelentette, hogy reggel van. Pizsamában reggeliztek, micsoda engedékenység, nem? Összedobtunk egy gyümölcssalátát, hogy legyen valami érdekes is, aztán nagyjából békén megihattam a szokásos szombat reggeli gyömbérteámat, amíg ők játszottak. Lerámoltuk az asztalt, mert elvileg Márton-napi lámpásokat akartunk csinálni, de ehhez elő akartam keresni a romantika kedvéért a régi kinyitós fém öngyújtómat. Nem találtam, úgyhogy kipakoltam az egész csakazénfiókomat (bizony, ilyenem is van már!), amiből az lett, hogy végig kellett mutogatnom a gyerekeknek az összes első világháborús emléket, ami a katonatiszt dédapámtól ránk maradt. Máskor is látták már a régi kendőket, cigarettatárcákat, kitüntetéses fekete-fehér fotókat, kicsi érméket, de most nagyon sokáig nézegették, forgatták, és beszélgettünk róla. Misi sokszor elmondta, hogy ő is akar ilyen kincseket, és aztán nagyon meglepődött, amikor mondtam, hogy ez egyszer mind az övék lesz.
Meglett az öngyújtó, meggyulladtak a mécsesek, előkerültek a színes papírok, meg a befőttes üvegek. Erzsó olyan lámpást akart, amihez egy fehér papírra viaszt kell csepegtetni, hogy átlátszóbb részek legyenek rajta. Ebből nagy gyertyázás meg pacázás lett, de elkészültek a lámpások, még én is rittyentettem egyet egy régi evőeszköztartóból, meg színes papírból. Ebédidő, túróscsusza!
Erzsó egyedül megfőzte a tésztát, Misi felvágta a szalonnát, Jancsi és Oszi összekeverték a túrót a tejföllel, én megterítettem, mindenki belakmározott, a kicsik mentek aludni.
Lepakoltam, felhívtam Motát, mert emlékeztem, hogy neki volt egy gyors túrótorta receptje, amit talán még Dániából hozott és sütit akartunk vinni a Márton-napi vígasságba. A recept átjött e-mailben, Erzsó összerakta és begyúrta a tésztáját, Misi és a habverő megcsinálták a krémet. Kézről kézre járt a konyhamérleg, profi módon tudnak tárázni, bemérni, kimérni, nekem csak a mennyiségeket kellett mondanom. Huss, bement a sütőbe a torta a szívecske alakú tortaformában, amikor előbukkant két álmos kisfiú, akik úgy döntöttek, hogy vége a délutáni alvásnak. Jó.
Mindenki kapott egy-egy banánt, összeraktam a bicikliutánfutót, amit nyár óta kb. nem használtunk, ing és kabát került mindenkire (Oszit Erzsó öltöztette). Bepakoltam a gyerekeket az utánfutóba, Erzsó kivette a tortát a sütőből, a lámpások mellé bezsúfoltam az utánfutó csomagtartójába, és elindultunk Balatonudvari felé. Az udvari katolikus templom védőszentje Szent Márton (szoktuk is a kicsikkel csodálni a libát az oltárképen az imádkozó püspök mellett), úgyhogy ott ilyenkor nagy ünnep van, mise, lampionos felvonulás, lakoma a faluházban. A mise ötkor kezdődik, fél ötkor indultak a biciklik.
Öt után kettő perccel ott voltunk. Zsúfolt templom, gregorián-népdal-tekerőlant-kórus énekli a bevezetést Szent Márton életéről. Erzsó csak lepattant a bicikliről és beszaladt, mert ministrálni akart, Misi is utána. Oszit kivettem az utánfutóból, de mire Jancsit kicsatoltam, már be is szaladt ő is a templomba, egyenesen az első padsorba, a szokásos helyünkre (ahova egyébként a kórus ült volna). Így aztán Oszinál nem volt alvósállat a hosszú és ünnepélyes misén, ketten ültek az ölemben Jancsival, nem volt teljes az áhítat.
Az első sorban lévén utoljára keveredtünk ki a templomból, a fejlámpa fényénél próbáltam kipakolni az utánfutóból a lámpásokat, amelyek közül az egyik fejjel lefelé beleesett a tortába, és pont abban volt elraktározva az összes mécses. A menet már rég elment, mire minden gyerek minden gyertyája égett és a torta is kézben volt, úgyhogy a magunk kis ötszemélyes lampionos menetében sétáltunk le a faluházhoz, de kiderült, hogy a többiek egy nagy kört mentek a faluban, úgyhogy elindultunk velük szembe és az utolsó pár percre tudtunk is csatlakozni hozzájuk.
A faluházban tényleg népünnepély volt, ludaskását osztogattak, beszédet mondott a polgármester, koccintottak a helybéliek, majd megkezdte műsorát egy operettegyüttes a színpadon. Én valahogy betömtem a gyerekek száját ennivalóval, meg féken tartottam őket az asztalok és a nézőtér között. Erzsó leült az első sorba, Oszit magához vette egy néni, akinek a nevét sem tudtam, Misi higany módjára rohangált fel-alá, Jancsit felemeltem, hogy lásson valamit az egészből.
Aztán a négytagú banda három énekesnője kirakott a színpad közepére egy széket, és bejelentette, hogy oda egy önként vállalkozó urat várnak. Persze senki nem jelentkezett, erre odajött hozzám az egyik művésznő (annak ellenére, hogy a terem leghátuljában álltam és Jancsi a vállamra ült), és azt mondta, hogy én leszek az, mert látta, hogy eddig is énekeltem az összes számot velük. Köszönöm, Dankó rádió :~ (és Hot Jazz Band, meg Apapi)!
Ebből az lett, hogy amíg én a széken ültem, ők körülöttem forogva a "maga nős ember vagy boldog" című örökbecsű slágert énekelték, mint utóbb kiderült, a Tokaji aszú c. operettből. Itt tekinthető meg, kb ilyen volt élőben is, csak egy helyett három dívával.
Persze amikor a szám végén felrántottak a székből, azért annak rendje és módja szerint megforgattam őket, úgyhogy meg voltak elégedve, meg a gyerekeim is.
Aztán előkerült egy másik zenekar, fogyott a süti, meg a kóla, megette a nép a szomorúan járt, de igen finom sajttortát is. Jancsi és Misi kergetőztek (persze zenére), Erzsót megforgattam egy párszor, Oszi talált magának egy nagyon kacagós öreg bácsit és vele táncolt nagy vígan. Kilenc körül aztán biciklire parancsoltam a társaságot, Jancsit és Oszit bevágtam az utánfutóba, és hazatekertünk a nagy magyar éjszakában. Most ott alszanak a gyerekszobában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése