Montpellier: a tudós és a turista

Ma van a konferencia utolsó napja, ma van az előadásom. Hétfő este volt egy vitaszekció, ahol egekbe szöktek az indulatok annak a kérdésnek kapcsán, hogy azért védjük-e a természetet, mert az saját magában értékes, vagy azért, mert az emberiség létfeltételeinek a része. Tegnap reggel, egy eldugott kis teremben egy öreg professzorasszony, egy szocio-evolúciós ökológus és egy powerpoint nélkül beszélő kis szociológus lány hárman nagyon helyretették ezt a vitát. Lehet-e az ember az első olyan faj a földön, amely a saját túlélésének a biztosítása mellett más fajok túléléséért is küzd?
Ennyit még biztos nem ültem konferencián a földön, mint itt: rengetegszer bizonyul kicsinek a terem a nagy érdeklődés miatt, miért mindig ezeket a szekciókat fogom ki? Van egy nagy, hosszú ökológiai folyosó Európán keresztül a régi vasfüggöny helyén, a svájci gazdák túlteljesítik a természetvédelmi előírásokat önkéntes alapon, találtak Kongóban egy új, eddig ismeretlen csimpánz populációt (szóval több csimpánzunk van, mint gondoltuk). Ha az óriásráját valahogy a hátára fordítják, nyugodtan tűri, hogy GPS-t ültessenek a bőre alá, ha egy tonhal-hálóba óriáscápa keveredik, ki tudják onnan daruzni, ha lézerszkenneléssel megnézzük a városokat, egész sok szén-dioxidot kötnek meg egy tisztességes angol város fái és bokrai. Tegnap este kíváncsiságból elmentem a versmondós szekcióra, mert ilyen is van. A szervező hölgy mindenkit bíztatott, hogy mondjon saját verset, de eleinte úgy tűnt, hogy mindenki csak hallgatni jön. Aztán ahogy ketten-hárman mégis elszavaltak valami saját szerzeményt, meg egy indiai fickó énekelt egy ottani népdalt, megelevenedett a terem, és kiderült, hogy szinte mindenkinek van a zsebében valami, amit hát nem nagyon szeretne felolvasni, de mégis. Egy ausztrál lány vagy tíz percen keresztül rappelt és táncolt egy vírusról, amely elpusztítja Ausztráliában az őshonos növényzetet, egy srác angol klasszikusokat írt át mindenféle viharos világmegmentő témára, egy amerikai lány írt egy haikut arról, hogy a mélytengeri kamerás robotjukat hogy roppantotta össze a víznyomás. Én is felbátorodtam.

Jártam  a városban, megnéztem a katedrálist. Tizennegyedik század, késő gótika, de kívülről szinte csak csupasz kő, belül viszont az óriási rózsaablakon beeső színes fény uralja a látványt, a mellékoltárok pedig geológiai tanösvénynek is beillenének, annyiféle színes márványból vannak összefaragva mintásra. Próbálok ajándékokra vadászni a gyerekeknek (rengeteg gyereknek :~), eltöltöttem kb. egy órát egy francia könyvesboltban, ahol szívbemarkolóan kedves könyvek voltak, csak sajnos franciául.
Voltam futni, parkouroztam (május óta először!), tegnap a távérzékelős szekcióval vacsoráztunk, ma pedig előadok.
Öt percem van, hogy elmondjam mindazt, amit két év alatt Bécsben csináltunk. Meg fogom próbálni