Erzsó nagyon várta az iskolát. Próbáltuk is lelkesíteni, mert nem voltunk teljesen biztosak benne, hogy örömmel várja majd. Andris nagyon utált iskolás lenni, az egész rendszert úgy, ahogy van, a gyerekek ezt hamar kifülelik. És sok ismerős mondogatta neki, hogy biztos unatkozni fog, mit fog ő az iskolában csinálni... Ezek miatt féltettük. A tanítónője viszont már tavaly mondta, hogy akkora ez a váltás, annyi az újdonság, hogy bármilyen előképzett a gyerek, nem fog unatkozni, meg fogja találni azt, ami neki izgalmas, ami neki nehéz, amiben haladhat. És igaza lett.
Az iskolába indulás napján a bécsi gyerekek (és az összes német és osztrák) Schultüte nevezetű hatalmas tölcséreket kapnak, benne kis iskolai cuccokkal - ceruzák, festék, ecsetek - és sok édességgel. Erzsó már előre kérte, hogy ha nem maradunk is Bécsben, a Schultüte szokását azért tartsuk meg. Ugyan ő nem vihette magával az iskolába, mint az igazi bécsi gyerekek, de az iskolakezdés előtti vasárnap megkapta a maga házilag készült, nagyon lila tölcsérét. Sajnos Andris addigra már nem volt itthon, Engelbergben volt konferencián, de írt neki levelet, amit bele is tettünk a tölcsérbe.
Este még gyorsan varrtam Erzsónak egy szoknyát, mert későn jöttem rá, hogy nincs ünneplője, csak egyberuhái. Egy fehér csinosabb pólót is kidíszítettem a szoknya anyagával. Reggel boldogan bújt bele. Sajnos azonban reggeli közben foltos lett a fehér blúz. Fáradt voltam, kevés alvás jutott, nem sikerült a lehető legkedvesebben kezelnem ezt a helyzetet, kicsit ingerülten szóltam rá:
- Erzsókám, nem gondoltam, hogy partedlit kell rád adnom!
Ő meg, a nagy iskolás, halkan elsírta magát.
- Mama, én sem. De most mi lesz?
Nem szokott ilyesmitől sírni, ebből láttam csak, hogy titokban milyen feszült a várva várt iskolától. Ami nem is csoda. Gyorsan megnyugtattam, előkaptuk a csinos póló díszítetlen párját, kivasaltam, és indultunk is.
A harci feladat: négy gyerekkel, az egész félévre való iskolai felszereléssel (hátizsák, rajzdoboz, tornacucc, tisztasági csomag, papírok, nagy karton) és az óvodába indulónak kishátizsákkal, tisztasági csomaggal időben, 3/4 8-ra felérni az iskolába.
Misinek semmi kedve nem volt óvodába menni, de készültünk: egy szép álszakállt készített, amit az arcára ragasztottunk, így "szakáll bácsi" szerepben már szívesebben ment. Megbeszéltük, hogy arcmosáshoz már le kell majd vennie. Ja, és persze reggel nem találtuk a szakállt, újat kellet készíteni gyorsan.
A szerpentin felé gyalogoltunk, mert a kétgyerekes babakocsit a lépcsőkön nem tudom felvinni.
Indultunk tovább az óvoda felé. Misi büszkén mászott fel a nagycsoportba, elmagyaráztuk a szakállát, aztán be is szaladt, a legjobb barátja, Bendegúz már várta. Jó volt látni, hogy magabiztos, hogy nem fél, nem lesz semmi baj. Azzal is fogadott délután, hogy "a nagycsoport tényleg sokkal jobb, mint a babás középső, igaza volt Erzsónak".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése