Arról akartam írni, hogy lassan két hete megváltunk hőn szeretett autónktól. Két és fél évvel ezelőtt, Bécsbe indulván, gyakorlatilag az ottani első fizetésünkből vettük. Bécsben a napi óvodajárat volt a dolga, sokszor a kanyargós Höhenstraßén, hajnali ködben, eleinte csak két gyereküléssel. Rengeteget jártam vele onnan Tihanyba, szerintem vezető nélkül is eljárna már a Grinzing-Győr-Zirc-Veszprém-Tihany útvonalon. Az USB-s magnó számtalan Terry Pratchett hangoskönyvet, kilencvenes évekbeli szánalmas slágert és kőkemény svéd rockot duruzsolt, a kis motor röpítette a fapados, könnyű kasznit, csuklóból mentek a sebességváltások a szerpentinen.
Kétszer jártunk vele Horvátországban, egy nagy utunk volt Páttyal és Fannival a Bodeni-tóra, majd Svájcon át Ticinoba Gyurka bácsihoz. Szóval nagyon szerettük. Szerettem rendben tartani, Bécsben nem egy oviba vivős reggel folytatódott aztán a benzinkútban, hogy egy ragyogóra mosott és kiporszívózott autó várta Ronit ovi után a parkolóban.
Miért adtuk el?
Mert kinőttük. Három gyerekülés még szépen elfért a hátsó ülésen, de hova raknánk a negyediket?
Mert nem akarunk egy közalkalmazotti fizetésből autót fenntartani, egyáltalán. Túl sok jó dologról kéne lemondani miatta.
És egy kicsit azért is, mert szeretnénk hinni abban, hogy lehetséges ma Magyarországon, vidéken egy kis családnak autó nélkül élni. Valahogy muszáj lesz a világnak lejönni a kőolajról, a magunk részéről megpróbáljuk megtenni, amit lehet.
Jó barátoktól vettük, jó barátoknak is adtuk el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése