Hétköznapi búsongások és örömök

    Mostanában nem sok kedvem volt írni. Azt hiszem, én is azok közé tartozom, akik nagyon szeretnének mindent jól csinálni, a körülöttük élőket nagyon boldoggá tenni, közben frissnek és mosolygósnak maradni. Ez persze nem megy mindig. Nem is kell, ez rendben is van. De amikor túl sok a küzdelem, amikor nincs erőm szembenézni az életemmel úgy egészében, akkor valahogy a blog-írás elmaradozik.
   Azzal kezdődött, hogy a blogolvasó dédszülők fogyatkozni kezdtek. Pedig vannak még, akik várják, hogy írjunk!
   Aztán sorban begyűrűztek a gondok-bajok, amik egyenként még csak-csak elviselhetőek, de egyszerre, egy évben nekem kicsit sok a próbából. Papácska betegsége, ami sajnos egyre több aggodalmat és szívfájdalmat okoz. A babácska elvesztése, amin nagyjából túl vagyunk már, de néha elszoruló szívet, és visszatéregető hiányérzetet hagyott azért. A gyerekek iskolai, óvodai nehézségei, amiket olyan nehéz nekem szó nélkül nézni. Ebben sokat segít az Édesanyák imái, ahol együtt imádkozunk a gyermekeinkért. Sokat foglalkoztat a saját "hogyan tovább" témaköröm, amiben teszek ugyan lépéseket, de olyan messze van még, hogy ebből igazi pénzkeresés legyen. Andris nehéz időszakai is kemények tudnak lenni, és sajnos magamtól simán belepörgök a szokásos reakcióimba, ami nem sok jóra vezet - viszont végre kitaláltunk más utakat is, amiket ki lehet majd próbálni, bár inkább eltekintenék a lehetőségtől, inkább legyen jól Andris is. Aztán pénzügyek, Andris pályázatai, bizonytalanságok. És nem utolsó sorban itt vagyok én is, a saját törengéseimmel, bénázásaimmal, lelkiismeretfurdalásaimmal. Szóval csak a mindennapok, de kicsit sok volt.

   Pedig közben nagyon izgalmas dolgok történnek! Andris már másfél hónapja félállásban a dán Aarhus Egyetem alkalmazottja, megvolt az első kéthetes távolléte is, és azóta tapasztalgatjuk, hogy is működik ez a félállásos élet. Mert a másik felében van pár óra tihanyi munka, nem is tartjuk nagyon szigorúan a munkaórákat (vagyis igazából sokkal több órában dolgozik, mint napi 4), de azért sokkal több a szabadság így is. Amiből én is kapok. Délelőtti beszélgetéseket, hosszúlistás bevásárlásokat, amiket ráadásul Andris szívesen végez el gyerekekkel körülvéve is, így szabad órákat is kaptam. Eleve feszültségmentesebb minden nap, ha nem kell számolgatni, hogy ha elmegy reggel sétálni, akkor hánykor jöhet ki este az intézetből.
  Én is többet vagyok távol, heti kétszer járok rúd-edzésre Veszprémbe, az egyik előtt van egy óra Anyák imája, a másik után egy óra nyújtás. Ez Jancsinak egy kicsit sok. De talán ez is könnyebbé válik, mert Jancsinak találtam végre egy kedves logopédust, aki délelőtt tud foglalkozni vele. Aznap nem megy oviba, kicsit több Mama-idő jut. Amúgy szépen fejlődünk, én a rúdon, Jancsi a beszédben.
   Múlt héten megtartottam életem első rúdóráját! Egy tanítványom van, aki az itthoni rudamon ügyesedik, miközben a gyerekeink (Oszi, és az ő még kisebb kisfia), a gyerekszobában békésen játszanak. Vagy szaladgálnak körülöttünk. Körbetáncolhatjuk őket, amikor belekapaszkodnak a rúdba.

  Misi szeretne visszatérni a judohoz, és Erzsó nagyon-nagyon szeretne vele tartani! Pénteken voltak is edzésen, sőt még Andris is beállt a felnőttek közé. Én kicsit aggódom, hogy túl sok lesz így a különóra, de kitapasztaljuk. Egyelőre mindenki élvezi, de így tényleg nagyon kevés szabadidő marad a hétköznap délutánokban. Misi időközönként felveti, hogy nem akar trombitálni, leginkább a szolfézs miatt, mert azt nem szereti, és az is heti két alkalom. De máskor akkora örömmel zenél, hogy még erőltetem kicsit. Év elején azt beszéltük meg, hogy a hangszert egy évre vállalják, év közben nem hagyhatja abba. Év végén pedig reményeim szerint nem fogja akarni abbahagyni.

  Nagyon szeretem az estéinket. Amikor itthon vagyok, együtt tesszük le a kicsiket imával, énekléssel. A nagyok még egy félórát olvashatnak, de aztán vége a napnak nekik is. Sokszor csak akkor érek haza rúdról, amikor Andris a nagyokkal imádkozik. Olyan hálás vagyok ezekért a pillanatokért, olyan jó, hogy leül velük, beszélgetnek, imádkoznak!
Aztán még van időnk egymásra, vagy magunkra, vagy nagyon ügyeskedve mindkettőre... 

  Sokszor csak este veszem észre, hogy aránytalanul nagyon elfáradtam. Ez főleg azért van, mert annyit jár a fejem Papácska körül egész nap. Nehéz így távolról nézni úgy, hogy nem tudok odamenni, és segíteni. Vagy ha segíteni én sem tudnék, legalább velük lenni. Legalább mellette ülni. Aztán, amikor ott vagyok, akkor sem ülök ott mellette, hanem gyerekezem és beszélgetek. Nehéz ez az egész.

Én pedig igyekszem ezt mind megélni, engedni, hogy érezzem az örömöt is, a fájdalmat is. Próbálok időt adni magamnak. Nagyon sokáig próbáltam csak a jó dolgokat átélni, és tudomást sem venni a nehézségekről. De így nem tudtam őket teljesen magam mögött hagyni, régesrégi fájdalmak emlékeit hordozom. Azt remélem, hogy ha most megengedem magamnak, hogy elérjenek hozzám a bánataim is, akkor ahogy jönnek, tovább is mennek majd.